Pápai Lapok. 36. évfolyam, 1909

1909-02-07

Népesebb városok például több ezer koronát áldoznak évenként magára a bejelentő hivatal fenntartására, mert belátják annak szükségességét és hasz­nos voltát. Hát még ha tudnák a bejelentő hivatallal nem bíró városok, hogy mily könnyen és mily csekély összeggel fel lehetne azt állítani, határozottan merjük állítani, hogy egy óráig sem habozná­nak, hanem versenyre kelnének egymás­sal a felállítást illetőleg. Nem mondjuk, annál kevésbbé állít­juk, hogy a városi tanács által elfoga­dott tervezet szerint minden városban fel lehet állítani a bejelentő hivatalt; nem, a világért sem mondjuk. K szerint a terv szerint esak a városunkhoz hasonló népességgel biró és a hasonló közigazgatási személyzettel dolgozó városokban volna esak az lehetséges, mig a kisebb városokra évenként a bejelentő hivatal párszáz korona többlet­kiadást róna. De részben még ez a kiadás is megtérülne a msgántudakozodások foly­tán, amelyekért mindenütt bizonyos dijakat szednek. Mennyivel más képet nyújt pl. az a város, amelynek bejelentő hivatala van! A hatóságnak csak pillantást kell Vetni a bejelentő hivatal lajstromaiba és mái 1 tudja, hogv X. vagy V. a város területén feltalálható-e vagy sem, mig a bejelentő hivatallal nem biró városokban, mini például nálunk is. nagyon sokszor megesik, hogy a nyomozó közeg telje­sen ismeretlennek tüntet fel olyan egyé­neket, akik több év óta az illető város területén tartózkodnak és ott állandó lakhellyel bírnak. Az ilyen helyeken aztán nem kell csodálni a közigazgatás lassú menetét, mert hogyan lehessen az gyors és pon­tos, ha a szükséges eszközök nem álla­nak rendelkezésére. Az ilyen város hasonlít a rossz órához, amelyből hiány­zik egy kerék: zökög, döcög de ponto-l. san, gyorsan sohasem jár. Kló hát azzal a bejelentő hivatallal, ha mindjárt kísérletképpen is! Lássók meg legalább az, hogy akarjuk, ki vau­juk, szükségesnek tartjuk a létezését. Vagy talán senki sem akarja? No, akkor kár volt írni egy betűt is róla. Mert ahol a „nem akarom" uralko­dik, ott elfáradhat a beszédtől az embe­rek szája, az eredmény mégis csak annyi, mintha hallgattak volna. hogy ez nem így vau, egynél több példával bizo­nvitliatjuk, melyek közül minket legközelebbről ér­dekel, ta'i'Hulatnnk meglepő arányit fejlődése. Mint­liogy pedig egy tudományos társulat boldogulása attól függ, hogy hányan vállalkoznak céljainak elő­mozdítására, tévedés nélkül állithatom, hogy azon lélekszám, amellyel társulatunk tagjainak szama 40 év alatt növekedett, egyúttal országunk közműve­'ődeseuek haladásáról is tanúskodik. Az a reudkivüli hatás, melyet a természetin­oman_,ok az ország gazdasági éietéuek fejlődésére gyakoroltak, az a sok és értéke* természettudományi fölfedezés, mely az ismeretek uiindeü ligában nyug­talan forrongást idézett elő, melynek némelyike a szellemnek uj kutatási tért a vállalkozásnak jőve­d huező kereseti forrást nyitott meg és mely ter­mészettudományuk mozgalma intet az érdeklődést a napilapok is dicséretes módon siettek éhrenta:­tani, még nem magyarázhatná meg társulatunk ha­talmas föllendülését. Ítésze van ebben mindazoknak, akik a természettudományos ismereteknek közles­niődjávni a közönség ügyeimét felkeltették, tudni* vágyása! elszunnyadni nem engedték. De a magyar !olvasóközönség előtt rokonszenvessé valt társulatunk árún. j N ,„,.,, u| a jói ismert tételt, hogy „nyel­vein u el a nemzef minden tőle lelhető módon be • bizonv itató törekedett. Szakadatlanul hirdette, bi­zotivitoita, a nyelvünk a természettudományok mi­A természettudományok szeretete. Valamely ország általam>M fejlődésének alig j vetésére szükséges forgalomjegyekben és kifejezései lehet bizlosabh mértéke, mint az, hogy lakosságában uCn semmivel sem szegényebb, mint bármely nyelv •okozodik a vágy a komoly szellemi élet sz.