Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-02-12

járási rúl az utakról, melyeket az illető' községek volnának kivatva jókarban fenntartani s a mely fenntartásra költségvetésük, évi büdzséjük keretében ki is rójják a föld- és házbirtokosokra a hozzájárulási kvótát a „Közmunka" eim alatt s mégis azt kell keserűen tapasztalnunk, hogy nem igen használják fel a közmunka-erőt útjaik jókarban való fenntartására. Sokat utaztam már vizén és tengelyen széles e hazában, úgy az erdélyi, mint a felvidéki, de nagyon sokat az alföld vicinális útjain is, de őszintén mondhatom, olyan nyaktörő községi utakat még igen kevés helyen találtam, mint a mi — kizárólag pápai — községi útaink. Sajnos, de való ! Tévedések elkerülése végett, s főleg a nagyközönség részéről általam már hallott azon téves felfogás rektifikálására, mely szerint a bajok orvoslása járásunk útibiztosának hatásköréhe tartoznék, ismételten is hangoztatom, hogy e helyütt első sorban a községi éttak rosszkarban létét vagyok bátor felpanaszolni, a melyek pedig, ha jól tudom, első fokban járási közigazgatási hatóságunk, a pápai járás főszolgabirói hivatalának felügyelete, illetve hatáskörébe tartoznak. Hegy hamarosan példát is említsek, ügyeimébe ajánlom az új h. főszolgabíró úrnak a X.-Gyimóth és Ugotl községek közötti községi iitat, a mely pedig sem nem egyedül álló, sem pedig még nem is a legrosszabb a járás területén s csupán csak azért említem, mert mint legközelebb eső, első sorban jutott eszembe s mint ilyet vettem is tollam alá. A községnek - már mint Ugodnnk — az a mentegetőzése ezeu út rosszkarban léte tekintetében, hogy nagyon sokat vau az út használva s „felvágják" nagyon a fahordó fuvarosok. Csakhogy ez éppen nem mentség, mert éppen azért kellene jókarban fenntartani, mert maguk is beismerik, hogy „sokat van használva." Hova jutnánk például, ha Budapest székes főváros azért nem csináltatná meg az útjait, mert „sokat vau használva?" Szerény véleményem szerint más ott a hiba, és pedig az, hogy eddig nem akadt senki sem, a ki az ugodiakat az illető törvény s a vonatkozó min. rendelet értelmében községi útjaik jókarban tartására kényszerítette volna ! Legyen szabad reményleneiu, hogy a jövőbeu már lessz ilyen jótékony hatású felsőbb presszió. De végül még kérném figyelembe venni az ilveu útfenntartások körül elkerülhetetlen technikai szempontokat is, a melyek figyelőmben tartá.-a mellett kell az utakat elkészíteni a csak azután fenntartani. Felemlítem pedig ezt a körülményt azért, mert a mostani rendszer mellett sehogy sem lehet kilátásunk, hogy községi útaink megjavuljanak, vagy pedig hogy egyáltalában jókarban fenntarthatók legyenek. Nem lehet pedig kilátásunk erre azért, mert az útak javítását, — ha ugyan néha napján megkisérlették, — minden szakértelem nélkül teljesítették ! Elterítik az apró kavicsot sárba-porba egyaránt, csak azért, hogy növeljék vele a sarat vagy a port. Arra ki sem gondol, hogy jó volna talán a helyenként tátongó kátyúkat először betömetni, s az egész | úttestnek valami szilárd alapot adni, s csak azután kaviccsal beteríteni. Mert csak éppen a minap voltam szemtanúja , annak a jelenetnek, hogy a tengelyig érő sárra teregették az apró kavicsot, a mivel pedig az úttesten nem sokat „javítottak!" Egyébként pedig a midőn azon reményemnek adok kifejezést, hogy felszólalásom nem lessz elhangzó szó a pusztában, legyen szabad a járási közigazgatási hatóságok figyelmét a fentebb felpanaszolt mizériára irányítva, tőlők egy kis jóindulatot, meg egy