Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-04-02 / 14. szám

ragaszkodást, azok kihaltak belö­lünk. „Az ember most se jobb, maradt a régi Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban Egymást, mint a vadállat marja, tépi, . S mig akkor körme s agyara Volt csupán, melyei másnak ártott: Ma ki ismerné fegyverét, A százrétű cselt s álnokságot?" Ha élnél Te, istennek hűséges szolgája, nagy költő, bizonyára azt mondanád, hogy: az ember ma roszabb, mint volt régen ; mert ma szándéko­san cselekszi a bűnt. Az emberi képet viselő tömeg, mely öröm-újjongás között tombolta körül a Megváltó keresztjét, sokkal szerencsésebb, mint a mai ember, ők nem tudták, mit cselekedtek; de a mai ember, aki már a hitnek vilá­gában nevekedett, aki kérkedik az ő hitével és aki tudva; sőt előre megállapított tervszerűit halmozza föl bűneit: a legszerencsétlenebb e vi­lágon. Te ember ! aki előtt semmi sem szent, aki szennyes kezekkel nyúlsz a legszentebb dolgokhoz, akinek min­den gondolata, cselekvése, cselekvési eszközei nemtelenek, aki embertár­said becsületében szeretsz gázolni, akinek minden tette csupa önzés, aki nem törődsz embertársaid jólétével, aki az énért föláldozol mindent, aki, hogy önző czélaidat elérhesd, lábbal tiporsz mindent, a mi utadban áll: emlékezz a keresztyén világ eme nagy ünnepén a Megváltóra, aki meghozta a legnagyobb áldozatot, önmagát ál­dozta föl érted, aki a halál legrette­netesebbjét szenvedte át, hogy téged az örök kárhozattól megszabadítson. Elmélkedj! Keresd lelkedben az örök­szeretetet és ha annak csak egy szik­ráját is magadban hordozod : hallgass lelkiismereted intő szavára ! Kevés, nagyon kevés ma azoknak száma, akik az egyenes uton járnak ; a mai társadalom egy érdek csoport, a mely előtt a szereteten nyugvó ön­feláldozás, önmegtagadás, a közügye­kért, embertársaik boldogságáért való nemes küzdelem ismeretlen, nem eze­kért; de a saját egyéni érdekeiért küzd az emberek nagy része és ha valaki oly kába, hogy a felszínen úszó strébernek szemébe vágja hit­vány ságát : jaj annak, az erkölcsiben elvadult tömeg feszitsdmeget kiált reá és öröm-mámorban úszva ül diadal ünnepet győzelme fölött. Ünnepet ülünk, a halálon vett diadal ünnepét, diadalt aratott a Meg­váltó legfélelmesebb ellenségünkön. Látjuk ma, a mint sírjának szája meg­nyílik és abból, dicsőségesen, isteni fénytől körülvéve lép ki istennek ama szentje, ki a mi föltámadásunk­nak záloga és aki által megmutatta Isten, hogy azt, a mi magasztos, szent és igaz, megölni nem lehet. Az igaz­ság nem vész el, nem hal meg, lánczra verheted, bebörtönözheted, sziklákat gördíthetsz sírjának szájára: az élni fog, letépi lánczát és lehull börtönének zárja, sírjának szája föltárul és él, él; örökké az ige, az eszme nem hal meg soha ! Ünnepet ülünk, a győzelem ma­gasztos ünnepét; de ez az ünnep reánk nézve csak akkor lesz igazán a győzelem ünnepe: ha legyőzzük önmagunkat, ha féken tartjuk szen­vedélyeinket, ha önzetlenül, becsület­tel, szent lelkesedéssel küzdünk az alatt a zászló alatt, melyre a világ megváltója e szókat irta: szeretet. Ha szeretet van mi bennünk: föltámadunk, föltámadunk dicsőség­ben ; de ha nincs : rettenetesebb lesz a mi föltámadásunk az örök halál és kárhozat minden kínjainál! IJffúrt Mihály. Téli gondolatok. Elmúlt a szamovárok ideje; az a sok föltüremlő gondolat, mely a theás csészék párolgó illatával együtt termett, alakult, vál­tozott, elmúlott, de a már rügyezésnek in­duló természettel, a ki-kipattanó, nyiló bim­bókhoz fűződve meg-megujul. A mai szűk­keblű önzés s kirívó