Pápai Lapok. 36. évfolyam, 1909
1909-11-14
ha minden tehetségét, akaratát, önzetlen törekvését oda irányítaná, hogy ne esak az államvasutak legyen megelégedve a közönséggel, hanem a közönségnek ne legyen kifogása a vasutak ellen. Első és sürgős teendője mégis az volna, ha a vaggouhiány kérdését mielőbb megoldaná, mely életet és lendületet adna megbénult kereskedelmünknek. A kocsihiány jelentékeny vesztekigunyolj.i, süt neveis. gessi teszi. Sajnos azonban, ez a felfogás még ma is uralkodó társadalmunk zömében éa szinte kivétel, ha az állalvédelem eszméje mellett kardoskodónak szózata jó akarattal, méltánylással találkozik s nein mosolylyal, leszólással. Ilyen körülmények és viszonyok közepette kimondhatatlanul jól esik. ha a fásultság és közöny nagy tenyerében itt-ott mégis országoa szigetekre bukkanunk, melyekről üde levegő, felfrissítő illat árad felénk s látjuk, hogy kikötőik világító tornyaiból messzelövelo fénysugarak nyujséggel sújtja kereskedőinket, Ulár pedig Itattak biztos eligazodást a sötétségben tévelygő ha az államvasutak nem nyújt hasznot;hajósoknak a közönségnek, kárt ne okozzon, mert az az ország kára is. Az állatvédő-egyesületek feladatairól. Irta és a pápai állatvédő egyesület alakuló közgyűlésén felolvasta: Chernél István. Ma, a számítás rideg korában, amikor első sorban anyagi értéke szerint mérlegelünk mindent s a legközvetlenebb hasznot vagy az élvezetet hajhásszuk mindenben, nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a nagyközönség bizonyos I irányító szóval közremunkaikodjam uttörósükben Ezek a gondolatok zsibouganak bennem, a mikor egy ilyen megnyugvást keltő sziget révében érzem magamat, s magam előtt látom e kies város közönségének ama lelkes csoportját, mely józan belátásának, mély érzésének idt i tanújelét azzal a szándékával, hogy itt egy állatvédő-egyesület alapját vesse meg a mai napon s igy kiemelkedjék abból a szürke szintájból, melyet hasonló felbuzdulás el eddig csak kevés helyen tört keresztül hazánkban. Nagyon jól érzem elhatározásuk jelentőségének egész súlyát g ép ez okból a legnagyobb örömmel siettem ide körükbe, mint az állatvédelem eszméjének egyik szeréuy harcosa, hogy néhány No hát, t. alakuló közgyűlés tökéletesen igaz, hogy embertársaink mindig előbbre valók az oktalan állatoknál és teljesen elismerem, hogy a humanizmus fenséges rugójától mozgatott intézményeinkre nemcsak, hogy égető szükségünk vau, hanem hogy azok számának öregbítése, a már létezőknek padig kifejlesztése több mint kívánatos. Ez a bizonyság azonban korántsem zárja ki, hogy állatvédő-egyesületeket ne alakítsunk, sőt egyenesen javasolja. Iliszeu a legtisztább i.umaniztnusból fakadt az állatvédelem eszméje is s azok a feladatok, miket az állatvédő-egyesületek valóra váltani törekesznek, uly lélek, hogy nem csupá-.i az állat javát érintik, hanem az emberiség összességének boldogságát is. Mert mit akarunk mi? Akik azt hiszik, hogy nem egyebet, mint csupán az állatokat bántatlanul hagyni, vagy veÍUK jól bánni, továbbá megakadályozni, hogy azok rossz bánásmódban részesüljenek, mások részéről azok egyáltalában nincsenek tisztában az állatvédelem céljaival. Igaz ugyan, hogy elsősorban az állatok sorsának javitásan, enyhítésén fáradozunk, nevezezetesen példát kivánuuk adni arra, hogy felsöbbsógünkei az állatokkal szemben igazságosak éreztessük; minden eszközt megragadva gátat akarunk vetni mindama megbotránkoztató kínzásoknak, zsarolásoknak, amiket az állat fölöslegesen szeuhidegséggel és közönyösséggel fogad minden oly ! a reámutassak azokra a feladatokra, amiknek meg féle ujabb vállalkozást