Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-09-03 / 37. szám

Azonban innen e végső menedékből is kiver a zord valóság kérlelhetetlen keze. Anmlt. Kereskedelmi Minisztérium 37,740/V. sz. a. leir a városhoz, hogy a 100 ezer frtos kölcsönt a vasútépítésre jóváhagyja a pénzügy miniszterrel egyetértőleg, de kijelenti, hogy „a képviselőtestület határozatának a,) b,) c) és d) pontjaiban foglalt kikötésekre, amennyiben a li. é. vasút üzletének kezelése az 1888. évi IV. t. cz. 2. §-ának a) pontja, illetőleg az 1880. évi XXXI. (s nem XXXV. mint a leirat idézi) 8. §. értelmében egy másik vasútra ruháztatnék át, a kikötések az utóbb emiitett vasút szerződési szabadságát nem érinthetik." Vagyis más szavakkal: ha e helyi érdekű vasútunk kezelését más vasút, pl. az államvasutak vállalná magára, annak szabadságában áll követelnie, s esetleg meg is nyeri, hogy sem a személyzet nagyobb részét, sem a fütő- és gépházat nem hozza ide, sem két különvonatot naponta közlekedésre nem bocsát. S igy a fentebb emiitett föltételek is mind illusoriusokká válnak, s csak egy marad meg szilárdul, teljes épségben: a 100 ezer frt, amely után stoikus nyugalommal, bárgyú méla tekintettel nézhetünk. Ne hitegessenek bennünket, nehéz nekünk az ellenkezőjéről meggyőződni. Az „államvasutak'

4 nem akar bennünk méltó versenytársat találni, tarifáival, vonataival elnyom, s mikor h. é. vasutunk üzleti kezelését magára vállalja, ami majdnem az összes h. é. vasutakkal már megtörtént, a mi föltételeinket is szépen és jogosan, a törvény alapján elalkudhatja. S mi | hoppon maradunk, sopánkodunk és | rnentegetödzünk, de hiába. Hasztalanul hozzák ekkor elé a ! szerződést, hasztalanul kérnek ekkor 1 már jogos kárpótlást. Annyit, amenynyit ráfizettek, vissza nem kapnak. Ezért is legjobb volna, ha még lehetne, vissza szini az egész pápabánhidai vasutat s inkább megfizettetni a kövezet-vámot s a piaczi árú helyet azzal a gyimóti, ugodi stb. emberrel, mintsem engedni, hogy-a saját véres verejtékünkön kiépített vasúton hagyjuk elzónázni az igazi központ felé. Nem a jövő évi, de valamennyi esztendei költségvetésből töröltessék a pápa-bánhidai vasúti kölcsön ijesztő tétele. x. Visszhang a „Döbröközi" levélre. Tekintetes Szerkesztő Ur! Becses lapjának legutóbbi számában, egy igen érdekes tárczaczikkben egy községnek sajnálatraméltó viszonyait ii'ja le humorosan. Megvallva az igazat, ezt én egy városra értettem, a melyet igen jól ismerek s a melynek érdekében egy pár adattal és fölvilágositással szolgálok a tárczaczikk czéljához. Bizony, uram, gyalázatos dolog az, hogy egy városban egy olyan rovott előéletű uj ságszerkesztő grassálni, henczegni merészel. Ennek okát a közbeszéd szerint abban kereshetni, hogy a hatóság elfelejtette megtisztítani a várost ettől a veszedelmes és kíméletet nem érdemlő skriblertől annak I idején. Mert köztudomású, hogy egy hatömlőket már nem egyesek készítették, hanem bőripar-szövetkezetek utján terjesztették." Az értekezés felségesen sikerült, mert a benyújtás után néhány órával már a dékáni hivatalban voltam megidézés folytán : — Önt hívják Henezeghy Kázmérnak? — Igenis, Nagyságos Dekán ur. — Ön irta ez értekezést? — Igenis, Nagyságos Uram. — Becsületszavára ? — Igen. — Ugy vegye tudomásul, hogy értekezése elfogadtatván, most már a felavatásig távozhatik Doctor Henezeghy ur. Doktor vagyok, Doktor. Mily izgató még gondolatnak is. Most már meg van a czim, miután oly rég vágyakoztam. Az igaz, hogy vizsgáim