Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-09-03 / 37. szám

a városra pedig széles Magyarországon gyalázatot ejtett; mert akárhol, ha elmondjuk ezt a dolgot, szánalmasan kaczagnak rajtunk s kezüket összecsapva kérdezik : hogy türhetjük ezt mi meg ? Tehát lehet, hogy nem igaz, de mégis a lelietö legtöbben hiszik, hogy ha azok anagy urak többet törődtek volna a várossal s polgárai becsületével, mint a politikai vagy egyébb érdekeik istápolásával: akkor már régen tiszta lett volna az a község vagy az a város, attól a tisztesség és becsület megtámadójától. De mit szóljunk, szerkesztő ur, ahhoz, ha látjuk, hogy mulatság alkalmával egyik fő-főur a publikum szeme láttára és megbotránkozására czukorbonbonokkal kedveskedett annak az embernek, a kinek a hátára a község szeme láttára bot és korbács volna illő. Föl is tettük ekkor magunkban, hogy, habár sokkal kisebb urak vagyunk, ha minket fog megkínálni az a főfőur, el nem fogadjuk töle. Valamint ugyanezen este azt is elhatároztuk, hogyha az a főfőur asztalához hivatja ezt a skriblert, országos botrányt csapunk belőle, a minek az lesz a következménye, hogy egyetlen nagyobb ur sem keresi föl asztalát. Mert szerintünk az ilyen irófajta ember, hol egyszer leül, ott kimoshatatlan piszkot s foltot hagy, a melyet minden tisztességes s lovagias gondolkozású ember kerül. Vagy, hogy egy még világosabb esetet említsek föl abban a városban, ez a szerkesztő már több év óta nem fizeti állami illetékét. Mindig fölszólítják ugyan, ki is tűzik az árverést, de rendesen a polgármester majd a pétizügyigazgatóság kiviszik, hogy az árverés eltolassék és az adósság szaporodjék. íme, a mi egy derék, tisztességes életű s becsületes munkában dolgozó polgárnak nem sikerül, az ennek a kevésbbé tiszteletre méltó egyénnek kedvére pompásan történik meg. Nem tagadjuk, hogy éppen e miatt a dolog miatt már a közvéleménynek nagy része gyanakodni kezd s olyat is látni akar ügyeink vezetésében, a mi talán nincs is meg s a mire félünk rágondolni is, mert az rothadást és bűzt foglalna magában. Nem tudjuk tehát biztosan, hogy miért vannak a főkurifeusok is oly viszonyban azzal az emberrel. De mindenesetre s előbb-utóbb mi magunk fogunk a társadalomban megmozdulni és teljes világosságot követelni. Azokról a kisebb hivatalnokokról nem szólunk, mert tudjuk, hogy ha elöljáróit brudereskedésben találja azzal a rettegett átyafival, akkor ő is siet legalább külsőleg per-tu lenni vele, nehogy az a föllebb valók kegyében elbizakodva nevét, családját a guny és kicsufoltatás prédájává tegye. S ezt annál is inkább iparkodik megcselekedni, minthogy tapasztalja, hogy még magasabb tisztviselőket is hoszszabb időn át gúnyolni, alaptalanul vádolni, kíméletlenül meghurczölni s fegyelmi vizsgálatokkal fenyegetni határtalanul merészkedik. S* mivel abban a hitben él az alsóbbrendű hivatalnok, hogy ez a támadás vagy egy érdekszövetség vagy másféle titkos, befolyásos megrendelésre jő: ő is remegve hozzátörődik e rettenetes állapothoz s per-tu lesz azzal az emberrel, éppen ugy, mint a többi. A mi ezen hivatalnokokat illeti, az áll a polgárság félénkebb részére is. Hallgat ez is és vagy nyájas barátságát keresi azon skriblernek vagy előfizet lapjára. Igy aztán békességben élhet. Es már anynyira vagyunk tek. szerkesztő ur, és ugy bele szoktunk nyomorult sorsunkba, hogy akadnak olyanok is, a kik azzal mentegetik azt az egyént, hogy annak is élni kell és ha ez a kereseti forrása, éljen vele. Felfogásom szerint ez a tolvajok és egyébb bűnösök foglalkozásának is a mentsége. Ugyanis, ha egyiknek szabad embertársát becsületétől