Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-01-15 / 2. szám

mondása, a pápai főszolgabíró halála után városunkban is megürült egy előljárósági állás. Tsckeppen Alajos városi ellenőr halálával. Tehát nemcsak a vármegye díszes székházában, hanem városunk sokkal szerényebb külsejü nagytermében is nemsokára szavazásra, illetve választásra hivatnak fel azok, kiket a törvény vagy polgártársaik bizalma választási joggal ruházott fel! Talán normális viszonyok között elég volna utalni arra, hogy személyes viszonyok félretételével, vallási kérdések bolygatása nélkül szavazunk azon megyei tiszti főügyész-jelöltre, kinek jogi tudásában elegendő garantia van arra, hogy ő igazán méltó jogtanácsosa leend vármegyénk törvényhatóságának, igaz őre lesz a törvényeknek, törvényerejű szokásoknak és a törvényhatóság szabályrendeleteinek. Ha nem a föntebb vázolt tragikus eset folytán kellene a pápai főszolgabírói állást betölteni, talán nem kívánnánk többet az uj főszolgabírónktól, mint azt, hogy legyen éber felügyelője a hatósága alá kerülő községeknek, igazságos, szerető atyja a felügyeletére bízott községi közegeknek, a törvények végrehajtásában legyen pártatlan, és községei anyagi és erkölcsi fellendítéséhez adja meg neki az erőt járásának igaz szeretete. De az a kétségbeesés golyója által szétroncsolt agy kötelességeink fokozottabb teljesítésére int bennünket s azt parancsolja nekünk, hogy vigyázzunk, kinek nyujtjuk a polgárerények koszorúját! A legsubtilisabb jogászi elme is csak akkor lehet igazi jogi őrzője a törvényhatóság egyetemének, ha az a férfias jellem tüzében már megacélosodott. A községi közigazgatás százezernyi szálát alaposan ismerő csak akkor tudja a főbírói nehéz köteles al

