Pápai Lapok. 36. évfolyam, 1909
1909-02-07
Népesebb városok például több ezer koronát áldoznak évenként magára a bejelentő hivatal fenntartására, mert belátják annak szükségességét és hasznos voltát. Hát még ha tudnák a bejelentő hivatallal nem bíró városok, hogy mily könnyen és mily csekély összeggel fel lehetne azt állítani, határozottan merjük állítani, hogy egy óráig sem haboznának, hanem versenyre kelnének egymással a felállítást illetőleg. Nem mondjuk, annál kevésbbé állítjuk, hogy a városi tanács által elfogadott tervezet szerint minden városban fel lehet állítani a bejelentő hivatalt; nem, a világért sem mondjuk. K szerint a terv szerint esak a városunkhoz hasonló népességgel biró és a hasonló közigazgatási személyzettel dolgozó városokban volna esak az lehetséges, mig a kisebb városokra évenként a bejelentő hivatal párszáz korona többletkiadást róna. De részben még ez a kiadás is megtérülne a msgántudakozodások folytán, amelyekért mindenütt bizonyos dijakat szednek. Mennyivel más képet nyújt pl. az a város, amelynek bejelentő hivatala van! A hatóságnak csak pillantást kell Vetni a bejelentő hivatal lajstromaiba és mái 1 tudja, hogv X. vagy V. a város területén feltalálható-e vagy sem, mig a bejelentő hivatallal nem biró városokban, mini például nálunk is. nagyon sokszor megesik, hogy a nyomozó közeg teljesen ismeretlennek tüntet fel olyan egyéneket, akik több év óta az illető város területén tartózkodnak és ott állandó lakhellyel bírnak. Az ilyen helyeken aztán nem kell csodálni a közigazgatás lassú menetét, mert hogyan lehessen az gyors és pontos, ha a szükséges eszközök nem állanak rendelkezésére. Az ilyen város hasonlít a rossz órához, amelyből hiányzik egy kerék: zökög, döcög de ponto-l. san, gyorsan sohasem jár. Kló hát azzal a bejelentő hivatallal, ha mindjárt kísérletképpen is! Lássók meg legalább az, hogy akarjuk, ki vaujuk, szükségesnek tartjuk a létezését. Vagy talán senki sem akarja? No, akkor kár volt írni egy betűt is róla. Mert ahol a „nem akarom" uralkodik, ott elfáradhat a beszédtől az emberek szája, az eredmény mégis csak annyi, mintha hallgattak volna. hogy ez nem így vau, egynél több példával bizonvitliatjuk, melyek közül minket legközelebbről érdekel, ta'i'Hulatnnk meglepő arányit fejlődése. Mintliogy pedig egy tudományos társulat boldogulása attól függ, hogy hányan vállalkoznak céljainak előmozdítására, tévedés nélkül állithatom, hogy azon lélekszám, amellyel társulatunk tagjainak szama 40 év alatt növekedett, egyúttal országunk közműve'ődeseuek haladásáról is tanúskodik. Az a reudkivüli hatás, melyet a természetinoman_,ok az ország gazdasági éietéuek fejlődésére gyakoroltak, az a sok és értéke* természettudományi fölfedezés, mely az ismeretek uiindeü ligában nyugtalan forrongást idézett elő, melynek némelyike a szellemnek uj kutatási tért a vállalkozásnak jőved huező kereseti forrást nyitott meg és mely természettudományuk mozgalma intet az érdeklődést a napilapok is dicséretes módon siettek éhrenta:tani, még nem magyarázhatná meg társulatunk hatalmas föllendülését. Ítésze van ebben mindazoknak, akik a természettudományos ismereteknek közlesniődjávni a közönség ügyeimét felkeltették, tudni* vágyása! elszunnyadni nem engedték. De a magyar !olvasóközönség előtt rokonszenvessé valt társulatunk árún. j N ,„,.,, u| a jói ismert tételt, hogy „nyelvein u el a nemzef minden tőle lelhető módon be • bizonv itató törekedett. Szakadatlanul hirdette, bizotivitoita, a nyelvünk a természettudományok miA természettudományok szeretete. Valamely ország általam>M fejlődésének alig j vetésére szükséges forgalomjegyekben és kifejezései lehet bizlosabh mértéke, mint az, hogy lakosságában uCn semmivel sem szegényebb, mint bármely nyelv •okozodik a vágy a komoly szellemi élet sz.