Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1934.
I.
1 1. sz. Főpásztor újévi szózata papságához. Az uj esztendőbe nem a letűnt év sikereinek örömével lépünk át, hanem inkább azzal a nyomasztó érzéssel, hogy a válság, mely a világi szervezeteket és államhatalmakat is olyannyira meglátogatta, anyagi vonatkozásainál, de az ebből szükségképen következő erkölcsi kihatásoknál fogva is bénitólag hatott az egyházi életerő kifejtéseire és sok buzgalmat, tiszteletreméltó jóakaratot már eleve meddőségre kárhoztatott. A letűnt 1933-ik év az általános pangás és nyomán járó lelki elernyedés okán nem igen lehetett nagy alkotások szülője. Uj templomok nem épülhetnek amikor a nép a betevő falatot is alig képes megkeresni. Nem is volna indokolt, hogy ily nyomasztó körülmények között áldozat vállalására a szokottnál nagyobb mértékben hangoljuk híveinket, amikor nap-nap után halljuk panaszaikat s a szükséggel szemben jelentkező tehetetlenségük miatt is ostromolnak kéréseik, amelyek az irgalom érzéséhez apellálnak, hogy a teljes elmerüléstől meneküljenek. Ebben az időben a gondos lelkipásztor minden iparkodását és találékonyságát a nyomor enyhítésére fogja koncentrálni. Örömmel állapítottam meg a beérkezett jelentésekből, valamint az espereskerületi ülések jegyzőkönyveiből is, hogy papságom a pusztító nyomor veszedelmeivel szemben nem pihent közömbösen, hanem személyes áldozatain kívül úgy az egyházközségi jótékonyság szervezésével, mint a községi szegénygondozás munkájába való belekapcsolódósával törekedett részét kivenni a nyomorenyhitő akcióból és saját szegénysége, jogos járandóságai elmaradása dacára bebizonyítani, hogy az egyház bár mindenkinek anyja, mégis elsősorban a szegények és nyomorgók támogatója. A szegény-segítés munkáját s annak kapcsán a kétségbeeséssel küzdők meg- vigasztalását ismerjük elsőrendű kötelességünknek az 1934. esztendőben is. Ez az a munkatér, amelyen sohasem szabad elernyedni s az a feladat, amely- lyel szemben a lehetetlenségre sohasem szabad hivatkozni. Bármennyire megfogyatkoztak is anyagi eszközeink, törekedjünk mindig példát adni azon igazi krisztusi szeretet gyakorlásával, mely az utolsó falatot is megosztja a nyomorgóval s a szent papok példájára még az Isten háza ékitésére szánt filléreket is felhasználja a válság idején az Isten élő templomainak, a nyomorba jutott embereknek és halhatatlan lelkeknek, megsegélyezé- sére és megmentésére. Az általános pénztelenség és gazdasági leromlás idején fordítsunk gondot arra, hogy híveink teherviselőképességét az egyházközségek révén is a lehető legkisebb mértékben vegyük igénybe. Ha a múltban is mindig szorgalmaztam, hogy a Lelkész Urak szigorúan ügyeljenek az egyházközségi költségvetések elkészítésénél arra, hogy szükségtelen terhek a hívekre ne háritassanak, úgy most, amikor az adók előteremtése sokszor legyőzhetetlen akadályok elé állítja az embereket, különös gonddal kell vigyázni mindenkinek arra, hogy a közterhek lehetőleg csökkentessenek és az egyház- községi képviseletekből kiküszöböltessék minden törekvés, mely az adókivetési jog helytelen értelmezésével szükségtelen kiadásokra akarna felhatalmazást adni vagy nyerni. Miként múlt évi körlevelemben hangoztattam, őrizkedjünk attól, hogy a takarékoskodás címén a szükséges munkát is megszüntessük és ezzel a gazdasági nyomort még inkább fokozzuk; ezt az okos előrelátást most is mindenkinek lelkére kötöm; de ugyanakkor óva intek minden felesleges megterheléstől s kérem a Lelkész Urakat és egyházközségi képviseleteket, hogy fontolóra véve minden tételt, ahol csak lehetséges vigyék keresztül, hogy az egyházközségi adókulcs csökkentessék és ebben is lássák a hívek a gondoskodást, mellyel helyzetükön enyhíteni törekszünk anélkül, hogy a legszükségesebb egyházi feladatokat elhanyagolnánk. De amidőn a legmesszebbmenő takarékoskodásra buzdítom az egyházközségeket, egyben komolyan szót emelek
