Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-01-18

az élet minden nagy. nemes ós szent tfrümébeu. De viszont ogy rajongó ifjú minden érzékenységével és lelki finomságával érezte a fájdalom súlyát is. Ez az érzékenység bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy u családfája legifjabb hajtásának korai elhervadása felett kesergő családapa idő előtt megrokkant, összeesett s a pátriárkái életkort igérő szervezet aránylag rövid idő alatt behódolt a mulandóság örök törvénye előtt. . . . Nem látjuk többé az ö egyszerű.) tiszteletreméltó alakját, mély tudástól j sugárzó szemeit s bizonyos kedélyes | szelidségbe játszó komoly ábrázatát Nem halljuk rokonszenves, férfias haugját, mely a magvas gondolatoknak, de egyben a kedélyes ötleteknek is oly ékesen és behizelgőeu tudott kifejezést adni. Az igaz érzés könnyűi tolulnak szemünkbe erre a gondolatra s bizony-bizony őszintén megsiratjuk őt mi komáromiak mindannyian s lelkünk ei>ész melegével osztozunk a mólyen lesújtott, mélyen elszomorodott család fájdalmában . . . Az isten adjon örök nyugodalmat az elhunyt nagy férfin porrészeiuek. aki' míg élt: . . . derekát igazmondással övezte, felöltözvén igazságnak mejjvasába s felsaruzta lábait a békesség Evanyeliomával . . . .. Most. mindenek által megsiratott', elmúlásában pedig: . . . felvette az idvességnek sisakját! és a lelki fegyvert, mely az Istennek) beszéde . . . Antal Gábor 1S43 május 10-ón született a veszpré nun egyei Szniitkii alyxzabadja községben egyszeiü, köznemes szülőktől. Szülei Antal Péter és Tuba Klara korán észrevették a gyermekben szunnyadó nagy tehetséget s Pápára adták iskoláztatni. A kis Antal (iábor már az alsó osztályukban kivált tatmlótarsai közül gyors felfogásával s éle* logikájával s tanárai kedvence lett. Különösen kedvelték öt Tarczy Lajos a nagy matematikus és Bocsor István a jeles történetíró, kiknek közbenjárására a kerület segélyt szavazott meg neki külföldi tanulmányaira. A fiatal teológus egy évet Berlinben, egy évet pedig Zürichben töltött s tudományban és tapasztalatokban gazdagon tért vissza Pápára, hol 1807-ben az ottani főgimnáziumban segédtanár lett. 1869-ben a képviselővé választott Kerkápoly Károly tanszék t a nagy tudós és későbbi pénzügyminiszter ajánlatára ö foglalta el s itt működött 1888-ig. Sokoldal ii képzettségét erősen igénybe vette a pápai főiskola. Tanitott ö a jogakadémián jogbölcsészetet, nemzetgazduságtant, közjogot, egyházjogot, a theologiai akadémián pedig egyháztörténetet, exegesist, keresztyén hittant és még sok egyéb tantárgyat. Tanítványai úgyszólván rajongtak a szívélyes bánásmódu piofesszorért, ki nagy tudása melleit sem vált soha szobatudóssá, de mindig az életnek nevelt s józan életfilozófiát csepegtetett növendékei lelkébe. 1888-ban a népes ácsi gyülekezet lelkészül hivta ineg öt, a praesumptiv püspököt. Antal Gábor nehéz szívvel bár, de engedett a gyülekezet hívásának s a kerület irányadó körei rábeszélésének és elvállalta az ácsi gyülekezet gondozását. Itt érte öt a nagy tisztesség, mikor 1896ban néhai Pap Gábor püspök halála után a kerület egyházai Czike Lajts ószönyi lelkészszel szemben a dunántúli kerület püspökévé választották. Nyomban utáuna a komáromi ref. egyhív/.község hívta meg öt lelkészéül s azóta itt élt körünkben : szorgalmasan, lelkiismeretesen munkálva a küztevékenyseg Majdnem minden ágazatát. Főrendiházi taggá 1904-ben lett. Ezidöt.