materiálismus korsza­kában is, megragadja, fölemeli a lelket nem a csinált, kék virágú, hanem az az igazi romantika, melynek jelszava volt: á Dieu mon áme, ma vie au roi, mon coeur au dame, 1' honneur pour moi; még a legszerényebb fiatal leány szivecskéje is édesebben dob­ban meg, öntudatos női büszkeség szende pirja önti el lelkesülő arczát, majd a lemon­dás fájdalmas sóhaja, a békétlenitő csalódás hangja száll el félig nyilt ajkáról, midőn olvassa: mint vonultak hajdanában az erő­től duzzadó, szép délczeg ifjak sisakjukon vagy vértjükön szeretett hölgyeik hajfürt­jét viselve a nők tisztelete végett dicső viadalba, hol szép úrnők térdet hajtó leven­téknek az emelvényről nyújtották le a győ­zelem diját, vagy fent a vár ormáról gyöngéd kéz lobogtatott feléjük fehér kendőt. Szép e letűnt lovagkor, szépek nemes, rokonszen­ves vezéreszméi most is, midőn a hajdani romantikus szerelem, már csak ritkán fordul elő s helyette a modern szerelem, a parthie v. nepotizmus vadászat játsza a főszerepet. S ama szép kornak, melyet a puskaporos hordók röpítettek légbe s melynek leg­szebb s legnemesebb öröksége a nők iránti lovagias udvariasság: agalanteria, asszonyai mint a történelem s a főrangú hölgyek levelei tanúsítják, a legapróbb részletekig Hiszen hiába titkolod! Úgyis tudom Előre már, mi lesz a vég? De hogy ebez Korábban érj, ajánlom agyvelőm'. — Tehát Csak kezd el, és ... . Venczel. Elég I Eredj, parancsolom 1 Biló. Ha igy beszélsz a' más ; így értelek, komám! Hanem magadra vess, ha vége rossz leend, S bolondokat te nélkülem csinálsz. Bilód lm' mossa tőle két kezét. Megyek, futok! (félre) Bolond az ügy! A tátit értesitni kell! (el) Venczel. Hová merültek el szemed sugárai ? Mi az, mit olyan merengve látsz? Helén. A szép Duna, E nagy folyó. Jer, és tekints alá te is. Milyen hatalmas ár, valódi óriás. Ezer vitorla leng ölén, s az árboczok, Akár egy erdő, mely szemünkben áll, inog, Pedig sietve megy tovább. 8 utánna, nézd ! Minő ezüstös a viz ? A hajó, a mint Utat hasit, a két felé nyiló vizből Fehér ruháju hab terem, mely ott tánczol A jármű oldalán, s mikor belé fárad A tánczba, nyomban elmerül; de fönnmaradt Ruhája fodrait kinyújtja most a viz, S az, mint ezüst szalag kiséri messzire A tőle futni vágyó gyors hajót. — Venczel! E szép vidéket látva nem találsz gyönyört ? 8 országod eme legnagyobb folyója már Nem érdekel ? Venczel. Nem ; engemet nem érdekel! Helén. Talán szülötte földeden nagyobbakat Láttál ? Venczel. ' Királyuk ez nekik. De volna bár Két annyi mindenik, s miként a tengeré, Homokja lenne drága kő: mit bánom én! Együtt nem érnek annyit én előttem, mint E két tavacska itt szemöldököd alatt, Melyek kristály tükrén Velencze kék egét Csodálom én ! Helén. Uram, király! . . . . Venczel. Te kis bohó ! Előtted én csupán Venczel vagyok. Se több, Se más. Igen! Ma még barátod, hű csehed, De nem sokára már .... Helén. Ne mondd tovább! Venczel. S miért? Helén. Mivel a trónra ülni szédítő magas, Kivált annak, ki nincs születve rá. Venczel. De lásd, Neked a' könynyü lesz, te arra termettél! Helén. Ugy-e, a hála súgja igy neked, mivel Apám szerezte trónodat ? Venczel. Kitől tudod? Helén. Szivemmel érzem, és agyammal gondolom. Venczel. Ha igy van is: a hála kölcsöntartozás, Melyet leróvni egy király is köteles. Helén. Igaz; de mégis áldozat, s ha vesszük, nem Csekély. Azért ha tán Ígérted azt, adott Szavad alól feloldalak. Miért tegyünk Az érzelemre lánezokat? Miért legyen Szivünk bezárva, mint a börtön, és a vágy Miért maradjon ott fogoly gyanánt ? Ha igy

Next

/
Oldalképek
Tartalom