Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-03-05 / 9. szám

elébb a népnevelési kell az igazi vallásosság és erkölcsösség útjára vezetni. Hisz sokat lehetne a cseléd-kérdésről még elősorolni. Felpanaszolható a cselédrontás fontos okául az is, hogy még mindig divik az a megnem engedhető szokás, hogy vagy egyes gazdák, vagy üzleti szempontból a cselédszerző intézetek elcsalogatják mástól a cselédeket. Hogy minek minősíthető ezen eljárás : Ítéljék meg a tisztességes cselédtartó gazdák. Ez is méltó volna a szigorú bünhődésre. Azonban erről s más még ide tartozó kérdésekről majd máskor fogunk szólni. Most csak arra a két dologra akartuk felhívni a figyelmet, amelyek első sorban hivatottak a cseléd-viszonyok javulását előidézni: a jelenlegi cselédtörvények pontos és igazságos végrehajtására és a nép valláserkölcsös nevelésére. Mindnyájunk érdeke gondolkodni ezek fölött s cselekedni is ez irányban. x. Köztisztaság, Városunk egyike azoknak a városoknak, melyek fényes múlttal dicsekedhetnek. Pápa régidő óta vezér szerepet visz a Duna, Dráva között, collégiumának hire messze vidéken ismeretes, ipara meglehetős fejlett, kereskedelme annyira virágzó, hogy ebben vele csak kevés vidéki város versenyezhet. Közművelődési, jótékony intézményeinek nagyszáma és azok virágzó volta arra enged következtetni, hogy itt a haladás, az egészséges fejlődés elé akadályok semmi irányban és senki részéről nem gördittetnek. Egész nyíltan bevalljuk, hogy jól esik constatálnunk azt, hogy az intéző körök a város érdekeit szivökön viselve, lelkiismeretes munkával igyekeznek megfelelni hivatalos állásukból kifolyó kötelességüknek. A lakosságnak kitűnő vízzel való ellátása, utczáink pompás burkolata, stb. stb. mind olyan dolgok, melyekért nemcsak elismeréssel, hanem dicsérettel kell megemlékeznünk azokról, a kiket a közönség bizalma abba az állásba juttatott, ahol mint városatyáknak sok üdvös intézmény megvalósítása áll módjukban. De a mily férfias kötelességünknek ismerjük, hogy az igazi érdem előtt kalapot emeljünk, épen olyan kötelességünk szemet nem hunyni oly dolgok fölött, melyeknek nap-napután való szemlélete mig egyrészt bántja minden ember jobb Ízlését, addig másrészt azok a közönség egészségi viszonyaira káros hatással vannak és városunk jó hírnevét koczkáztatják. A ki nem sajnálja az időt és fáradtságot, járja be városunk utczáit, nézzen be a lakások udvarára, látni fog ugy az udvarokon, mint az utczákon olyasmiket, a melyek láttára önkénytelenül is Konstantinápolynak dögleletes levegőjű utczái és terei jutnak eszébe. Majdnem minden lakás udvaráról — a szükséghez képest — van az utczára vizvezető csatorna, a melyek azonban — igen, igen sok helyen — szenycsatomának egész joggal nevezhetők. Ezek a csatornák a levezetői minden, a háznál beszennyezett folyadéknak, szappanlé, konyhaviz, — tele a legkülönfélébb ételmaradványokkal, — mind ide kerül és ezeken a csatornákon folyik ki az utczákra, ott pedig, a hol a lakók csak valamicskét is adnak a tisztaságra és nem engedik meg a cselédségnek, hogy az udvart len minden más törekvés. Hasztalanul tüzünk ki a hűséges cselédek részére jutalmakat; eredmény nélkül teszünk a jó cselédek részére alapítványokat; hiába rendezünk számukra művelő előadásokat. Legföllebb azt érjük el az efféle intézményekkel, hogy a hűség és becsületesség erényét csak közönséges versenyczélnak, nem pedig mindnyájunkat kötelező benső törvénynek fogják tekinteni. S mivel a versenyben csak kevesen győzhetnek, — nem is kapnak kedvet a bizonytalan sikerrel kecsegtető czélért küzdeni. -5 Ha valakinek, talán éppen a népnek egész életvilága szivén alapszik. Szivével gondolkodik és akar. Ennélfogva, ha őt megjavítani óhajtjuk; a sziv első művelő faktorával: a vallásosságra neveléssel kell rá hatnunk. Legyenek csak vallásosak és erkölcsösök az alsóbb néposztályok családjai, minden