öl kezdve a főrendiház ülésein minden nevezetesebb kérdésben hallatta szavát és tartalmas, sutyos egyénisége országszerte azt a véleményt érlelte meg, hogy jelenleg ö a magyar reformált egyház feje és vezére. Fáradságot nem ismerő buzga-; lommal teljesítette püspöki állása sokféle és nehéz teendőit s különénert a Horvátországban élő hitrokonok helyzetének javítása körül szerzett nagy érdemeket. Mint volt tanár állandó és éber figyelemmel kisérte a pápai főiskola ügyeit s annak fejlesztésén és anyagi helyzete javításán sokat fáradozott. Mint Komárom vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, önzetlenül és táradhatlanul munkálkodott a közügyek körül s a szabadelvű irányzat már régóta öt vallotta kimondott vezérének. Társadalmi téren is sok hasznos alkotást juttatót dűlőre, különös buzgalommal tevékenykedvén a patrouázs-intézraény felkarolásán. A közoktatásügy mindig közel állott szivéhez s mint a városi iskolaszék tagja, magas; állásáuak nagy elfoglaltsága közepette is talált módot és időt a gyűlések szorgalmas látogatására. Negyven éves tanári jubileumát 1909-ben Ünnepeltük meg, igazán fényes és országos keretben Ez alkalomból kapta meg a Ferenc József-rend nagykeresztjét, a legnagyobb kitüntetés, melyet magyar király kegye valaha protestáns papnak juttatott. Résztvett Antal Gábor a Kálvin János 400 éves születési évfordulójára rendezett svájci ünnepségeken is és nagyszabású francia szónoklatával általános feltűnést keltett. Ekkor érte az a kitüntetés, hogy a genfi egyetem öt tiszteletbeli doktorává választotta, mely cimét a néhai püspök mindig nagy büszkeséggel irta neve mellé. Antal Gábor a hetvenes évek elején esküdött örök hűséget Kluge Matild úrhölgynek, egy pápai patrícius család bájos és müveit leányának, kivel balála napjáig példás és boldog házas életet élt. Házassági Irigyét több gyermekkel áldotta meg az Ur, kiket mindig meleg atyai szeretettel vett körül s a leggondosabb nevelésben részesített. Hivatala teendőin kivül a megboldogult majdnem minden idejét családjának szentelte, ezzel is jó példát adván a polgári és családi erények gyakorlásában. Legifjabb leányának elhunyta nagyon megkeserítette a derék férfiú utolsó esztendejét. Vallásos megnyugvással fogadta ugyan a mérbetleu csapást, de azért ez a báuatja titkos féregként rágódott mindig élete gyökerén. A mult, év októberében lappangó gyomorbaja nagyobb mérveket öltött s azóta egészségi állapotában rohamos rosszabbodás állott be. Hiába kereste fel Bécs es Budapest leghíresebb belgyógyászait, baja gyógyulását nem tudta megtalálni. Eleinte ágyon kivül viselte betegségét, de a mult, héten ágynak esett s azóta nem is kelt tél. Elmúlásában vallásos bittel megnyugodva, január 14-én hajnali két órakor csöndesen elszeiiderült, visszaadtt halhatatlan lelkét 11 Mindenhatónak . . . Bukott színigazgatók. Pár évvel ezelőtt általános volt a művészkörökben a bit, hogy a biztos meggazdagodásnak legkönnyebb és legrövidebb módja az, ha az ember felcsap szinészdirektoriiak. Értelem se kell hozzá sok, szaktudás se, csak egy ügyes b'-rletcsinálu titkár, meg egy kis alaptöke. Ez utóbbi aztán folyton nő, gyarapodik, mig végre gazdag emberré teszi a vállalkozó színigazgatót. Ha valaki kételkedve csóválta a fejét, szolgáltak rögtön tiz-tizenöt példával az élő és elhunyt színigazgatók közül, akiknek kezén aranyhegyekké nőtt Beléptem a kapuján. Valamelyik fiín egy madár kezdett énekelni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. Es távolról a párja felelt