Circulares literae dioecesanae anno 1902 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

VII.

63

detben mondottuk, az ö öröksége, mert Isten abból, gyermekeit megpróbálva és megtisztítva, magasabb és becsesebb javakat teremt. De amidőn megengedi a támadást és ellenkezést, akkor is megmutatja isteni segítségét, mely uj és nem sejtett eszközöket ad, a végből, hogy az ö müve fönmaradjon és gyarapodjék, anélkül, hogy a kárára esküdt erők le tudnák gyűrni. Az emberi viszontagságok között átélt tizenkilencz évszázad azt tanítja, hogy a viharok nem érik az alapot, hanem tovább vonulnak.

Vigaszt menthetünk, mert a jelennek is vannak tünetei, amelyek fentartják bizalmunkat. A nehézségek mindenesetre bor- zasztóak és rendkívüliek, de más tények, melyek szemünk láttára mennek végbe, bizonyságul szolgálhatnak, hogy Isten csodálatos jósággal és bölcseséggel váltja be ígéreteit. Miközben annyi erő esküszik össze az egyház ellen és az egyház annyira híján van az emberi segítségnek és támaszoknak, mégis óriási nagyságban áll az egyház a világ előtt és működését kiterjeszti az egymástól még oly távol fekvő népekre minden égöv alatt. Nem, e világ régi fejedelme nem uralkodhatik úgy, mint régen, miután Jézus Krisztus legyőzte öt, s a sátán ármányai, bár bajokat okoznak, czélt nem érnek. Máris uralkodik, fentartva a Szentlélektöl, ki az egyházban lebeg és él, nemcsak a jók lelkében, hanem az összes katholikus kereszténységben bizonyos természetfölötti nyugalom, mely háborítatlanul fejlődik a püspöki karnak ezen apostoli Székkel való szoros egységénél és engedelmességénél fogva, mely csodálatos ellentétet mutat a társadalmi rendet zavaró titkos szövetségek üzelmeivel, czivódásaival és folytonos hemzsegésével. Ez az egység termékeny a buzgalom és a szeretet legkülönbözőbb müveiben, a püspökök és a papság

között és azok közt a katholikus világiak közt, kik szorosabban összetartva és az emberi tekintetektől mentebb módon lépnek föl, a működésben gyakorolják magukat és nagylelkű versenyre kelnek a vallás szent ügyének védelmére. Ezt az egyesülést hangoztattuk mi és hangoztatjuk újra és áldjuk azt, hogy még jobban gyarapodjék és mint egy ledönthetetlennel szembe helyezkedjék az Isten ellenségei rohamának.

Misem természetesebb, minthogy a fa tövében támadt uj hajtások módjára annyi egyesület keletkezik ismét és erőteljesen fejlődik, mint éppen napjainkban az egyház kebelén. Ó ezek bennünket nagyon megörvendeztetnek. A keresztény jámborságnak semmiféle alakját sem hanyagolják el, legyen annak tárgya akár Jézus és az Ö imádandó titkai, akár az ö hatalmas Anyja, akár a szentek, kik kiváló erények által legragyogóbb világosságban tündökölnek. És egyszersmind azt látjuk, hogy a jótékonyságnak semmiféle alakjáról sem feledkeznek meg, legyen az akár az ifjúság vallásos nevelése, akár a betegápolás, akár a nép erkölcsössége, vagy a kitagadott osztályok segélyezése. Még sokkal többet lehetne tenni, ha ez a mozgalom nem találkoznék gyakran igazságtalan akadályokkal és ellenséges indulattal.

És az Ur, aki ily életerőben tartja egyházát azokon a vidékeken, melyeket régen birtokába vett, uj reményekkel is vigasztal bennünket a hittérítők buzgalma folytán, kik nem ijednek meg veszélyektől, a nélkülözésektől és áldozatoktól s mind számosabb vidékeket nyernek meg az evangéliumnak és a czivilizácziőnak, s a rágalmak daczára az isteni Mester példáján haladva kitartanak.

A keserűségeket tehát vigasztalások enyhítik és a küzdelem nehézségei mellett okunk