Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1933.

I.

1 1. sz. Főpásztor újévi szózata papságához. A ránkvirradt uj esztendő első napja, mint minden jó családban, az egyház­megyében is a szeretet és hűség érzelmei megnyilvánulásának volt ünnepi alkalma. Miként a családtagok a családfőnek mindenütt kifejezték e napon újévi jó- kivánataikat, papjaim is felkerestek üd­vözletükkel, biztosítottak ragaszkodásuk­ról és megújították fogadalmukat, hogy a lelkek üdvére és az egyházmegye elő­nyére lankadatlan buzgalommal kíván­nak fáradozni. A szeretet sok megnyil­vánulását ugyanazzal az érzelemmel viszonzom és a hűség megújított foga­dalmaiban a nehéz körülmények közt is kínálkozó sikerek legbiztosabb feltételét köszöntőm. Az elmúlt esztendő fáradalmaiért és áldozataiért az egyházmegye minden munkásának atyai köszönetemet nyilvá­nítom. Megnyugvással állapítom meg, hogy a mostohára fordult időviszonyok nem tudták Krisztusban kedves munka­társaimnak optimizmusát és kötelesség­tudását csorbítani, s térdreborulva az Ur oltára előtt mondhattam hálát az év utolsó napján sok fáradsággal és önmegtaga­dással végzett munkájuk sikeréért, Isten országának egyházmegyénk keretei kö­zött való továbbépítéséért. Ha az elmúlt esztendő szűkös körülményei nem is en­gedték meg, hogy oly arányokban fej­lesszük egyházmegyénk intézményeit, amint az kedvezőbb körülmények között, egy-két évvel ezelőtt is történt, de a buz­galom nem ült el, a találékonyság nem sorvadt, főleg pedig a lelkek erkölcsi szintjének emelésére irányuló lelkesedés a kedvezőtlen viszonyok között nem csak megmaradt, hanem lehetőleg még na­gyobb lánggal égett. Monumentális uj alapításokról nincs módom beszámolni, de azért vigasztaló, hogy még a jelen körülmények között is Isten dicsőségére uj templomokat emelni, mint Szeged- Mórán és Apátfalván, s uj lelkészséget létesíteni, mint Szeged-Zákányon, nagy nehézségek közölt mégis sikerült. Azon­ban összehasonlíthatatlanul nagyobb je­lentősége van annak az építő munkának, mely a lelkek szentélyeiben folyt, s mely nem csak a mindennapi lelkipásztori te­vékenységben, hanem a legkülönbözőbb alkalmakkor megnyilvánuló rendkívüli hitbuzgalmi mozgalmakban is bizonysá­got szolgáltatott róla, hogy nem ejtjük ölbe kezünket fáradtan, hanem a gyomot ki­irtani, az erényeket felszabadítani és kifejleszteni s a hitbuzgalmat elmélyíteni mindannyian tehetségünk szerint töre­kedtünk. Ez a szellem hassa át az egyház­megye minden papját az uj esztendőben is. Lehet, hogy uj templomokat emelni, uj lelkészlakokat építeni még kevésbé áll módunkban, mint az elmúlt eszien- tendőben. De azt megvalósítani, ami minden emberi haladás és boldogulás feltétele, a lelkiséget elmélyíteni, mind­nyájunk számára adott szent lehetőség de egyúttal szent kötelesség is. És ha a papság meg fogja érteni, hogy ebben az értelemben kell boldog uj esztendőt kí­vánni, s a lelkiekre irányítva az emberek figyelmét és reményét lehet majd a gaz­dasági és társadalmi viszonyokban rejlő veszedelmeket ellensúlyozni, s e meg­értésnek megfelelő lesz mindenkinek buzgalma és találékonysága, akkor nyu­godtak lehelünk, hogy munkánk nyomán a baj enyhülni, a kölcsönös megértés gyarapodni, s népünk boldogulása el­éretni fog. Ezt a gondolatot, a természetfelettinek a természetes életigényekkel szemben való nagy jelentőségét és a kegyelemnek a földi életviszonyok enyhítésére irányuló nagy hatását, törekedjünk mindannyian megérteni és híveinkkel is megértetni. Mert a világ válsága nem abban leli magyarázatát, hogy kevés a megélhetés eszköze és elégtelen az anyagi boldo­gulást biztositó földi feltétel, hanem ab­ban, hogy az emberek kizárólag profán gondolatok és érdekek szolgálatába me­rülve lealázzák méltóságukat és elté­vesztik életcéljukat. A népek nem ott keresik a boldogságot, ahol az tulajdon­képen rejlik, a lélek erényében, készsé­gében és igénytelenségében, hanem múló

Next

/
Oldalképek
Tartalom