Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-12-16

foglalkozzék vele, hogy miként lehet az, hogy míg szociálpolitikailag leghelyesebb Yolna a községi takarékpénztárak és — ami még fontosabb — a községi zálogházak intézménye : sem egyik, sem másik hazánkban tért hódítani nem képes, sőt ahol meg volt is, mint említők, tért veszt. Legszerencsésebb s legkönnyebben megvalósítható eszme azonban az utolsó, a világítás berendezésének eszméje .Csak itt is tegyünk le arról a gondolatról, hogy ez a városnak G—18,000 frt tiszta jövedelmet hozhat (18,00 frtnál alig kerül sokkal többe az egész város világítása lakosaiéval együtt), s elégedjünk meg azzal, ha a város oly jövedelemre tud szert tenni, hogy saját világítása a mainál kevesebbe vagy éppen ingyenbe kerüljön. Ha a felsorolt négy tervből csak az utolsó lessz is megvalósítható, s ha ez az utolsó nem nyújt is akkora előnyöket, mint azt cikkíró kilátásba helyezi, ha tehát a pótadó nem tűnik is el, de csökkenik, sőt ha nem csökkennék is, de a jelenleginél jobb világítás lenne elérhető ujabb megterheltetés vagy pótadóemelkedée nélkül: a »özelcsend« irója nyugodt lehet s a többi három tervre csöndes rezignációval mondhatja el a régi mondást: iam voluisse sat est. Dr. Antal (íóza. Aggok háza. lYipn, dcc. 1,'). Evek óta foglalkozik már ez a város azzal, hogy mint segíthetne szegényeinek a nyomorúságán. A jótékonyság modern jelszava megihletett bennünket is, s ha jelszavakkal lehetne segíteni a bajokon, úgy a mi szegényeink is már régóta enyhülést találtak volna a nyomorúság ezer kinja ellenében. De (így volt az mindig, világ kezdetétül fogva, hogy akinek jó volt a szíve, az segített a szegényen, aki pedig csak jónak akart látszani, az jelszavak mögé bujt, szavakkal dobálódzott, s ha tettre került a dolog, másokra hárította a munkát s sikertelenség esetén a felelősséget. Így tett-e addig a mi városunk is, ne vitassuk most. Bizonyos az, hogy tervekben, bizottságokban nines hiány s amennyi szó meg papiros elfogyott, annyiból már a szegényeink egy részét is elláttuk volna. Ks bár igaz, hogy buzdító szavak nyomában támad a tett, de nálunk mindenki csak a buzdítás feladatát vagy a jótékony adományokat osztó angyal nemes szerepét akarta, magára vállalni, az adakozást magát, jótékony cselekedetnek ezt az egyetlen módját, azt mindenki hagyta másokra. Szív kell, urak, a jótékonysághoz, nem pedig szavak, sőt az igazi jótékon)

7ság meg is szűnik ott, ahol a hangos szavak kezdődnek. Néhány héttel azelőtt mi is foglalkoztunk egy újabb tervvel, mely módot nyújtana arra, bogy elöregedett, megrokkant szegényeinket fedél alá juttathassuk. Arról szólott a terv, hogy a város 30 ezer forintnyi szegényalapjából hatezer forintot aggok menedékházának építésére fordítsunk, mert az az összeg, amelyet a város ma fordít szegényeinek az ellátására, körülbelül megfelel 6 ezer forint évi kamatjának. Lcssz-e valami ebből az életrevaló, könnyen kivihető tervből, azt most csak megmondani a jó Isten tudná, a szegényeknek fő-fő patrónusa. Ellenben örömmel vettük a hírt, hogy városunk zsidó vallású polgárai már a jövő tavasszal építtetni kezdik a menedékházat az elöregedett, szegény zsidók számára. Alig néhány éve, hogy Pápa városának egy Gold Sámuel nevü lakosa, aki később budapesti lakossá lett s a fővárosban halt meg, végrendeletében 10 ezer forintot hagyományozott olyan céllal, hogy abból, ha majd ez a tömeg kamataival együtt a kétszeresére nő