Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-03-11
H uszonhetedik év. 10 . szám. 1Ü00. március 11. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye Előfizetések és hirdetési díjak Megjelenik minden vasárnap. Szerkosztőség: Jókai Mór utca Rí;{í. Kiadóhivatal i (inlriberíí Gyula papirkereskedése, Fölér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. a lap kiadóhivatalához küldendő k. A lap ára: Kilesz évre 12 kor., félévre l! kor., tiecryedé.vre 3 kor. ]')^y p H Hnáin ftrii :;t> üli. Ä szabadság ünnepére. Egy emléktáblát fognak leleplezni nemsokára. A magyar ifjúság állítja e táblát -az ifjú magyarság lánglelkü énekesének es örök dicsőségének;, ki az emléktábla helyéről — a Nemzeti Múzeum feljárójáról [,s4S. március lf)-éu délután a • magyar szabadság első szabad dnhit« elszavalt;). A dicsőséges korszaknak, melyről e e márványtábla is regélni fog, immár számos emlékjele van szerte e bonban. Kőoszlopok, márványtáblák, érc-szobrok örökítik meg a héroszok korának, a héroszok állami és harci fényeinek, s maguknak a héroszoknak emlékezetét. A múzeumi márványtábla csak egy abból a sorból, mely nem ért még s ne is érjen egyhamar véti '•)•<•• ne főkép addig, míg a dicső kor ve/erének és száműzött mártírjának szobra ott nem fog állani az ország fővárosában. Kő, márvány, érc néma méltóságban állva az idők zivatarait — beszélni tud. lie-zóhii tud arról a korról, melyben az új Magyarország épületének alapkövét megiiigathatlan szilárdságban lerakta ifjak lelkesedéséből erőt merítő államférfiúi bölb Ifí.eség. Arról a korról, mely világraszóló n:i;'V eszméket hangoztatott, s az eszméket megértvén, érette bátran küzdeni, érette hlelem nélkül meghalni a harci síkra küldte e nemzetnek minden fegyverfogható fiát. Az eszméket, a 48 nagy eszméit szintén hirdetik az emlék jelek. Ezt tudjuk és látjuk mindannyian. De vájjon tudjuk és látjuk-e mindannyian, bogy nemcsak a kő márvány és étc, de széles e hazában minden szív is vallja, hirdeti-e ugyanazt, amit az emlékjelek? Vájjon el van-e telve minden szív a magyar nemzeti önállóság, a magyar szabadság bitétől, a magyar faj uralkodásának szükségérzetétől ? Vájjon megvan-e csakugyan minden szívben a meggyőződés, hogy e hazának csupa egyenlő-jogú polgára van, s hogy a születés, ÍI rang, a vallás nem emelheti egyik polgárt a másik fölé? Hirdeti-e és megvalósítani igyekszik-e minden szív a testvériség, ítz örök béke szent és magasztos eszméjét ? Bizony körültekintve e hazában csak az emlékjelekct látjuk itt is, ott is ég felé meredni, de a szivek érzésében még mindig keresve sem találjuk azt, ami után több mint félszázad előtt millió szív áhítozott s amiért annyi ezerén vérüket ontották. Osztálygőg, felekezeti gyűlölség, szabadság helyett a szabadossá;/ — itt is, ott is felüti még fejét, mikor már mindenkinek vérébe kellett volna átmenni a jól megértett márciusi eszméknek! Példákat idézzünk? ... A példa fájna, ne háborítsuk vele a márciusi napok héroszainak nyugalmát, s ne zavarjuk meg a legszebb nemzeti ünnepnapnak harmóniáját Mert legszebb nemzeti ünnepnapunk közéig . . . Utveukettedszer tér vissza március Idusa. Ismét megjő, hogy ragyogjon felettünk napja s a népet, melyet néha a csüggeteg lemondás szeretne martalékává tenni, ismét felüdítse, erőre, reményre, kitartásra, munkára — az ötvenkét év előtti munka folytatására — keltse e napnak sugárözönben, erőben nem fogyatkozó tüze. Ünnepre hát ! Hálát adni a népek fstenéneic, ki