és tisztességétől megfosztani, a másiknak is akkor szabad legyen felebarátjától ruháját és pénzét elkaparitani. Tehát mi ebből nem kérünk ennek okáért sem; hurczoltassák meg magukat, ha tetszik, azok a nagyon is humanis, dőre emberek! De nemcsak ezzel a fölfogással, hanem még azzal sem értünk egyet, hogy az ilyen újságírás a sajtószabadság természetes gyümölcse. Köszönjük ezt a gyümölcsöt, de nem kérünk belőle. Nagyon rothadt bolond gombához hasonló gyümölcs ez. Egye meg, a kinek a gyomra beveszi. Reméljük, hogy tisztességes és józan gondolkodású ember undorral fordul el tőle. Különben is a sajtószabadság nem a veszedelmes elemeknek féktelen piszkos szabadsága, hanem a legtisztább szabadság, a melyben az ész a betűt az emberiség közjaváért, a társadalom boldogságáért és becsületéért, tehát a legdrágább kincsekért használja. Igen, tisztelt szerkesztő ur, a sajtó — Instálom, az-a másik ur azt mondta, hogy ü se nem ember, se nem ludoktor. Talán a Tekintetes Urnák se ludoktornak tetszik lenni ? Vagy talán olyannak, mint a másik oda át ? — En másféle doktor vagyok. Akkor élek, mikor az emberek veszekesznek. — Hát instálom, én is szoktam veszekedni. A mult heti vásáron is bevertem Köles Jankónak a fejét, ugy hogy olyan lett, mint a rósta. — Azt hiszi maga, hogy én rám az ilyen tartozik? — Hisz azt mondta a Tekintetes Ur, hogy a veszekedésből él. — Ugy ám, barátom. De csak ha perlekednek. En ügyvéd vagyok. — Hát az Isten segítse meg, Tekintetes ur, de én csak nem perlekedek, mert akár nyerek, akár nem, a piz mindig csak az ügyvéd urak zsebében marad. — Dehogy. Próbáljon csak hozzám hozni egy pert. Meglássa, mily fényesen megnyerem. — Jó-jó, tekintetes ur, majd megmondom otthon az atyafiaknak, csak most már tessék valamit rendelni a kis lyánynak, hogy ne járjak annyit hiába. — No hát jó-jó barátom. (Topár ekkor leereszkedőleg veregeté meg a paraszt vállát.) Tudja mit, hát én értek a gyógyításhoz is. Én ám igen okos ember vagyok. Hozzám akármi bajban jöhet. Akár tanács, akár kalács kell. Menjen csak a patikába, s kérjen 5 krért „frissen préselt csalánlevet." Ezzel kenjék meg a kis lányt s füröszszék meg reggel hideg, délben langyos, este meleg vizben. Meglássa, meggyógyul. A paraszt megköszönvén a tanácsot, örömmel távozott s mindjárt az Íróasztalra ki is fizetett 20 krt. a bölcs tanácsért. Topár magában szégyenkezve tette zsebre a tiszteletdijat, mert érzé, hogy nemcsak orvosi, hanem ügyvédi tanácsa sem ér ennyit. De se baj. Ügyes ember mindenhez ért. Hátha igy jobban akadnak kliensei. Hiába, a patiensekből lehetnek a legjobb kliensek, mert ezek már hozzá vannak szokva a szenvedéshez. A mint a paraszt távozott, átsétált hozzá Dr. Topár pajtásom. — Servus Kari! — Servus. Mi jót hoztál? — Most ment el tőlem a paraszt. Nálad is volt, de te hozzám küldted. Jól tetted. — Mit? s te elfogadtad? Hiszen az orvost keresett. Viczkándy pajtásunkhoz kellett volna küldeni, a ki ugyan nem ért az orvosi tudományhoz, de legalább máshoz sem ért. — Hogyne fogadtam volna el. Annyi kvalifikátióm nekem is van, mint Dr. Viezkándynak. Sőt adtam is neki tanácsot. — Te? Orvosi tanácsot? — Hát mi csodálkozni való van azon ? Látom', hogy te még nagyon ideális és szerény ember vagy. A fő a mai világban, hogy az ember szerénységéből engedjen. Maga dicsérje magát, mert más ugy sem dicséri. — No barátom, ez már talán még is sok. — Óh, majd rá fogsz jönni te is annak igazságára, a mit mondottam. Ezzel kalapját véve Topár, kevéssé ingerülten távozott, mert rosszul esett neki, hogy barátját még mindig nem sikerült meggyőzni az ő elveinek helyességéről.