Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1934.

II.

9 550. sz. A főpászlor nagybőjti szózata. II. Krisztusban Szeretett Híveim ! Az egyházi év egyik legkomolyabb napján, hamvazó szerdán, van az apos­tollal szólva „a mi szánk nyitva s a mi szivünk tárva hozzátok“,1) amikor egy nagy mementó figyelmeztet, hogy arra gondoljunk, ami örök, mert „az idő rö­vid s elmúlik ennek a világnak alakja“2 3) és minden dicsőséges s „aki szűkén vet, szűkén is arat és aki áldással vet, ál­dással is arat.“2) Súlyos okok parancsolják, hogy több gondot fordítsunk a jövő lelkének for­málására, mert megdöbbent tanúi va­gyunk a most dolgozó és a jövő szá­mára felserdülő nemzedék oly lelki sza­kadékénak, aminőre példát a történe­lemben alig találunk. Valósággal félünk már a hírlapokba pillantani, mert szinte naponkint felrémlik bennük a szent hivatásukról megfeledkezett szülőknek és házastársaknak, vagy pedig kegye- letes kötelességüket csúffá tevő gyerme­keknek eltévelyedése, károkozása és gyilkos merénylete. Már megszoktuk, hogy szülők gyermekeiket elhagyják, a gyermekek pedig szüleik életére törnek, s a nagyközönség ezeket a szörnyű ese­ményeket úgy szemléli vagy olvassa mint színpadi jeleneteket, melyek bor­zalmai közé szinte szórakozni járnak az emberek, megfeledkezve róla, hogy e tragédiákban mindannyiunk végzete tük­röződik. Sokan csak az anyagi és társadalmi okokban keresik a baj magyarázatát. Kétségtelen, hogy a nyomor sok bűn és szerencsétlenség szerzője s nem szorul bizonyításra, hogy az irgalomnak ép úgy mint a közhatalomnak mindent el kell követni, hogy a szükséget enyhítve az embereket az Ínség kétségbeesett me­rényleteitől visszatartsa. Azonban Krisz­tusban szeretett Híveim, nem a pénz­hiány, hanem a lélek-hiány, nem a mun­>) 11. Kor. VI. 11. 2) I. Kor. VII. 31. 3) II. Kor. IX. 6. kanélküliség, hanem a szeretet-nélküli- ség, nem a földi dolgok fogyatékossága, hanem a természetfeletti kegyelem el­apadása oka végeredményében annak a sok eltévelyedésnek és tragédiának, melyek borzalmai megremegtetnek nap­jainkban minden jóérzésü embert. A lelket Isten adja, de az embernek kell nevelni. A mennyei Atya mindenkit üdvözíteni és„ boldogítani kíván, de akik e földön az Ő küldetésében járnak el, azoknak kötelességük az Isten képét és hasonmását, melyet az emberbe oltott, a testtel együtt úgy formálni és irányítani, hogy nemcsak elméleti és hitigazság le­gyen istengyermekségünk, hanem gon­dolat, tett és egész életirány bizonyítsa, hogy Istentől jöttünk és Őhozzá tartunk. E cél érdekében a gyermekek vallásos nevelése van olyan sőt fontosabb fel­adat, mint testi épségünk s vagyoni biztonságunk gondozása. És hiába védik tudósok és államférfiak az ifjúság anyagi és jogi érdekeit, célt csak akkor érnek, ha az élet gyökereinek egészségét óvják s Istennel való állandó kapcsolattal biz­tosítják a családi otthon szentségét s nem rendőri beavatkozástól, hanem lé- lekmentéstől várnak szebb jövőt. Ennek a nagy reménynek, mely az egész emberi élet gyökeres megszentelé­sével azonos, előfeltétele persze, hogy már a családalapítás is e gondolat irá­nyában mozogjon. Jobb ifjúság, nemcsak lélekben ép, hanem Isten szellemét hor­dozó uj nemzedék, csak akkor fog szü­letni, ha a családi tűzhely valósággal az istentiszteletnek is szent oltára s a családi otthon második templom lesz. Csak ahol a házasságkötés nem üzlet vagy divat, hanem Isten teremtő áldá­sának folytatása, s a frigykötésnél nem a pénzt vagy a pillanatnyi hangulatot mérlegelik, hanem szentelt életfolyamat forrását tisztelik, csak ott virágzik ki az Isten által rendelt és szentelt uj élettel uj boldogság. Az elfajult gyermekek tö­mege, mely ma oly megdöbbentő kép, az elfajult családalapítás leghangosabb

Next

/
Oldalképek
Tartalom