vagy egyesülést, mely a „1 , a ., a leginkább eredményezheti, hogy valóban j ved gonosz és tudatlan emberek részéről, szóval, tömörülésben rejlő erőt nem igyekszik csupán ( gyümölcsöt érleljen a most elvetett mag. szükebbkörök legközelebb eső érdekeinek, — fordítani, hanem általános emberi, látszatra talán ' niiud arra, amit állatok inegvédeltnezéséuek ügysszméuyi célok elérésére. köre felölel, azért be kell érnem azzal, hogy csak Jellemző, de egészségtelen tünete ez kor- , tömör vonásokkal ecseteljem az e téren való legszakuuknak s ép ez okból bizonyos, hogy foko- j szükségesebb teendőinket. tettel, tollal serkenteni igyekszünk arra, hogy A szűkre szabott idő természetesen nem miképen alakuljon emberi méltóságunknak niegkivált az anyagiakat értve — megvalósítására I engedi meg, hogy töviröl-liegyire kiterjeszkedjem felelően az a viszony, mely bennünket az állatvilággal összefűz; kötelességünknek ismerjük az állatvédelem ügyében hozott törvényes intézkedéseink végrehajtásában a hatóságot támogatni, ahol szükséges, a törvény hiányait kipótolni, az állatvédelemről szóló szabályrendeletek megalkotását sürgetni és előuio/ditani, azokat az egyéneket pedig, kik törekvéseiuket különösen támogatják, megfelelő elismeréssel vagy jutalommal kitüntetni. Mindez azonban csak egyik közvetlen része ! feladataiuknak, a másik a közvetett, amire leg'...II • ii i J. • •» zottabb mértékben szükségesek a magasabb cé lok jegyeben működő — tehát valóban közérUgy vélem, nem fölösleges céljaink határo! zott kidomboritasa, mert hiszen még azok is, a dekü — egyesületek, kivált ha olyanok, melyek j kiket jó ösztönük hozóit ide, mintegy kérdő tea lelvilágosodás és közvagyonossag előmozdítása' kintettel néznek az egyesület működése elé és mellett az érzelmek lágyitását, a kedély neme- \ talán-taláu azokhoz is elhat szózatom, akik niu-! aitésót, szóval az igazi emberies érzület linomi- csenek itt s eleddig n*m érdeklődtek a dolog tas.»t is szolgálják s igy hatalmas eszközei ama [iránt, törekvésnek, mely a nap-nap utau mind mélyebb Tisztelt alakuló közgyűlés? A legtöbben az-| többen nem is gondolnak, pedig az, hogy amikor gyökeret eresztő és az emberi lelkületen már-már' zitl hozakodnak elő, amikor az állatvédelem kér- [ igy cselekedve az állatok sorsán javítunk egyelhatalmasodó dudvák, aa önzés, a könyörületes- {désóröl szó esik, hogy minek még most az illa- j szersmind nyesegeljük az emberi lélek iattyuhajssg, a szeretetlenség, a nyegleség és léhaság el-ltok ügye-bajaval vesződni, érzelgős lelkek tulhaj- | tásait, az érzéketlensége'., durvaságot, vadságot, tott kívánságainak engedné, hiszen a gyakorlati' önzést, tehát az emberek kedélyét nemesítjük, len való küzdelmet irta tel lobogójára. Minden tétovázás nélkül határozottan ki merem mondani — bár első pillantásra ellenmoudásnak látszik, — bogy az állatvédő-egyesületek is méltáu foglalhatnak iielyet az említett irányt követő társulatok sorában s csak tájékozatlanság céljaik egyoldalú vagy felszínes ismerete éleszti még azt a felfogást, mely hivatásukat lekicsinyít, életben az állatvédelemnek alig van értelme?! egyelőre törődjünk csak a magunk dolgával s látván a lépten-nyomon teléuk síró emberi nyomorúság ezerféle fokozatait, inkább alakítsunk embervédö-egyesuleteket, kórházakat, gyermekmenedékhelyeket s egyéb humánus intézményeket! benne a szeretet lángját élesztgetjük a közerkölcsöt és közjózanság ügyét munkáljuk hathatósau % igy a valódi humanizmust oltjuk az emberekbe, mely kibontakozásában annyi sok áldásos intézményben csillogtatja erejét. Nem érzelgősség a mi igyekezetünk