Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1932.

I.

1

1. sz. Főpásztor újévi szózatí papságához

Ha minden évforduló alkalmával az ég a felé emeljük tekintetünket, az 1931 —1932. ^esztendő fordulópontján különös mély meggyőződéssel érezzük és valljuk, hogy a lezárt esztendő minden eredménye csakis Isten különös kegyelmének köszönhető s az ujesztendőben reánk váró nagy feladatok és szinte megdöbbentő kérdések ugyancsak Isten rendkívüli segítsége által lesznek megoldhatók. Ha az elmúlt esztendő a reánk szakadt gazdasági válság súlya alatt nem is látott sok uj alkotást, mégis örömmel kell megállapítanunk, hogy bizalmunk meg nem roppant s az anyagi eszközök fogyatékossága dacára egyházaink, iskoláink és intézményeink zavartalan munkáját folytatnunk s a megkezdett alkotásokat befejeznünk sikerült. Különös nagy örömmel szögezem le, hogy a mai szociális viszonyok között kivételes fontosságú mü, a szegedi Tanoncotthon, befejezhető s rendeltetésének átadható volt, amelyben hitünk szerint meggyőző- déses katholikus ifju-munkás sereg fog nevelkedni s az uj intézet egyúttal központja lesz a keresztény szellemű ifjúmunkás mozgalmaknak, aminek fontosságát ebben az időben, melyben a felforgatás szelleme ép az iparos ifjúság megrontása révén kívánja a társadalmat sarkaiból kiemelni, nem lehet eléggé hangsúlyozniA reánk köszöntő 1932-ik esztendő a gazdasági válság s az ennek folyományaként előállott párját ritkító elszegényedés jegyében nyílik meg s ez a tény Írja a papság elé parancsoló kötelességként azt a tevékenységet, melynek jegyében ez az esztendő állni fog. Ma terveket szőni, uj intézmények alapításán töprengeni, a tényekkel nem számoló ábrándozás volna, mert az általános nyomor, melynek súlya alatt minden eddigi tapasztalatunkat felülmúló arányban szenved a társadalom igen nagy része, arra figyelmeztet, hogy minden erőnket és tehetségünket a köznyomor enyhítésére fordítsuk. Az uj esztendő papi programmja

legyen : minél több jót tenni, minél több elesettet fölemelni, lehető sok könnyet letörölni s az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával szent hitünk áldást és vigasztalást szerző erejét a bajokkal küzdő társadalommal megismertetni. Tudomásom van róla, hogy buzgó papjaim eddig is nagy szeretettel és áldozatkészséggel álltak a felebaráti- szeretet szolgálatába, de most atyai szeretettel kérem mindnyájukat, megfeledkezve még a jogos igények és megszokott kényelmek kielégítéséről is, siessenek a jótékonyság cselekedeteinek gyarapítására. Azonkívül értsük meg, hogy a rendkívüli helyzetben rendkívüli eszközökre és találékonyságra is van szükség, s azért ne elégedjünk meg az igehirdetésnek a felebaráti szeretet szolgálatába a szokásos módon állításával, hanem úgy a templomi szószéken, mint az egyházközségi szervezetekben vagy a községi életben elfoglalt pozíciónk lehetősége szerint mindent kíséreljünk meg, hogy az éhezőknek ételt, a mezíteleneknek ruhát s hajléktalanoknak lakást szerezzünk.

Egyik-másik plébániáról már eddig is lélekemelő jelentést nyertem a keresztény karitász szervező és segítő munkájáról. Ha volt idő, amikor az ötletszerűséget és felületességet a társadalmi és közjótékonyságból ki kellett küszöbölni, akkor a mostani, amelyben az eszközök elégtelensége s a szükség megdöbbentő arányai oly keserves ellentétet mutatnak, elsősorban az. A lelkipásztor abban a zür-zavarban és elégedetlenségben, melyet az ellentét kivált, legyen közvetítő és összekötő kapocs a jók és szerencsétlenek között, hogy ekként a nyomorúság terhét még az igazságtalanság keserűsége is ne gyarapítsa. Ne kíméljünk se fáradságot, se türelmet, sem áldozatot, hogy híveink baján könnyíteni tudjunk, s ha netán hálátlansággal találkoznánk, vagy kicsinyes kritika gáncsoskod- nék legjobb szándékú buzgolkodásunk körül, juson eszünkbe, hogy a jót nem