bennünket 1X48 március Idusával megajándékozott, megajándékozott a márciusi napok dicső folytatásával, világraszóló szabadságharcunkkal, ki megadta érnünk, hogy sok hibánk és gyakori megtántorodásunk ellenére fenmaradtunk és hatalmas, virágzó nép lettünk, ki nem engedi meg, hogy a hazaszeretet eszménye kipusztuljon közülünk s ki a márciusi ifjak lelkét önti ifjainkba, ha ujabb márciusnak szüksége elérkeznék. rnnnepre hát! Fohászkodni a népek Istenéhez, adja meg nekünk azt a legfőbb kegyet, hogy valóban minden szív is érezze azt, amit most némán kiált felénk a kő, a márvány, az érc . . . T ARCA. A dalok csak szállnak, szállnak . A dalok csak szállnak . . . szállnak, Bús ködén át éjszakámnak. Lessz-e egy is, mely közülök Imitt-amott partot talál '! I Vagy, lehullnak szárnyszegetten '!'! Köd előttem, köd mögöttem : — Fojtogat már a halál. Homlokomon csontos új ja ; Lepattog a dalok húrja, Szakadozva-szakadoz le - Egymásután mindenik . . . A sok kínból — már elég volt . . . Beborulva lenn az égbolt; Sötét nekem minden itt. Szivem lángja — mely úgy ege — Ellobban, napomnak vége: Búcsút intő sugarával Halvány aranyködbe vesz . . . Bérci ormon, völgyi berken, — Hol kínommal jártam-keltem, Glóriát von és övez. Melyet lelkem várva-vára : Véget ér a kín határa; Kálváriáin (rolgotáján Véget ér a szenvedés : Lepereg az életorsó ; Vár a .sír, vár a koporsó ; Melvből nincsen ébredés KAROLA. Soos Lajos. — A <l'ápai Lapok* eredet tárcája. — Irta: Roéz Pál. A jó Isten a megmondhatója, hol van, merre van, de most egész mivoltában előttem lebeg lenge alakja. Hullámos, szőke hajfürtjei olyan igézően tetőzik be bájos arcát, bogy a kedves ábrázni föltétlenül rokonszenvet kelt. A pompás hajfonat, az azúrkék szem, a litos kis orr, megannyi szembeötlő ékesség ezen a kedves teremtésen, kinek mindehhez fejedelmi megjelenést kölcsönzött a sudár, plasztikus alak. Szegény kis Karola ! . . . ... A kertre nyíló ablakból nézegettem a vastag derekú tölgyet, melynek ág-bogjai közül eló'kacsingat a borzas madárfészek. Xyáron eltakarják a levelek, de ilyenkor télen egész mesztclcnségcbcn látható a tüskés tanya, amint árván, elhagyottan állja a csípős szelek haragját. A megtépett hajlék fölött elsivít a szél, visz is magával egy-két szálat az otthagyott niadárpelyhekböl. De tavaszkor megjönnek a régi lakók s a nyájas tűzhely, ott a magasban, megint benépesedik majd, enyhe melegén új nemzedék lát napvilágot. S amint el-elnézeni a csupasz tölgyet azzal a kis bozontos ékességével, eszembe jul az irsai ispánlak, mely külsejére nézve szembetűnően iuimázza ezt az elavult mada'rli'szket. Régi épület az ispánlak, egymásra hányt kóhaliuazuak tetszik. Belsejét elhanyagolták az emberek, külsejét megviselte az idő, környékét plántálja a természet. Itt is volt élet hajdanán, csakhogy ide nem tértek vissza a régi lakók. Csak a bagoly maradt hozzá hű, mely langya nyári estéken hangosan sírdogál a tetem, nyilván a multakat siratván el újra, meg újra. Az az öreg, mogorva úr, ki néha-napján a küszöbön mutatkozik, meg az a roskadt anyóka, ki időnkint az ablakban levő rozmaringot locsolgatja, csak olyan régi alakok itt, mint a padláson lakéi bagoly. Az ö ittlétük nem ad színt ennek az egyhangúságnak, bikább fokozza az örökös szomorúságot. Pedig bezzeg, nem is olyan régen, volt még élet ebben az ispánlaklnui. A Karola nótája messze elhallatszott s a kedves melódiák olybá tűntek, mintha pacsirtadal szállt volna az ég léié.
