Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-05-14 / 20. szám

mint a kinálat jogos föltételeit ki kell elégítenie. Nem hisszük, hogy sok nehézségbe ütköznék a piacznak akkénti rendezése, mely szerint a kézműipartermékeket egy helyen árusítanák olykép, hogy a rokon iparágak egymáshoz közel, egymás mellett foglalnának helyet. Mindezek nem is vehetők újításoknak és mégis segítenének sok bajon. Ennyit talán hamar meg is valósithatnánk, ami esetleg egypár utczának a vásári piszoktól való megszabadítását is eredményezhetné. Ebbe belenyugodnának kereskedők és iparosok egyaránt. Tegyünk tehát annyit, amennyit az adott körülmények között lehet s legyünk rajta, hogy szépen fejlődő városunkban az egészségügyi, szépitési jogos érdekek és a rend iránti érzék kielégítést nyerjen. Az „Irodalmi szakosztály" hivatása, A pályaművek egyik bírálója válaszol a május 7-iki számban azokra a „Gondolatokra", melyek az április 30-iki számban voltak közölve. Sokat beszél a más dolgáról, keveset a magáéról, de adós marad az érdemleges válasszal arra, mi hát a Jókai-kör hivatása ? A mi a „Válasznak" személyeskedő részét illeti, nem kívánok vele hoszszasan foglalkozni, mert nem személyi, de elvi küzdelmet kívánok folytatni s a közönség érdeklődésére, — a miben azt hiszem egyetértünk, — csakis ez számithat. A mi a Bajazid-Timur Lenk mythosát illeti, mely képes kifejezést használtam, hát ebben a „történeti igazság" semmi: én Jókai egyik regényéből emlékeztem rá s a tulajdonnevek tárgyragjait felcseréltem; ez hiba, elismerem, de nem olyan nagy,

( hogy ennél ezerszer nagyobbak ne volnának; a kép azért a maga helyén volt alkalmazva s ez a fődolog ; de ismétlem, „történeti igazság"-ot abban a képes kifejezésben nem lehet keresni, mert „Az a kir, mintha Bajazidot vadállat módjára Icetreczbe záratta volna (t. i. Timur Lenk), mesebeszéd" mondja M(angold). L(ajos). a Pallas lexikon 470-ik lapján. Arra a jótanáesra, bog}" „az irók nem szokták maguk értékelni a munkáikat", annak van szüksége, a ki tudva, vagy önkénytelenül szeme elől téveszti. Tessék kimutatni az április 30-iki számban közölt „Gondolatokban" azt a helyet, a melyben a szerző „a maga munkáját értékeli;" nem külsőleg, (mert ezt a bírálók cselekedték, a mint az ápr. 23-iki szám 5-ik lapján a harmadik hasábon olvasható, melynek keretén az „értékelés" tul nem terjeszkedik), de belsőleg. Idéztem ugyan, ugy emlékezetből, valami 8 felolvasást, melyeknek tárgya, feldolgozása szorosan tudományos, de hangsúlyozom, hogy ezek közt nincs a kérdéses pályamunka ; ha a bírálónak sok a nyolcz tudományos érdekű s értékű munka, melyeket a Jókai körben felolvastak, sőt egyik komoly tanulmány pályadijat is nyert, tessék a nyolczból egyet elhagyni, még mindig marad hét a történelem, a bibliai régészet, természettudományok, tehát nem is az irodalom köréből. Ellenben a biráló ur csakugyan a saját működését értékeli, mikor igy ir: „Magam tartottam nem egy felolvasást, mely a tudomány felé törekedett; de viszont nem oly czélzattal, hogy a hallgató közönséget szétugrugrasszam s megátkoztassam vele még a tudomány nevét is". A mi a „hoppon maradt pályázó keserveit" illeti, hát először is — nem maradt hoppon a pályázó, mert „a bírálók teljesen egybehangzó véleménye szerint, (mint az ápr. 23-iki számban olvasható) legértékesebb mű volt a Sappho dalai" s ezért „dicséretre ajánlották", de külömben is a birálók jelentése szerint tudományos körbe való s ott „mindenképen megállja helyét;" noha ez ugy vág be, a hogy a jelentés kilátásba helyezi, nincs ok a keserűségre, mert a tudományos folyóiratok, a melyeket ismerek, legalább 20 irtot fizetnek ivenként; 57 oldal = 3