meg, zsidó vallású aggastyánok számára menedékházat építsenek. A nagylelkű adakozó szép terve azonban ilyen módon csak a távol jövőben lett volna megvalósítható. Ezért a város zsidó vallású polgárai bizottságot alakítottak, hogy ezt az összeget adakozások útján sokkal előbb megnöveljék akkorára, hogy abból a menedékházat sokkal előbb megépíthessék. Ez a bizottság azóta a legnagyobb csendben ugyan, de bámulatos szívóssággal és kitartással működött. Az adakozások serényen folytak és az adakozások között, az alapítványtevő nagy példáján buzdulva, nagy összegekkel szerepeltek olyanok is, akik egykor e város polgárai voltak, de azóta innen elköltöztek. Érdemes ez a megemlítésre, mert ritka példája a jótékonyságban való együvé tartozás érzésének. Mikor a kellő összeg így egybegyűlt, a bizottság élén dr. KorUschoner és Sieinberger ügyvédekkel, hozzáfogott a valódi munkához, a menedékház felépíttetéséhez és a fenntartás módozatainak megállapításához. A bizottság azóta egyremásra tartja a gyűléseit s ezeken a tanácskozásokon minden tag: orvosok, ügyvédek, kereskedők és más foglalkozásnak ritka kitartással s a legnagyobb érdeklődéssel vesznek részt, s ennek a nagy munkának meg is van eredménye : a zsidó vallásit aggastyánok menedékházát a jövő tavaszszal építeni kezdik a zsidó kórház mellett elhúzódó telken s a jövő ősszel már több szegény öreg jut fedél alá. A bizottság büszke lehet erre a szép eredményre s minden tagjának szivében joggal loboghat fel a jótékonyság gyakorlatának meleg érzése. Ez az igaz módja a szegények istápolajának. A város okulhat rajta. (-«••) A Jókai-kör Vörösmarty-ünnepe. — 1900. dec. 9. — Első kulturális egyesületünk: a Jókai-kör Vörösmarty nagyságához méltó kegyelettel ünnepelte meg múlt vasárnap a nagy költő születésének százados évfordulóját. Tartalmas és egyszersmind hangulatos volt az, amit a Jókai-kör ez ünnepen produkált. A lelket gyönyörködtette, a szivet felemelte, a hazafias érzést erősítette ez az ünnep és egyszersmind elérte a legnemesebb célt: a költő szellemének csodálatában egyesítette a százakat és százakat, kik a kegyelet szent ünnepén megjelentek. A főiskola tágas tornatermébe, az ünnep szinhelyére már 10 órakor sűrű csoportokban tódult a közönség. A nagy terem felső részén pódium volt felállítva, melyeu a zenekar és három iskola (az ev. ref. főiskola, az állami tanítóképezde és az állami polgári leányiskola) énekkara helyezkedett el. A szemközt felállított szóksorokat és az állóhelyeket '/a 1 l-re zsúfolásig megtöltötte az a díszes közönség, melynek soraiban a város minden társadalmi osztálya nagy számmal képviselve volt. A nagy terem szinte szűknek bizonyult a mintegy 8—900 főre rugó közönség befogadására. Pont Va 13 -kor érkezett a terembe dr. Jakab mester már az utolsó zászlót bontogatta. A karabélyos ezred lobogój i volt és rajta ez a kemény elszánt jelszó ragyogott: „Mille Neces, Quam Perre Jugum — Ezer balált inkább, mint a rabigát!" Most már nem tudta tovább türtőztetni Bálint lelke elfojtott lángjait. Nagy bátorsággal egyszerre csak liákúe/.i elé pattant. — Fölséges vezérem! - - szólt bátran, lelkesen, — nemes Kerekes Bálint vagyok, szegény pataki diák legény és a te hűséges szolgád. E zászlókban rés/cm nincs, mert én ezeknek mestere nem vagyok. Nem festettem, de engedd meg, hogy hordozzam lobogódat ! Engedd, h»gy azt a negyediket én hordozzam. A vezérlő fejedelem nem kérdezett semmit. Az ő éles szeme ilyenkor a lélekből szokott olvasni. Visszaintetle a koniétásiink kirendelt negyedik vitézt és az ösmcrctlen ifjú jövevényre bízta a karabélyosok lobogóját. — Hordozd fiam, —- monda, — hordozd dicsőséggel, bogy az ellenség előtt soha meg ne hajoljon ! — Nem hajol meg, vezércin. Az éti kezemben meg nem hajol soha! Esküszöm! A tábori káplán előlépett s a természet fcn.