ükségle- \ g S |, a tudósaink a magyar szavak ha«z.nalatat mel­teil kielégiteui. Az emberek tudásvágya nem gyorsan lőzik, inkább esak kényelemből, mint kényszerűség­j növekedik és az a jelenség, hogy egyik ország népe |„;i teszik viszonyítva a más,khoz, a haladás iráut nagyobb tó-| Vannak akik vitatják annak jogosultságát, gékonyságot latinait, annyiféle tényezőtől függ, begyI bogt nyelvészkedéssel is foglalkozzunk. Pedig ez a külömhség okáról sokoldabi és alap.is tauulmany | „éha elkerülhetetlen, amikor annyiféle felfogás erős­nelkül helyes ítéletet alkotni leheletet len. Kugeni ! fcodik s ját igazsága mellett Szüy Kálmánnak volt sohase ejtett kétségbe, hogy naluuk az emberek ér- . érdeme, hogy a természettudományi irodalom nyel­deklodése irodalom, tudoniauv. művészet, ^ij»ar ég I yezetének uiegmagyarosilasáért fölvette és győzel­kereskedelein iránt sokkal lassabban boulakozik ki, j „„.*«.„ , u eg is vívta a harca. Az irányelvek ma ia mini a műveltebb nyugati államok népeiben, mert j ugyanazok, amelyeket ö 40 évvel ezelőtt hangozta­orszagimk lakossága zömének !• rmészete egeszén j más, mint a miuö nyugat bármely népének termé­szete és mások voltak életkörülményei is. Hajt esak akkor látnék, ha hiányoznék bennük a közművelő­dési törekvések megejtésére szükséges érzék és tö­kéletlenségeinkhez, csökönyösen ragaszkodnának. De, tott. Nekünk kötelességüuk, hogy kövessük! / L. jövőt jósoltak neki. Kááluoztam minden vagyono­mat, de művész lett belőle. No, de hagyjuk ezt a szomorú t -mát — monda r.'tuegő hnngou a nyolc­van éves Koliaovaüy miközben egy nagy könny­csepp lopódzott a .szemhéja alá. — Nagyapáin ! amióta józanul és helyesen tudok gondolkodni, gondolataim legfőbb tárgya min­dig az volt, hogy mik és kik voltak az én szüleim? s valahányszor felölük tudni akartam valamit, min­dig elutasítottál azzal, hogy; majd máskor. Köve­telui nincs jogom tőled semmit sem, nngvapám, de ha kérek tőled valamit, amit megadhatsz, nem me­kenugett az ereiben, együtt volt nejévei a társal­góiban s szóba kerüli valahogy a te apád is. — Nekem uagyon megnyerte a tetszésemet a művész, — szólt I.ubors/.kyné — szerény, Sahna férfin. Telt törekvéssel, ambícióval, tehetséggel. Ha arra kerülne a sor. e;y percig sem haboznék, hogy | leányaiul valamelyikét . . . — Ugyan, hogy tud ilyesmire még goudolui ia? — szakitá öt félbe Luborszky iudiilatosau. Key koldus muzsikus, aki előttem esak arra való a ház­nál, hogy más hiányában a leáuyokat szórakoztassa. — IS mit szólna hozzá, — kérdé Lnborszkviié rum hinni, hogy azt megtagadd tőlem . . . Mondd csípősen — ha ebbe a koldus muzsikusba az. egyik meg már végre, nogy kik voltak a szüleim "J — Nősülni akarsz, ti.mi; el akarsz veuui egy leányt, aki vagyouilag oly magasan áll fölötted, hogy én beleszédülök, mig gondolatom odáig fölemelke­dik. Itt van hát az ideje, hogy megtudj apádról mindent. Aztán ha azután is el akarod még venni azt a leányt, nem tiltakozom többé. — Nagyapám ! Örökké foglak áldani érté . . .! — Amint mondám, az apád hegedűművész volt. Mikor hazajött Varsóba, nem