Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-09-16

néha eltérést kivan, így a jelen esetben is. Ami már évtizedek óta folyt a vallás megsértése, a hivek megbotránkoztatása nélkül, azt legfeljebb rendes mederbe kell szorítani, megakadályozni, bogy heti vásárrá fajuljon a gabona-beszállítás, de nem teljesen eltiltani. Mert a várost az ilyen és hasonló intézkedések nemhogy emelnék, de visszavetik. S hogy mi e kicsinek látszó dolgot itt, e helyen szóvá tettük, történt ez azért, mert hó' óhajunk, hogy azoknál, kik hivatásuk szerint a város érdekeinek előmozdítói kell, hogy legyenek, emelkedjék oly fokra a város szeretete, hogy működésüket a jogon kívül a méltányosság is irányítsa. A falusi nótárius. (A közigazgatási tanfolyamok megnyílta alkalmából.) Üdvözöllek, sokszor megénekelt falusi jegyző, üdvözöllek e kor változó állapotai közepette, mesgyéjén annak a századnak, amely régtől reánk maradt és eredeti alakodat a mult regéibe fogja illeszteni az időkben, mikor majd a te helyeden is már modern bearaterek fognak ülni s óraszerü pontossággal igazgatni az alájuk rendelt polgárok dolgait. Üdvözöllek, derék, becsületes vitéze a közéletnek! Kerestem párodat német szomszédainknál, ahol helyedet a kerületi hivatalnokokhoz beosztott, gyakorlaton levő ifjú bürokraták foglalják el; a franciáknál, ahol jól nevelt titkárkák helyettesítenek, kiknek soha semmi titkuk nincsen; az angoloknál, kiknek segédszemélyzetre nem igen van szükségük, ott mindenki maga elvégzi a maga dolgát, — kerestem párodat, de hozzád hasonlót sehol nem találtam. Már száz évvel ezelőtt, egy művelt szász gróf, ki hazánkon keresztül utazott, csodálkozó szemmel nézte fürge ténykedésedet. „Minden faluban van egy ily lény — irja 171)3. nyarán — akit mílunk nincs mihez hasonlítani; fél jogtudós, s egyúttal fél vagy egész paraszt s a községet igazgatja, de ebben alárendeltje az alispánnak." -- S mi volna az? — Kérdezte kiváncsiau a zenei ró. — Hja barátom, meglátszik, hogy ön nem bejáratos az udvarnál, mert különben nem kérdezné az effélét. De megkönyörülök tudatlanságán. Tudja hát meg, hogy Szaburov ellen súlyos gyanú merült fel: azt hiszik róla, hogy a lengyelekkel szimpathizál. Gondolja csak meg! A lengyelekkel, akikről a cár csak nemrég mondotta, hogy hálátlanok, mivel rút lázadással fizettek jótéteményeiért! — • De hisz ez lehetetlen ! Szaburov Miklós a néhai cárnak keresztfia, akinek nevét is viseli! Apját a lengyel forradalmi bizottság Ítélte halálra és ölette meg. Hogy is lehet hát azzal gyanúsítani, hogy apjának gyilkosaival rokonszenvez. — S mégis űgy vau! Aminek az a magyarázata, hogy édesanyja született lengyel nő . . . Ismeri ön ezt a fajtát ? Szívós és makacs, vau benne valami az oroszlánból és a macskából. Tud hízelegni ér< ölni, ha kell. Nos hát, ez az asszony kerítette hatalmába Miklós lelkét, elfeledtette vele, hogy apját megölték, hogy a cár fölneveltette és csak azt plántálja szivébe, hogy Lengyelország valamikor szabad volt. — Borzasztó! — kiáltottak a jelenlevők. —• Szaburov grófné tudvalevőleg örök időkre száműzve van Oroszországból és sok évig nem látta fiát. Már azt hittük, hogy Miklós kigyógyult a „lengyel betegségből" és elfelejtette anyját. De úgy hallom, hogy az idén Flórencben találkoztak és egy napot töltöttek ott együtt. Nyilván meglepte a falusi jegyzők sokoldalú