-é ges templomában, a e-illng*ugáro.s ég alatt mcgáldá és megszelitelé a lobogókat. A dobok megperdültek ós. a tárogató imádságra szólott . . . Jakab mester minekutána a kis jóindulatú csíuytevéséri, — bogy a becsületen Bálint diákot mesterlegéuy gyanánt csempészte be a táborba, — készséges bocsánatot nyert: vidáman kocogott haza Kassára. Nagy volt az ő öröme és dicsősége (bizony megölelte a vezérlő tejedeleni!) és a belső zsebében egy nagy pecsétes levelet is szorongatott boldogan fí kegyelme. Rákóczi tulajdon keze aláírásával renddé és parancsok! abban a nagy pecsétes levélben, bogy az egyik tokaji szölőoskéje fáradsága és jeles mestersége jutalmaképen örök, időkre Jakab mesternek adassék. Nemes Kerekes Bálint diáknak meg beteljesült a szíve titkos vágyódása. A karabélyos ezred zászlótartója lelt. „Vitézlő Bálint koruétás" volt a büszke címe már most. Hzép vadonatúj furkasbőrkacagányos mundért kapott és olyan helyre katona lett mindjárt belőle, mintha csak gyermekkorától fogva a vitézi életben nevelkedett volna. Bajtársai, a kemény, harcedzett kuruc legények hamarosan megszerették őkelmét, merthogy meg is érdemelte. Szélcsend idején csendes szép őszi estéken, mélán lobogó tábortüzek fénye mellett senki olyan csudálatos szép tündérmeséket meg jóizü, paprikás anekdotákat mondani nem tudott, mint a karabélyosok kornétása. A nótázásban sem akadt párja (hisz a pataki káutus prézese volt három esztendeig), hangja verseint harsogott és sírt a tárogatóval. A Cin ka Panna ördöngös húros szerszámját is mestermódra, kezelte és bizony nem egy viharos harci indulóra meg édes-bús virágénekre tanította Rákóczi kedves nótafáját. Egyebek között arra is, bogy: Amott kerekedik I'^V l'ekele felhő. Abban tollászkodik Egy íekclo holló. Várj meg holló, várj meg, Ihuld i/.enjek tőled, Apámnak, anyámnak, Jegybéli mátkámnak. Könnyen megüsnierhetd Ennek' háza táját: Piros rózsák lepik Arany abnnfáját. Gyémánt az ablakja, í'.'veg az ajtaja, Magának kék szeme, Aranyszínű, hajú . . . Ez volt a legkedvesebb dala. S nótázó kedve ha megeredt, csak ebhez tért vissza untalan. Es a nóta szárnyán lelke ilyenkor el-elszá!lt a bodrogmenti kis faluba, körül repdesett ott két bogárhátú házikót. Apjáét, anyjáét s az édes jegybéli mátkájáét, akiket ott hagyott fájó aggódásban, epedő kétségben. Akiket hajh! lát-e még valaha, vagy soha többé, ki tudja? . . . De ha aztán keményre fordult a sor, a harc tüzében is első legény volt Bálint vitéz. Elfelejtett ilyenkor mindent, még a budrogmenti kis falut is. Csak a tárogató harsogását hallotta ilyenkor s a karabélyok ropogá<ál, meg a kemény vc.érlő szót: „ilajta kuruc, rajta!"... Csak lobogója lengését nézte és rajta a büszke jelszót: Ezer halált inkább, mint a rabigát! És ment előre bátorítva, lelkesítve, balált megvető oroszláubálorsággal. Ahol legvészosebh volt a harc, a karabélyosok zászlaja mindig ott lengett büszkén, dicsőségesen. Kornétás társai sorrá kidűltek már s Jakab mester remekei közül három labanc kézbe hajolt. Csak Bálint állt rendületlenül. Az ő lobogóját is átjárta száz golyó, fehér selymét