lendítő kereke, hanem az a mélyebb érzés, mely sugalja. — Ab igeu, furcsa egy nekrológ volt. — Különös és érthetetlen. Sokáig motoszkált nekem is a fejemben. Talánysserü volt ai egész, de sejtettem, hogy e talány mögött van komoly háttér is. L'táaa jártam - ma értem ezt a különös hucsumondást . . . Ha nem untatom, el is mondom. Érdekes, tiár mindennap' történet. Igazán esak excentrikus lelkek szenvedhetnek eféle hajótörést. I Naiv, ábrándos lélek volt Endre barátom, l'iros-pozagáaan, teli életkedvvel jött fel a fővárosba Szorgalmas fiu volt, de átért esténkint szívesen elkóborolgatott s sokszor nézett a tingli-tanglik éa zenés kávéházak tájékára. Egy este, amiut mosolyogva hallgatta egy kávéház női tiuppjának hegedüuyikorgásait, egy kis leányka toppaut eléje. Tizenöt-tizenhat éves lehetett. Nagy, fekete etemével kérőn bámult Randira, akinek arcát egyszerre elöntötte a vér s mohón nézte a kicsi virágárus leányt. — Vegyen ategtíit uram! — ssólalt meg a leány kedves ssopráuhangon. — Vessek, vessek, de ... de ne adjon pirosat! Fehéret, olyant, mint a maga area. — Szebb a piros! Olyan, mint az ön aroa. A piros as élet. As én fehérségem a . . . nyomorúság. Ai tess sápadta. Ne irigyelje! — Pedig rajongok a márvány arcokért, üljön le mellem ! Meséljen magáról valamit, meséljen a fehér sregfűről. Hát miért fehér a fehér szegfű? A leány leült. Jóitüeu elfogyasztotta a teát, amit Bandi rögtöu lelkendezve hosatott. Aztán kezefejére támasztotta fejét és hosszasan nézte Kandit . . . Mintha csak azon gondolkoznék, hogy besséljen-e? Ki törődnék egy titmenti kis leány ostoba keserveivel? De aztán beszélt. — ... Ott folytatom, ahol elhagytam. 4 pirosnál éa fehérnél. A ragyogó nap, a verőfényes élet pirosra fest, azért piros a maga arca. A gátlámpák sárga fénye, a nyomorult élet fehér festékkel vonja be at ember orcáit. Esért vagyok sápsdt, fehér . . . nyomorult sz életem. Minden éjjel járok eszel a virágos kosárral, durva, résseges csőcselék kötött és itt a lámpák ténye mögött annyi a sötétség. Nekem a virág nem virág. Kenyeret kell abból osinálnom. At anyám ötvegy, senkije, semmije sinos s s testvérkék kiosik . . . Igy bsetélgettek sokáig, sokáig. Éjfél felé járt, amikor egyszerre ijedten felugrott a leány. — Jaj Istenem, mindjárt haza kell mennem. — Holnap megint itt lessek I — könyörgött Bandi, akinek estét égésien elvette et a tnélyértétü okos leány. — Eljövök. És Margit — igy hívták — eljött. De steinei vöiösre voltak kisírva, fehér arcán pedig mintha egy kékes folt lett volna. — Megkeserültem a tegnapi estét. Elbeszélgettem az időt s pént nélkül mentem hata. A virágot nem tudtam eladni, mert esőkot is kértek mellé . . . Az anyám meg megvert. — Édes kis fehérem . . . hist inkább megvettem volna at égést virágkosarat... de hol van most a virágja? — Nem árulok többet. Vissza sem megyek. Akármi történjék velem. Meguntam már mindent . . . — Jöjj velem! Gondotlak. Megosttom amim van, — felelte ragyogó arccal Bandi, akiueK most essébe jutottak a Quartier latin idylljei. Ugy is lett. A fehér leáuy elköltözött a piros-pozsgás ifjúhoz. Es volt Bandi legboldogabb időszaka. Vidámság, kacagás verte fel a szegényes hónapos szoba csendjét. Es mégis . . . Margit egysterre eltűnt. Helyette egy levél beatélt. .Itt volt at anyám. Sitt, könyörgött . . . Magamfajta leánynak nem szabad steretui. Csak muszáj ! Oh jaj ! ds a kiosikék éhetuck, fáznak. Bocsáss meg! Margit." Bandi as őrüléshet volt kötél. Odacsapta a könyveit, megint kóborolt. De moet stünetlen s cél nélkül. Nagyon tudott steretui et a jámbor fiu. Kereste at ő febérkéjét . . .