neki halvány Chopinetűdökkel és amikor a koncertnek vége volt, ac arany és ezüstlevelek összeoseugtek és én olyan zajtalanul leptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke lany haja és átlátszó ujjaimmal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fehér szobájában kibontotta. Finom, törékeny tnndei lányok közé léptem, végigcsókoltak és én megszépültén lerogytam előttük a fűre. Csitítgattak: egy sírós gyerek lettem, olyan, amilyen igazán sose voltam; finom, törékeny lündérlányok közt megszépültén a földre rogytam és megtisztiiltan a szemem ragyogni kezdett. Fogócskát akartunk játszani. Kiszámoltuk szépeu, hogy ki lesz a fogó: egy lány lett: osak annyit tudok még róla, hogy szőke volt a haja és nagyon hosszú, amikor utánam futott, úszott mögötte és ezüst levelek hulltak rá és ac illete olyau volt, hogy meg kellett csacsi csodálatára állnom. Megálltain és elfogott. Megcsókolt és azt mondta, hogy most már én vagyok a fogó, megcsókolt ée eltűnt előlem, messze, egy fa inogott es én csak néztem egy darabig álmodón és reszketőn, távolról csodás kacagások hegedültek felém, körulI néztem, hogy kit kéne megfogni, de nem latiam senkit, egyedül álltam a nagy tündérkerlben, csak messze fák közölt csillanta* m<g a lányok fehér ruhái, de én nem tudtam rávenni magamat, hogy oly messze fussak. Ott álltam csak és miuden nagyon csendes lett körülöttem I egyszerre, közel-kózel hozzám, felzokogott valaki, odanéztem, a fűre borulva egy tündérlány sirt: az, aki megfogott engem, zokogott és zokogását valahol leim egy gordonka kisérte. Néztem : — Hát itt is lehet sírni? — de nem szóltam, mert rámnézett, a könnve osnpn gyöngy volt és amint ráhnllt egy a Iure, ott pompás virág nőtt: az illata kábított ás belengte a kertet, mint kis szoi bámiii Jolán parfümje. Olyan szomorú vult az aroa, hogy a sdvein összeszorult. — Elhagyoll mindenki — zokogott • foldredölten, pedig jól látta, hogy ott álltam mellette és azt is tilthatta, hogy szoini szerelt. 111 volna, csak nem bírtam. Pedig akkor tudtam volna beszélni, olyan szépen, ahogy soha, senki, el is gondoltam, hogy mit mondanék neki: vigasztalónak, a lelkem lett volna abban a beszédben, szegény, halvaszületett, soha nem látott lelkem, ó miért is nem tudtam beszélni, e szegény, siró tündérlány azt várta és mikor láttu, hogy nem tudok, bárhogy szeretnék I szólni hozzá, odamenni, mikor látta, hogy neu tudok, zokogása elcsendesült és kisirt virágai között, mint .-.1:1 : 1 is egy nagy liliom, meghalt. Meghalt, a szeme leosukódott és én feloldódtam a varázs alól, hozzámentem, ráhulltam, csókoltam és hegedültem : — ü, minek is jöttem ide, a halált fönn is mindennap iátom : én halok meg fáradtan naponta, egyedül, elhagyottan, mint te, fehér liliom ez aranykertben; miért kellett éreznem, hogy a fáradt sirót senki, még én sem, tudja megnyugtatni és miért kellett látnom, hogy a tündérkertben is van ezért elhagyott halál! <). szánlak, szép tiiiidérláuy, te fogtál el engem a játékban, megcsókoltál, ó, szánom magamat, hogy meg kellett halnod, mert nem tudtalak megvigasztalni. En is meg szeretnék most halui gyöngyvirágaid között, igy, testedre omoltan, kábultan. < '«Mi egy fehér liliom volt alattam és lázas szememből kibuggyantak a könnyek. Fölriadtam. - Ki vagyok? — gondolkoztam. — Elek-e? Szomorúan láttam, hogy igen, az ágyamon feküdtem, köröttem bus éjszakai szobám reszketett, az ablakot megrázta a szél és a szememből lassan hulltak a könnyek.