tennivalója. Mert még ma is, ha a parasztnak pár száz forint kellene valami takarékból, ha házat ad vagy vesz, ha puskát akar a háznál tartani, mindezek csak a jegyző segélyével sikerülhetnek. A község nevében a jegyző cselekszik, beszél, ir és bizonyít, mert hisz némelyik biró még Írástudatlan e hazában. A közigazgatási rendeleteket végeredményében ő valósítja meg. A falu elméje, a biró úr tolla, a kormány jobbkeze, te vagy óh jegyző ! Nyilván nem érted, miért szállnak meg engem ily melankolikusan lelkesült gondolatok neved említésére, miért jósolom sorsod változását? Egy most megnyílt tanfolyam, mely a jegyzők új generációját van hivatva nevelni, hozza alakod elém. Tán neheztelsz eszméimre ; lehet, de kérlek s érts meg inkább; én e tanfolyamban az idők jelét látom. Emlékembe idézem a régi magyar világot, mikor nem voltak százféle tanfolyamok, megkülönböztethető s megkülönböztethetetlen diplomák s ebből kifolyólag harminc, meg tudom én hány fokozatú ranglajtorják, melyen a bearaterek százai kúsznak felfelé. Aki valami akart lenni, tanult ott, ahol majd működnie kell egyszer, s tanult azért, hogy egykor beváljék a principálisa mellett, de nem, hogy oklevele legyen. Sok tekintetben hasonlítottunk a praktikus angolokhoz, a kiknek ifjai sohasem esnek a teória és praxis megfejthetetlen ellentéteinek problémájába. A jogász az ügyvédnél, a mechanikus a mérnöknél, a medikus az orvosnál tanul, tanul úgy, a hogy akar, képzettségének az lesz a próbaköve, hogy hogyan válik be az életben. A ki rossz ügyvédre bizza ügyét, megérdemli, bogy pőrét elvessze; s a ki rossz mérnökkel építteti házát, az ő baja, ha az összedűl, iá így voltunk mi is. Tanultunk mi is gyakorlati dolgokat, hogy a gyakorlatnak megfelelhessünk, elméletit, hogy elméinket gyönyörködtessük, élesítsük, s ha kedvünk van, tudósokká legyünk. Ma ez immár nincs így. Ifjaink java a jogi pályára lép, a kisebb része kedvből, a nagyobb rész maga se tudja, miért. Tanulják ott a tizenkét tábla törvényét és szenátus-konzultumokat, — Egy nap? micsoda az? — monda a zeneire, — csak nem goudolja talán excellenciád, hogy egy nap elengedő az elrontani, amiu mi több mint egy évtizedig fáradoztunk. — Ugylátszik, ön nem ismeri a lengyel anyákat. Kern mondok többet, de attól tartok, hogy az ön jelöltjéből soha sem lesz orosz llafael. — Próbáljuk meg, — makacskodott Porubov. Ha a kisérlet nem üt be, akkor is ráérünk még másfelé körülnézni . . . Hanem van egy eszmém. Hát ha rá lehetue birni a cárt, hogy Ő beszéljen Szaburov lelkére? Az Ő szeretetreméltóságáuak nem tud ember ellenállni. Aztán nem volna az első eset, hogy az uralkodó ezen forradalmárokból sima udvaroncokat csinált. Úgylátszik Karkov jónak találta ezt a tanácsot, mert néhány nap múlva Szaburov Miklós meghívót kapott a legközelebbi udvari estélyre. Az udvarmester fogadta és az uralkodó különös megbízásából azonnal ahhoz az emelvényhez vezette, ahol a cár kíséretével ült. II. Sándor nagyon kegyesen bánt vele, tudakolta tauulmányútjának eredményét, kikérdezte terveiről és megdicsérte szorgalmát. Szaburov, aki nagyon szerette a cárt jósága miatt, egészen boldognak érezte magát ennyi kegyért. Az igazat megvallva, kissé tartott attól, hogy szemére vetik majd lengyel rokonszenvét, amely egyébbkéut egészeu platouikus volt és boldognak érezte magát, hogy ily szép szerével menekül. — Apropos! — monda