jutalom és érdem-rend nélkül is megszűnnek jó részben miserabilis cseléd-viszonyaink. Hallatszik ugyan az a panasz is, hogy sokszor maguk a cselédtartó gazdák, azok családi élete és tetteik rontják ineg a cselédséget; továbbá, hogy egész társadalmunk beteg, főleg azért, mert nincs benne meg a vallásosság és a szeretet. Nem vonjuk ezen panasz jogosságát kétségbe. Azonban ha cselédviszonyaink jelen szomorú helyzetén előnyösen változtatni akarunk: mi— Talán visszajött már? — És .ha vissza is jött, ellenkezett a fiu — mit csinálsz te nála. Hallgatod meséit vagy a kis cziczával játszol. Látod, milyen sokan vagyunk kint a réten, gyere velem, megengedem, játhatsz te is az én lapdámmal. Mig a fiu beszélt, a leányka hol letette, hol meg felvette a kis kosarat. Szörnyen zavarban vo}t, nem tudta, hogy mit csináljon, végre aztán ^eakarta vinni, hátha valakire reá bizza, mig a nagymamája visszajön. — Soh'se bántsad — mondotta a fiu — elviszem én azt. És megsem várva mit felel a leány, elindult a kosárral a mező felé, a mi alatt Marcsa jobbnak látva többé nem ellenkezni, lassú léptekkel követte a fiut. Mire elérték az egyik szénakazalt, már a Pali meg a többi fiuk mind egycsoportban voltak. Azon tanakodtak, mit játszanak ; fogócskát-e avagy lapdázzanak tovább? Meg kérdezték Marcsát, de ő csak a vállát vonogatta. Neki mindegy volt, akármit is játszanak a fiuk. A többség a fogócska mellett határozott és a ki a Marcsa kosarához letelepedett, azt megfogni ott nem volt szabad. A mulatság javában folyt. Mikor abba hagyták, esteledni kezdett. A lemenő napnak utolsó sugarai karmazsin pirosra festették a nyugoti égboltozatot: a játék befejezéséül a fiuk egyike versenyfutást hozott javaslatba. Irány volt a széna-kazal és a gyermekek mindenike igyekezett első lenni a kitűzött czélpont felé. Az utolsó, kinek gyenge lába nem birta az erős versenyt, Marcsa volt. Mire ő is a széna-kazalt elérte, minő kellemetlen meglepetés érte. Kis kosara és a virágai megtépve, szétszórva feküdtek a földön, még a nagymamának szánt csokrot sem hagyták békében a gonosz fiuk; azt is összetépték csúnyán. — Jaj a virágaimi — pityogott a lányka. — Soh'se busulj, vigasztalta a fiu, szedek neked annál szebbet is/ Mialatt gyors kezekkel igyekezett a fiu beváltani igéretét, és egy csokorra valót már a lánynak át is adott, a kazal mögött léptek zaja hallatszott. A leányka kíváncsian hátra tekintett. A félelemtől reszkető hangon remegve mondá: Ni ni, ott a nagymama! * * * Reggeli hatot ütött az óra. Dezső Mariska egyet-kettőt fordult még ágyában, azután meg flnom kis kezével elsimítva a szemébe lecsüngő szőke hajfürtöket, megkönnyebülten lélegzetet véve a nagymamának váratlanul történt megjelenésétől kiállott izgalmak felett, óvatosan körültekintett. A felkelő napnak első sugarai gyenge fényben ragyogtak át a csipkefüggöny apró likacsai között, azután meg, hogy erősebb lettek, a leányka ágya mellett álló kis asztalkán leltek pihenőre. Dezső Mariska önkénytelenül tekintett oda. Óriási virágcsokor feküdt ott akis asztalon, a leányka mosolyogva nyúlt utána, és e pillanatban a könyves polcz felett félig kinyitott könyv czimlapjának képe jelent meg a leány lelki szemei előtt, s mig képzeletében Fiamarion örökbecsű „Urániáját" látta, maga előtt mosolyogva, az ablak párkány alatti sötétségből, kaczéron világított egy papirszelet elé. Eszébe jutott az álma és kiugorva ágyából, gyorsan a levél után kapott. Ki tette azt oda, mikép került a csokor Mariska szobájába, ne kérdezd azt nyájas olvasó, én csak annyit tudtam meg e nagymamától, hogy mikor reggel bejött és megfigyelte unokája álmát, ott feküdt a csokor a félig nyitott ablak párkányán, elvette onnan és az unokája asztalára tette. Hogy a levélkét aztán ki küldötte, azt Mariska is eltitkolta nagymamája előtt, ki nem vette észre azt mikor belépett . . . Vagy talán nem is akarta.