ükségle- \ g S |, a tudósaink a magyar szavak ha«z.nalatat melteil kielégiteui. Az emberek tudásvágya nem gyorsan lőzik, inkább esak kényelemből, mint kényszerűségj növekedik és az a jelenség, hogy egyik ország népe |„;i teszik viszonyítva a más,khoz, a haladás iráut nagyobb tó-| Vannak akik vitatják annak jogosultságát, gékonyságot latinait, annyiféle tényezőtől függ, begyI bogt nyelvészkedéssel is foglalkozzunk. Pedig ez a külömhség okáról sokoldabi és alap.is tauulmany | „éha elkerülhetetlen, amikor annyiféle felfogás erősnelkül helyes ítéletet alkotni leheletet len. Kugeni ! fcodik s ját igazsága mellett Szüy Kálmánnak volt sohase ejtett kétségbe, hogy naluuk az emberek ér- . érdeme, hogy a természettudományi irodalom nyeldeklodése irodalom, tudoniauv. művészet, ^ij»ar ég I yezetének uiegmagyarosilasáért fölvette és győzelkereskedelein iránt sokkal lassabban boulakozik ki, j „„.*«.„ , u eg is vívta a harca. Az irányelvek ma ia mini a műveltebb nyugati államok népeiben, mert j ugyanazok, amelyeket ö 40 évvel ezelőtt hangoztaorszagimk lakossága zömének !• rmészete egeszén j más, mint a miuö nyugat bármely népének természete és mások voltak életkörülményei is. Hajt esak akkor látnék, ha hiányoznék bennük a közművelődési törekvések megejtésére szükséges érzék és tökéletlenségeinkhez, csökönyösen ragaszkodnának. De, tott. Nekünk kötelességüuk, hogy kövessük! / L. jövőt jósoltak neki. Kááluoztam minden vagyonomat, de művész lett belőle. No, de hagyjuk ezt a szomorú t -mát — monda r.'tuegő hnngou a nyolcvan éves Koliaovaüy miközben egy nagy könnycsepp lopódzott a .szemhéja alá. — Nagyapáin ! amióta józanul és helyesen tudok gondolkodni, gondolataim legfőbb tárgya mindig az volt, hogy mik és kik voltak az én szüleim? s valahányszor felölük tudni akartam valamit, mindig elutasítottál azzal, hogy; majd máskor. Követelui nincs jogom tőled semmit sem, nngvapám, de ha kérek tőled valamit, amit megadhatsz, nem mekenugett az ereiben, együtt volt nejévei a társalgóiban s szóba kerüli valahogy a te apád is. — Nekem uagyon megnyerte a tetszésemet a művész, — szólt I.ubors/.kyné — szerény, Sahna férfin. Telt törekvéssel, ambícióval, tehetséggel. Ha arra kerülne a sor. e;y percig sem haboznék, hogy | leányaiul valamelyikét . . . — Ugyan, hogy tud ilyesmire még goudolui ia? — szakitá öt félbe Luborszky iudiilatosau. Key koldus muzsikus, aki előttem esak arra való a háznál, hogy más hiányában a leáuyokat szórakoztassa. — IS mit szólna hozzá, — kérdé Lnborszkviié rum hinni, hogy azt megtagadd tőlem . . . Mondd csípősen — ha ebbe a koldus muzsikusba az. egyik meg már végre, nogy kik voltak a szüleim "J — Nősülni akarsz, ti.mi; el akarsz veuui egy leányt, aki vagyouilag oly magasan áll fölötted, hogy én beleszédülök, mig gondolatom odáig fölemelkedik. Itt van hát az ideje, hogy megtudj apádról mindent. Aztán ha azután is el akarod még venni azt a leányt, nem tiltakozom többé. — Nagyapám ! Örökké foglak áldani érté . . .! — Amint mondám, az apád hegedűművész volt. Mikor hazajött