még hiányzanak, de ez nem lényeges. Hisz a társadalom nem a tudományra ad valamit, hanem a doktori czimre. Egy csinos kis vidéki városba mentem felavatásom után néhány évvel, hol DrTopár barátom már régebben letelepedett s vakította a magyart már évek óta. Nagyon bajos lett volna az ő doktora- | tusát is definiálni, mert mindent csinált, csak azt nem, a mi hivatása lett volna. Egy folyosóra kerültem vele s mindkettőnk ezime ott ragyogott a kapun, lépcsőháznál nagy ujjak közé fogva, dolgozó szobánk ajtaján ismét, úgyszintén Íróasztalunk felett, sőt még kabátunk bélésén is. Ujabban pedig czipóm talpára is rányomattam. Egy reggel aztán beállít hozzám egy jóképű, élkes szavadzatu paraszt. — Csés jóreggelt kívánok ! — Adjon Isten. — Hát instálom, Tekintetes ur az a doktor, á kinek a neve kin lóg ? — Én az vagyok bátya. Hát mi járatban van ? — Tetszik tudni, a sógorom küdött. — Miért? — Hát, mert hogy az ü testvérinek a lyánya rosszul van. — Mi baja? — Ippeg azért jöttem volna, hogy a Tekintetes úrtól kérdezzem meg, mert sehogyse tudjuk megfogalmazni. — Hát én hogy tudjam ? — Azt mondták, hogy ide jöjjek, mert itt megmondják. tóság rovott életű vagy börtönben több ideig lakozó idegent csak úgy tűrhet meg a város területén, ha az magaviseletével, életmódjával a közönségnek és a hatóságnak igazi rokonérzését kiérdemeli. Ezt megköveteli magának a városnak adózó és tisztességes, becsületes polgársága, nem különben annak hatósága is. De mi történt abban a községben avagy városban, a melyre legalább — én szerintem — czélozni tetszik szerkesztő ur? Az, hogy a hatóság nemcsak mindjárt nem utasította ki a nem régen még börtönben ült szerkesztőt, hanem még három évig megtűrte, tehát addig, a mikor áz eltávolítás törvény szabta joga a városnak megszűnt. Igy maradt ez, tek. szerkesztő ur, a mi nyakunkban. S a mi legjobban fáj az, hogy nemcsak azon a 3 éven keresztül, hanem azontúl is mindig a város legtiszteletreméltóbb polgárait, családait hurczolta meg, sőt még a hatósági személyek ellen is a legarczátlanabb támadásokra is kész volt. Csodálhatni-e, uram, hr ily rettenetes viszonyok között azt gondolta annak a városnak közvéleménye legnagyobb részben, hogy ez az ember, akit még saját szülővárosából is kiebrudaltak volna ilyen magaviseletért, azért maradt benn mi közöttünk és azért oly vakmerő a polgársággal szemben, mert talán egy-két fő-személyiséggel politikai s magánérdekek miatt igen bizalmas viszonyban van. Ugyanis ezek a jó urak megtűrték, sőt felhasználták ezt a frátert, s nem törődtek vele, hogy a polgárságot milyen rettegett, kínos helyzetbe hozta, — Barátom, én nem ember orvos vagyok. — Hát ludoktor ? — Dehogy, én a tudományokat kutatom, nem az emberi betegségeket. — Mindegy az instálom, csak tessék megírni valami receptet, okos ember jobban ért ahhoz, mint mink. — Én nem irok jó ember, hanem itt szemben van egy másik doktor, ugy hívják hogy Topár, majd ir az alaposat. (Gondoltam magamban, lerázom szegény embert a nyakamból, most már hadd menjen oda.) \ Nagy busán távozott tőlem ai ügyesbajos ember s ballagott a szomszéd szoba felé, hol aranyozott betűkkel volt kiírva: Dr. Topár Jeremiás. Bekopogtat. Szabad ! kiált egy férfi hang. -— Instálom a topa doktor ur? Örömmel tekintett Dr. Topár ez évben első kliensére (noha már julius volt), mindazáltal bámulta, hogy az még nevét sem tudja. — Barátom, maga még a nevemet sem tudja. Én nem topa, hanem Topár vagyok. — Az Isten éltesse! — Hát mit akar?