ret teljesíteni, ha lesz benne férfias önérzet arra, hogy a törvény szigorának érvényt szerezzen még azokkal szemben is, kik iránt a szavazásban mutatkozott bizalomnyilvánitás bizonyos társadalmi gent parancsol és ha a tisztéhez tartozó kötelesség teljesítésében kérlelhetlen szigorúságú példánykép lesz azok előtt, a kik tőle kapják a közigazgatás minden ágában utasításaikat. A legszebb polgári jog gyakorlatánál ezen vezérelveket tartsuk szem előtt és azokra adjuk be szavazatunkat, kik ezen polgári erényekkel felékesitvék. Minden választásnál az u. n. hivatalos jelölt érdekében a hatalom működésbe szokta helyezni eltántorító gépezetét, fájdalom, igen sokszor a közérdek rovására! Ismerjük ezt a szelíd nyomást hazulról ugy, mint a vármegyéről! A tántorító gépezet mozgató ereje az ígéret és a fenyegetés! Ne féljünk tőle! Az ígéret csak hiu embereket tud lábáról levenni, férfiakat soha! A fenyegetés töltetlen fegyver, mely ly el csak czél óznak, de kárt tenni nem tudnak! Ezért csak bátran, az igaz meggyőződés utján ! r. e. m. Az elemi iskolák államosítása. Eszményem az autonomia. Bármely intézmény autonómiával bizonyára elérheti fejlődése tetőpontját és állandóan meg is maradhat azon — az individuális tényezők emberileg lehető tökéletessége mellett. Viszont bármely instituezió könnyen el is juthat a züllés legalsó fokára, ha az egyéni tényezők gyarlóságokkal telvék. A czentralizáczió nem enged ekkora játékteret az egyéni tulajdonságoknak, de egy bizonyos, közepes nivót könnyebb azz<x 1 biztosítani. Az autonomia igazi hazájában. Angliában, nincsen közoktatásügyi ministeri uni; ott az iskolaügyi kormány csak igen szerény és szükkörii helyet foglal el a hatalmas kormányzatban. Mindazonáltal Angliában virágzik a közoktatásügy. Felvirágoztatják a községek, felekezetek, alapítványok és egyesek, melyeknek kezében ott az iskolák legnagyobb része van. Londonnak számos iskolaszékei (school-board-jai) versenyeznek egymással, hogy a kerületeikbe tartozó iskolák tultegyenek a másikéin. Az iskolaszéki tagok tényleg részt vesznek az iskola működésében, mindennaposak az iskolában, ismerik közelről tanulóikat, ismerik a gyermekeket, a szülőket, közvetítik az érintkezést iskola és család között, szóval beczézgető gondjuk tárgyát teszi az iskola. Ott nem ritkán lehet olvasni azt a hírt, hogy ez vagy az a tábornok, magasrangu urnő, püspök, vagy gyáros meglátogatta az iskolái;, ellátta valam jőval az iskolát, sőt tanítást is tartott ottan. Hazánkban — melyben pedig egykor szintén nagy mértékben érvényesült az autonomia — nincsen meg, sajnos, a nemzetnek az az egysége, különösen nemzetiség tekintetében, a mely meg van Angliában, s igy nálunk a czentralizáczió politikai szükségesség. Az igaz. hogy ezzel együtt — szintén nagyon sajnos — kezdett eltűnni a magyar karakterből az a konzervatív és szolid vonás, a mely valaha meg volt benne és az angolban most is meg van és az is igaz, hogy haladásunk a czentrálizáczio igazi hazájának, Franczia országnak, az utján történik, a mi nézetem szerint nem örvendetes jelenség. Tény az, hogy a czentralizáczió utján immár annyira előre haladtunk, hogy visszatérés többé nincsen. Egész közéletünk e szerint rendezkedett be. Avagy vár még fali-róka, — volt ordítás, szintúgy rengett bele a határ. Mily lélekemelők voltak e kedves ártatlan játékok, szüleink elelnézték azt s gyönyörködve biztattak sőt jutalmaztak is» az ügyest „piculával" az ügyetlent gúnyos nevetéssel. A mostani modern gyermek nem tud játszani, ha játszik is, játéka haszonleséssel kezdődik és veszekedéssel végződik. De hát kérdezhetné valaki kedves olvasóim közül gyermekkori élményeimet miért mesélem el? Azért, mert jól esik visszagondolnom e boldog időkre, mikor ily aggodalom nélküli játékok voltak a kedvesek. Jaj, de mikor eljött a kamasz kor, akkor e játékok megunottakká lettek, — sokkal ingerlőbbek, után vágyakoztunk. Nagyon divatba jött a lövöldözés. A mennyi lyukas kulcs volt, a kovácsok, lakatosok rozsdás ládáiban, azok mind előkerültei. Hozzá kötöztük dróttal, egy faragott puskaagy formájú fához, hátul egy lyukat reszeltünk s kész volt a „kicsi" puska. Ha aztán csenhettünk valahonnan egy kis puskaport, — volt öröm. Ki a temetőbe, — be a siirübe. Itt aztán előszedte ki-ki tüzéri tudományát s valahogy megtöltöttük azt az ágyufiókát. Sokszor összevesztünk, sokszor harczot folytattunk egymással az elsütés élvezetéért. Isten csudája, hogy sohasem történt semmi szerencsétlenség. — Még most is borzadok, ha reá gondolok. De ily ócska „vassal" való mulatság nem elégített ki többé bennünket. Egy igazi pisztoly után vágyódtunk, -— ez volt vágyaink netovábbja. Apámuak volt egy dupla csövű karabéja, néha-néha el-elemeltük s vele nagyokat pufogtatva, ijesztgettük a járókelőket. Igaz, néha jől elnáspángoltak érte, de hát mi volt ez azon élvezetért? Jaj, de jött a bökkenő, — elfogyott a puskapor. Pénz sem volt. Most már az volt a feladat, hogyan szerezzünk puskaport

9 Össze is ült a hadi tanács, persze a temető legelrejtettebb zugában. Volt tanakodás. Elhatároztatott, ha sem pénz, sem puskapor, hát csinálunk magunk, de e kedves mulatságról le nem mondunk. Tudtuk miből kell. Salétrom, szén és kén. Ezek beszerzéséhez nem kell pénz. Salétrom volt elég az istállók falán, — neki állt az egész ármádia s kaparta a salétromot, én meg kén után láttam. Apámnak volt ilyen sok — hisz „bor-kupecz" volt; tudtam jól, hogy az „ánslag" büdöskővel van leöntve, — volt tehát kén is, — faszenet meg szolgáltatott a szomszéd kovács fia. így, kellő apparátussal felszerelve, megkezdődött a puskapor gyártás az egész vonalon. Soha annyi tüzet, mint abban az időben. De a nagy munkát nem követte kivánt siker. A por meggyúlt ugyan, de mind hátul jött ki sisteregve s a bátor vállalkozónak leégette a szömöldökét. Ez a balsiker nem kedvetlenitett el bennünket, még nagyobb lelkesedéssel láttunk a gyártáshoz. Most már nem istállófaláról kapart salétromot használtunk, hanem igazit.