sokára egy hang­versenyen megismerkedett egy szép leánnyal, aki apádba s/.eielmés lett. Apád, az én boldogult Andor fiam, bejárós volt a családhoz, ahol minden időben igen szívesen látták. Megszerette ő is a leányt a a kölcsönös nyilatkozatok után elhatározták, hogy egy­máséi lesznek. De ezek az itjui elhatározások soha sem jogérvényesek: beleszólásuk van a szülőknek is. Ia --na. a te édesanyád kedvence volt az any­jának, az apja azonban nénjét szerette jobban, arisz­tokratikus hajlamai miatt. A fiatalok ügyét esupán az aaya támogatta a már szinte lefejezett ténynek hitte, hugy Leoua le­leánya mégis szerelmes volna és viszont ? — Azt szólnám, hogy egyszerűen kiutasítanám a házamból. — i'.s ha leánya belehalna a bánatállá ? — No, azt nem fogná tenni. Sokkal okosabb­nak neveltettem őket . . . Kgyállaláii nem értem, hogy mit akar ezzel az éhenkórásszal ? Ke mit akar a leányával? — Azt akarom, se többet, se kevesebbet, hogy boldog legyen. Luborszky nem felelt. Kol s alá járkált a szo­bábán. — Ön ugy lat-.- ik, azt hiszi (jróf uram, — folytatta Luborszkyué — 'nogy a szív is olyan, mint a négyesfogat: arra megy, amerre a gondvi­selője akarja, l'edig másképpen vau. De persze ön ezt nem érti, mert nem tudott szeretni soha. l'edig ön tudhatná a legjobban, hogy ha nem akadt volna egy leátiy, aki csupán azért ment önhöz feleségül, mert szerette, akkor ma is csak ugy ismernék out, mint koldus grófot. — Az én gazdagságom a családfámban volt anya nemsokára a világ legboldogabk emberének I és én ezt adtam öunek kárpótlásul a vagyonáért, még boldogabb felesége lesz ... _ Semmivel sem voltam alacsonyabb szárma­Kgv alkah-minal Luborszky, akinek grófi vér zásu, gróf ur, mint ön. Igaz. Csakhogy az Bat ősei elvesztették a tekiutélvüket, mert n asit elleu fegyvert emeltek. — Az oli ősei pedig, gróf ur. irigylett kegyre tettek szert, mert I*'iigyelországot rabbá tették . . . — Asszonyom! — Bocsánat, gróf ur, ha vagyonom áráti jo­gom van a családfájához, jogom vau ahoz is, hogy kritizáljam azt . . . Ks jegyezze meg gróf ur, hogy a leányok az éu leányaim és én megáldom azt a frigyei, amelyet valamelyik a művésszel kot . . . — Kii pedig megátkozom! — kiáltott haragvó hangoii a gróf, aztán eltávozott. ... De hát a szerelein olyan, mint az árvíz: miuél uagyobb akadályokat lát m iga előtt, anuál uagyobb erővel tör utat magának, amelyen aztán megállítani nem tudja senki. Ilyen volt az ő szerelmük is. Hiába voltak az akadályok, a leány a művész felesége lett, de a művész nem csak boldogságot vitt magával a Lu­borszky ha'/bol. hanem apai átkot is, mely a boldog házaspárt az első naptól fogva kisérte. Luburszkyné volt az egyedüli, aki a fiatalokat segítette, a hatalmasabb fél mégis Luborszky gróf volt, aki üldözte őket. A fiatal művész nagy neve kezdett homályo­sulni és ezzel jöttek a nélkülözések napjai is. Luborszky gróf hatalmába kerítette a sajtót, mely eddigi dicséreteivel elleutélben Koliuovszkyt már nem tartotta művésznek, hanem egy pillanatra (elkapott Iiieatmuzsikii-nak. De Koliuovszkyban volt akaraterő. Dolgozni akart. És dolgozott, mert megmaradt a munkakedve s apósa üldözése dacára szerény hivatalhoz jutott. De már nem Varsóban, hanem egy lengyelországi kisvárosbau. A kegyetlen, a büszke Luborszky már nem üldözte, mart nem tudta -hol tartózkodik. De mert nincs olyan sötét titok, amely idővel napfényre ne jönna, Luborszky gróf az ő tariozko-

Next

/
Oldalképek
Tartalom