hirtelen és bizonyos Smith Ádám és Malthus eszméit, a jog keletkezésének bölcseletét s a magyar jog antikvitásait. S mikor az életbe kerülnek : a lelkesebb része is kedvetlenül konstatálja, hogy a sok tanulásra nem volt szükség, hogy a principálisnak többet ér, egy nap huszonhat űrlapot kitölteni, mint egy szép jogi kérdést megoldani. S nincs, aki az ifjúval megértetué, hogy miért volt s még ezután is miért érdemes tanulni. S így állnak elő bürokratáink száraz s szótlan sorai. Ifjú korukban tanulnak s utóbb eligazodni nem birnak. A teória nem segíti a praxist, sem a praxis a teóriákat. Tudás és eszmék helyett előttük áll a nagy kolosszus: az állam, melynek testében minden beamter egy ín, egy idegszál, mely annak kolosszusát, parányi részében bár tartja s melyet az élet táplál. Ennek adják át egész valójukat. Fejlődésünk a diszciplína, a megkötöttség, a járszrdagou vezetés felé visz. Hogy derék hivatalnokaink, tisztviselőink legyenek, meg kell szabnunk útjukat a bölcsőtől a koporsóig. Az elmúlt magyar idők szabadsága nagyapáink korában elíajult s a szabadsággal a közrend egyesülni nem. tudott. A nem állami tisztviselők között kiütött a fejetlenség. Sem a pályán való előkészületeket, sem a pályán való működésüket senki sem ellenőrizhette s — fájdalom — szégyenletes állapotok jutottak s jutnak még ma is a köztudomásra. A minél szorosb diszeiplina felé visz a fejlődés. S ha már a községek e régi jó alakját is érintenie kellett e fejlődésnek, úgy az tagadhatatlanul az idők változásának jele. E fejlődés jelenleg következetes, bár ellentétben áll a százados magyar múlttal. De okszerűen folyik abból a csorbából, amelyet a történeti fejlődésünkön modern átalakulásunk ejtett. El kell ejtenünk nem. egy régi hagyományt, hogy modern állam lehessünk. S e fejlődés utján fogsz te is mind messzebb eltűnni a multak homályában, sokszor megénekelt derék falusi jegyző, s helyedbe buzgó hivatalnok kerül, új diplomával,- új szellemmel szolgálni az új közigazgatást. Dr. Lefebro. nyomatékkal a cár, — valami megrendelésem is volna számodra. Senki sem alkalmasabb rá mint te, aki orosz is vagy, Szaburov is vagy, de művésznek is az elsők közé tartozol. Már a hired is bizonyos nexusban áll családi hagyományaiddal: azt szeretném, ha megfestenéd Varsó bevételét az oroszok által. Mintha a villáin sújtotta volna Szaburovot. Tehát még sem múlt el a keserű pohár? Maga a cár kínálja meg vele. Ki kell ürítenie, ha nem akar gyávának látszani. — Miért nem válaszolsz? — monda kemény hangon az uralkodó. Jól megfizetem a munkát. 50-000 rubel lesz a dija. Szép pénz, felséges uram! — monda reszkető ajakkal, de szilárd tekintettel Szaburov; — auuyi pénzért megfesteném Krisztus urunk keresztre való feszítését is. A bomba lecsapott, a cár elvörösödött és csillogó tekintettel nézte végig a vakmerőt, aki így le. merte Őt tromfolui. Aztán más valakihez fordult és észre sem vette többé Miklóst. Másnap útban volt Szibéria felé. Nem bántak vele rosszul útközben és mikor Irkutzba érkezett, ott is a kormányzó palotájában kapott lakást. A cár még mindig szerette a fiatal festőt és még nem mondott le a reményről, hogy orosz Rafaelt fog belőle nevelni. Elküldte hát az Ő speciális iskolájába) melynek neve Szibéria. Ki volt adva a rendeletben, hogy Szaburov szabadon járhat-kelhett Irkutz városában és mulathat