Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-09-30
tluszoiúietedik óv. 39. szám. 1900. szeptember 30. PAPAI Pápa város hatóságnak és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856, Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Telefon-szám: 41. Felelős szerkesztő: KÖBÖS ENDRE dr. Előfizetések ós hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Ksyes Hssáin ára ÍÍO ti 11. A múltak hibája. Az új megyei adóról ivott múlt heti vezércikkünk érthető feltűnést, a benne fejtegetett hivatalos terv érthető megütközést keltett mindenfelé, amerre cikkünk eljutott. Városunk közönsége körében nem kevesen hangoztatták azt az eszmét, mely ezidőszerint ábrándnál egyébnek nem mondható, hogy külön törvényhatóság alakítása által kellene magunkat a megyei terhek alól kivonni. Ha adózunk s adózunk sokkal többet, mint más megyék közönsége, adózzunk önmt ujunk mik. A sok akadály, ami ez eszme kivitelének útjában áll, hamar eloszlatja a külön törvényhatóság ábrándképét s marad előttünk a sivár valóság: ismét adózni és pedig súlyosan adózni kell a megyének. De nemcsak városunkban, az egész megyében érthető izgatottságot keltett a 2"/„-os új adóról szóló hir. A nagy állami terhek alatt görnyedő közönség, melyet mindig abban a hitben ringattak, hogy vicinálisaink költségeit a lü n /„-os útadóalapból fedezni tudjuk, elképedéssel hallotta, hogy az útadó-alap a jelzeit célra, kevés s hogy a vicinális kölcsönök törlesztése eddig a felvett tőkéből történt. Kétségtelen, hogy itt a imíi egy nagy hibájával állunk szemben. Hibát követett el a számvevőség, mely annak idején, midőn helyiérdekű vasútakra kisebb és nagyobb (inkább nagyobb) összegeket szavaztunk meg, nem hivta fel a közönség figyelmét arra a körülményre, hogy ily megterheltetést az útadó-alap nem bír el. Ha annak idején a számvevőség, melyet utóvégre is elaő savban terhel felelősség a költségvetés összeállításáért, számszerű adataival »veto«-t kiáltott volna a vármegye bőkezűségének, akkor a vármegye erejéhez inért megfelelő mértékben szavazta volna meg a vicinálisokhoz hozzájárulását s nem állott volna elő a jelenlegi viszás helyzet. Tiszta világításba kellett volna a közönség elé állítani, hogy mennyit is bír meg az utak használhatóságának kára nélkül az útalap, mennyit llii'l tehát áldoznunk azért, hogy vicinálisokat kapjunk. Vagy ha az útalap az elégnél kevesebbet engedett volna meg, akkor mindjárt annak idején kellett volna, a fedezeti forrásra — az esetleges új adóra — rámutatni s nem évek után azzal a. közönséget meglepni. Ma tényleg úgy áll a dolog, hogv vagy elhanyagoljuk liláinkat nem fordítván az út-alap jövedelmét jókarban tarfásukra s ezzel a megyei közönségnek előreláthatólag bajt, kellemetlenséget, kárt okozunk, minthogy pedig erre gondolni sem szabad, a fedezetet a közönség megadóztatásában kell keresnünk. Mielőbb azonban e lépésre rászánná magát a vármegye törvényhatósági bizottsága, mi a dolognak még egyszer való tüzetes meghányását-veté.