1/'.) ív; ha nyomtatva csak kettőt is tesz ki, ez már 40 frt, vagyis 15 forinttal több, mint a kitűzött pályadíj volt. De hagyjuk abba a számítást; tessék kimutatni a Jókai kör alapszabályaiból, (én 'idéztem a 4. 5. 35. §§-okat) és az eddigi gyakorlatból (erre is idéztem 8, ha ugy tet. 'szik 7 példát) hogy az „irodalmi szakosztály" fő czélja a szórakoztatás s a tudományos, irodalmi szempont ennek alá van rendelve ; tessék elhitetni, hogy nem szakember (az egyik biráló tudvalevőleg nem az a görög nyelv és irodalomból) is hozhat szakkérdésben érdemleges Ítéletet; tessék a többi vidéki irodalmi társaságok között csak egyet is mutatni (ilyenek pl. a Dugonics-társaság Szegeden, a Csokonai-kör Debreczenben, Kazinczy-kör Kassán, Széchenyi-kör Eperjesen és Sopronban, Kölcsey-kör Szatbmárott, Vörösmarty-kör Sz.Fehérvárott stb.) a hol éppen az irodalomtörténeti értekezések, mert ez is tudomány, ki volnának rekesztve, vagy nem a tudományos módszer, hanem a mulattatás szempontjából mérlegelve; egyedül az a létjoga az irodalmi társaságoknak, hogy az irodalmat, tudományt tőlük telhető eszközökkel művelik, terjesztik, előmozdítják. A belletrisztikában ugy is túltermelés van, tanúsítják az önképzőkörök, vidéki lapok, melyekben egy verset vagy tárczát akárki elkövethet; de ez még nem irodalom, se tudomány, hanem kóros túltengés, a minek orvosságát kell keresni. En azt tapasztaltam, hogy a magyar közönség — s itt általában szólok, városunkét is belefoglalva, — igen is érdeklődik tudományos és irodalmi kérdések iránt, de csak ugy, ha nem üres szópuffogtatások, érthetetlen bombastok, végnélküli szóvirágok, talán azt hiszitek, hogy a községnek nagy haszna lesz abból, ha oda kerül az az iskola Döbrököz végére ? No, azt magatok is kétségbe vonjátok ugy bizalmasan, négy szem között. Csak abban az esetben nyugodhattok bele, ha a képezdét mindjárt kerekekre építenétek, hogy annak idején aztán nagyobb kárvallás nélkül ide-oda tologatnátok. Ez legalább bölcs előrelátás lenne stb. stb. ilyenféléket irtani, midőn anyósom egy óriásit horkantott, amelyre maga is felébredt. Nem sokára nyílik az ajtó és kesernyés mosolygással, mely csak a felsőbbség érzetével kérkedő anyósság vonása, belép hozzám s kérdi: mit csinálok ? ;— Hát irok levelet kedves (oh ! ?) anyósom óhajtása szerint — feleltem. „Ugy ? hát hadd lássuk, mi az ? — s minden teketória nélkül elkapta az asztalomról a teleirt papirost. Oh, minden védőszentje az ártatlanul szenvedő vöknek sietett a segítségemre, hogy a guta agyon ne üssön, midőn anyósom kettészakította levelemet s lenéző arczczal, gőgös tekintettel száj fintorítva igy tisztelt meg : Ön ostoba! Nem ért meg engem. Hát hogy mer ilyen bátran írni Döbröközinek, arról a tanítóképzőről ? Nem tudja, hogy a bátorság manapság bűn és oktondiság? Nem az a /ő, mit gondolunk mi, hanem mit mások s főleg a többség ? Simulni, igen simulni tudni az irányadók véleményéhez, ez az előhaladás törvénye. Megvetik sokan a strébert, én sem imádom az efajta népséget, — de mégis vőm inkább stréber legyen, mint ideálista. Minden idealista holdkóros. Arra való, hogy tönkre tegye magát, családját és az . .. anyósát is. No már ez az utolsó szó nagyon fölboszantott és egy hosszút, mélyet sóhajtottam jelentőségteljesen. Megértette s konvenezionalis hidegséggel csak ennyit mondott: goromba, s azzal kirohant, mintha kilőtték volna. Magamra maradtam. A nagy vexatura méregbe hozott s hogy kifújjam magamat, sétára indultam a ligetbe. Éppen jókor. Csicsód kedves és egyenes lelkű komoly gondolkozású ügyvédjével találkoztam az uton, Berekhegyi Ferenczczel. Egymással naponta együtt barangoljuk át a ligetet elbeszélgetve a múltról és a jelen viszonyokról. Most is e kedvelt thémánkba kezdettünk bele, amidőn ügyvédem egyszerre csak megáll s felkaczag: Hallotta-e már, Árokházi úr, a legújabb modern históriát ? Mit ? kérdezém. — Azt, hogy Csicsódon az uj állami elemi iskolát, a falu végére akartak vinni. En és néhány lelkes társam ezt elleneztük s e miatt rendkívüli gyűlést hivattunk össze. A győzelmet biztosnak vettük. mert 30 polgár irta alá az összehívó ivet s valami 40 azonkívül ígérte a támogatásunkat. Mi a diadal előzetes mámorában tárgyaljuk a község házán az ügyet és nyílt szavazást kérünk e dologban, — s csodákcsodája 16-an maradtunk elvünk mellett; alaposan leszavaztak. — Mit ? Hát Csicsódon is ugy folyik a világ sora mint Döbröközön? — kérdeztem tőle s elmondottam neki-esetemet. De ugy ám ! felelte ő. Legjobb csendesen szemlélődni s hagyni a kapaszkodókat a versenytéren, amíg egymást nem eszik meg (ha ugyan beveszik egymást.) E szavakra magamban megbocsátottam anyósomnak ezt a vexaturát. S csak a fölött gondolkodtam, hogy anyósom ebben a kérdésben mért volt okosabb alvás után, mint előtt ? No, de hogy ne untassalak, bezárom soraimat ama kedves (?) hírrel, hogy anyósunk legközelebb ellátogat hosszabb időre hozzád. Nem tudom kövér vagy-e ? Ha nem, akkor csak hízzál, ugy is megfogsz ott léte alatt fogyni. Mindnyájunk üdvözletét küldve, válaszod mielébb várva, vagyok Árokháza, 1899. máj. 9. szerető sógorod Árokliázi Tamás.