Varsóba, nem sokára egy hangversenyen megismerkedett egy szép leánnyal, aki apádba s/.eielmés lett. Apád, az én boldogult Andor fiam, bejárós volt a családhoz, ahol minden időben igen szívesen látták. Megszerette ő is a leányt a a kölcsönös nyilatkozatok után elhatározták, hogy egymáséi lesznek. De ezek az itjui elhatározások soha sem jogérvényesek: beleszólásuk van a szülőknek is. Ia --na. a te édesanyád kedvence volt az anyjának, az apja azonban nénjét szerette jobban, arisztokratikus hajlamai miatt. A fiatalok ügyét esupán az aaya támogatta a már szinte lefejezett ténynek hitte, hugy Leoua leleánya mégis szerelmes volna és viszont ? — Azt szólnám, hogy egyszerűen kiutasítanám a házamból. — i'.s ha leánya belehalna a bánatállá ? — No, azt nem fogná tenni. Sokkal okosabbnak neveltettem őket . . . Kgyállaláii nem értem, hogy mit akar ezzel az éhenkórásszal ? Ke mit akar a leányával? — Azt akarom, se többet, se kevesebbet, hogy boldog legyen. Luborszky nem felelt. Kol s alá járkált a szobábán. — Ön ugy lat-.- ik, azt hiszi (jróf uram, — folytatta Luborszkyué — 'nogy a szív is olyan, mint a négyesfogat: arra megy, amerre a gondviselője akarja, l'edig másképpen vau. De persze ön ezt nem érti, mert nem tudott szeretni soha. l'edig ön tudhatná a legjobban, hogy ha nem akadt volna egy leátiy, aki csupán azért ment önhöz feleségül, mert szerette, akkor ma is csak ugy ismernék out, mint koldus grófot. — Az én gazdagságom a családfámban volt anya nemsokára a világ legboldogabk emberének I és én ezt adtam öunek kárpótlásul a vagyonáért, még boldogabb felesége lesz ... _ Semmivel sem voltam alacsonyabb szármaKgv alkah-minal Luborszky, akinek grófi vér zásu, gróf ur, mint ön. Igaz. Csakhogy az Bat ősei elvesztették a tekiutélvüket, mert n asit elleu fegyvert emeltek. — Az oli ősei pedig, gróf ur. irigylett kegyre tettek szert, mert I*'iigyelországot rabbá tették . . . — Asszonyom! — Bocsánat, gróf ur, ha vagyonom áráti jogom van a családfájához, jogom vau ahoz is, hogy kritizáljam azt . . . Ks jegyezze meg gróf ur, hogy a leányok az éu leányaim és én megáldom azt a frigyei, amelyet valamelyik a művésszel kot . . . — Kii pedig megátkozom! — kiáltott haragvó hangoii a gróf, aztán eltávozott. ... De hát a szerelein olyan, mint az árvíz: miuél uagyobb akadályokat lát m iga előtt, anuál uagyobb erővel tör utat magának, amelyen aztán megállítani nem tudja senki. Ilyen volt az ő szerelmük is. Hiába voltak az akadályok, a leány a művész felesége lett, de a művész nem csak boldogságot vitt magával a Luborszky ha'/bol. hanem apai átkot is, mely a boldog házaspárt az első naptól fogva kisérte. Luburszkyné volt az egyedüli, aki a fiatalokat segítette, a hatalmasabb fél mégis Luborszky gróf volt, aki üldözte őket. A fiatal művész nagy neve kezdett homályosulni és ezzel jöttek a nélkülözések napjai is. Luborszky gróf hatalmába kerítette a sajtót, mely eddigi dicséreteivel elleutélben Koliuovszkyt már nem tartotta művésznek, hanem egy pillanatra (elkapott Iiieatmuzsikii-nak. De Koliuovszkyban volt akaraterő. Dolgozni akart. És dolgozott, mert megmaradt a munkakedve s apósa üldözése dacára szerény hivatalhoz jutott. De már nem Varsóban, hanem egy lengyelországi kisvárosbau. A kegyetlen, a büszke Luborszky már nem üldözte, mart nem tudta -hol tartózkodik. De mert nincs olyan sötét titok, amely idővel napfényre ne jönna, Luborszky gróf az ő tariozko-