-ét ajánljuk a megye vezetőségének figyelmébe. A megye élén álló tisztviselői kar bizonyára maga is teljes mértékben érzi, hogy a közönség jogos panaszán segíteni kell s hogy erejét felülhaladó áldozatokat nem szabad kivarrni tőle. Tegyük tehát az ügyet újabb megfontolás tárgyává. Hivassanak egybe a járások és városok fejei s tanácskozzanak az alispánnal egyetemben, hogy mikép lehet a tervbe vett 2' 0 pótadó terhét a megye közönségétől elháritani. irányítsa tanácskozásukat a takarékossá y eszméje. A vármegyei költségvetést nem akarjuk e/.zel bírálat tárgyává tenni, de kétségtelen, hogy úgy a személyi, mint a dologi kiadásoknál jelentékeny megtakarításokat lehetne eszközölni. Csak keresni kell ily tételeket és kétségtelenül találni fognak. A hosszabb tanácskozás., részletesebb megfontolás elejét, fogja venni az izgatolNágnak, mely most, mikor az útalap titka, a múltak hibája ily hirtelen-váratlan kipattant, elfogta a közönséget. TÁRCA. Az oroszlán. Irta: Ruduyánszky Gyula. Az oroszlán az állatok királya, Hanem az ember hálót vet ki rája S ketrecben ordít, vasvesszöt harap, Az állatok királya rab. Rab az oroszlán, ámde még királyi ! Fölségesen tud nézni, föl s le járni ; Ketrecbe zárva a királyi rab, IIa i'ölsí, vesztett trónt sirat. Kigyúl komor szemében az a szikra, Mely elröppen az afrikai sikra, Hol tőle minden élő rettegett. — Még zsarnok a vas-zár megett! De jaj, szánalmas a szegény oroszlán, A lelkem elszoiúlt, tűnődve sorsán, Midőn a vézna ó'r húst vet neki Es a sarokba kergeti. Aztán jön a gazdája cifra díszben És ő megnyalja a kezét szelíden ; Fáj látni az igába tört erőt Kíváncsi, bámész nép előtt. A méltóságnak mindörökre vége ! Siralmasan kiáll a nép elébe, S ainig átugrált égő karikán, A néző bátor és vidám. Szánalmas, törpe látvány lett a nagyság, Vad dr-römbőlése, mérge: kész mulatság; Már nem rab az oroszlán, szolga csak, Kin a közönség, jót kacag. Hitvány szelid oroszlán! Es ha végül Kiveszi a tányért ura kezelni! S köröskörül mogorván kéreget : Nem érdemel már könnyeket. Ostort, vasvesszöt! Oh a gyáva, gyáva ! Kezes bohóc a sivatag királya ; Szelídített oroszlán a neve : Zsarnok fajának szégyene '. Bánék drámája. — A «Papai Lapok» eredeti tárcája. — írla : Halmi Bódog. Bán, az öreg barázdásképü ember, ki már harminc éve görnyed a száraz akták mellett, a dijnoki nyomorúság közepette szereti a költészetet. Odahaza, mikor a kis udvari szobában maradhat pihenni, olvassa a szenvedély írásait. A szerelem, miről Petrarca dalol, a szindú- dél p<T/.»el>' vágya sajátos gyöiiyörri'l tölti cl a fáradt, -zürke ember s/.ÍVCt. Most is olvas, cgv luc>kos februári vasárnap délután olvasna a verset. A lángoló -./érelme- s/ívek punas/.ait, kiket elragadott a j >! >», a k.>gv•'il-n 1 Oreg ember módjára olvas, az ajkai tn i/.ognak ér. néha hangosan i-métli a -/.ép rés/eket: Szűz maradjon lelked, Ne vesszen a -árba : Erted jövök, viszlek Tündéri országba, Aranyos kis házba, Csendes folyó partján Egö szerelmemnek Rózsás, könnyű karján. Egyszerre a szoba ablakából mély, keserű sóhaj hallatszik, egy vergődő, csalódott ember sóhaja, a melyből a lemondás gyötrelme zokog . . . Az öreg Bán, aki a költészetben keresett kárpótlást az élet szomorú prózájáért, l'elemehe szemeit a könyvről. Megszólalt az élet sóhaja, az ö élete, mely át van hántva fájdalommal, megszólal az ő élete, Margit, szomorú a leány, az arca sápadt, azelőtt rózsás piros volt, a szeme bágyadt, de ragyogott egykor . . . Felkel az asztaltól és odamegy, ó'sz fejét odahajtja a sápadt leány arcára, becézi, simítja, közbe mormolja : „Rossz volt Miirgitkám az Akos, miért szereled '{"