kis „erélyt" kérnem, hogy teljesítse minden községben a maga feladatát a „közmunka erő" s akkor azután hiszem, hogy nem lessz okunk a további félj aj dudásra. Vidéki. Erdélyi Zoltán a Jókai-körben. Alig egy pár hete e lapok Irodalom rovatában ismertettük Erdélyi Zoltán Laura-dalait, ezeket a mély érzéstől áthatott bájos költeményeket, melyek a lírikus Erdélyit nálunk oly kedveltté telték. A lírikus Erdélyi után, a ki dalainak édes varázsával belopta mugát szívünkbe, az elbeszélő Erdélyi maga jött el, hogy meghódítson bennünket. A Jókai-kör tenne régen nem látott oly díszes és nagyszámú közönséget, mint a mekkorát f. hó f)-én este. ti órára a Vesztett boldogság pályakoszorús szerűjének hírneve oda vonzott. Az elnökség az ez esti műsor összeállítására különös gondot fordított, úgy hogy méltó kerete lett annak a színes, derűs képnek, melyet Erdélyi előadásával tárt elénk. Marátok klastroma és — gyár áll egymás mellen. Mull id'ik emléke, újkor haladása. 1 >u ;iz os klastrom lakosai meghódoltak az újkor szellemének. A gyár is az övék. S a zamatos ital, a mi onnan kikerül, nem egyszer hangossá és vidámmá teszi a tágas refektóriumot. De most ítélkezni jöttek össze a barátok. Súlyos vétket követett el a gyár egyik fiatal munkása, megcsókolt egy bájos munkásleányt. Pirulva lép a birák elé és mondja el panaszát. Gondolkozóba esnek a birák, tanácskoznak s már hallatszik a perjel ajkáról az ítélet: a fiatal munkást elbocsátják a gyárból. Csend fogadja az Ítéletet, melyet azonban zúgás, az elégedetlenség zaja vált fel. A hallgatóság — a sok fiatal munkás és munkásleány — lázadni készül. Ha egy csókot így büntetnek, más vételre mi marad'? Kegyelem a bűnösnek! Mind erösebb és eró'sebb lessz a kérők szava. — Zavarban vannak a birák. . . . De föláll most egy közíílök, A legifjabb szent atya, Szemlesütve kezd beszélni, Lágyan cseng-bong a szava: „Jó atyám ! és testvéreim! Szólni engem hagyjatok! Nem vagyok bár oly bölcs, mint ti, De — fiatalabb vagyok !" „Az ítélet énszerintem Kissé elhamarkodott, Ne büntetést adjunk nékik, Hanem — eskető papot! Ugy hallottam: a lopott csók Vissza úgy sem adható, S azt is mondják, hogy a csók a Házassághoz foglaló. Vájjon vét-e, a ki csókol ? Azt én meg nem mondhatom, De ha lopta, úgy lophatta Csak, ha volt rá — alkalom! Es hogy lopni ne lehessen Máskor is még kénytelen, — Jogot adjon néki rá a Házasság és szerelem !" Itt tovább a pap nem mondta . . . S mesém én sem folytatom, De hogy lakzi lett belőle, S jól mulattak, mondhatom. Es azóta évről-évre Egyre sűrűbb lett a vád, S minden évben sok legényt, lányt Esket össze sok barát. Eddig a történet, ez a bájos, humoros elbeszélés, melyet Erdélyi felolvasott. Felolvasott'? míg a báránybőr fii vegének levétele után az arcába nem pillanthattam. Nem tagadom, ez után a pillantás után meghűlt bennem a vér, mert dacára a félhomálynak, látogatómban megismertem a hírhedt -— Pordán Demetert. Egy dördülés a kezemben készen levő fegyverből, aztán nyugodtan megírhattam volna azt nyugtát. De nem lőttem. Lehet, hogy a meglepetés, lehet, hogy az ijedtség bénította meg az ujjamat, hogy meg ím nyomjam a célzásra emelt puska ravaszát, de lehet, hogy az arcán olvasható szánalmas kifejezés is hozzájárult ahhoz, hogy megmásítsam hirtelen elhatározásomat. A szűre alatt hozott rozsdás karabélyát a sarokba rúgta s izmos tenyereivel összezsugorított kucsmájába görcsösen vágta bele könyörgésre kulcsolt ujjait. „(iyakornok úr! Eljöttem, lőjjön agyon, de — ha tud — segítsen a porontyomon! Űzött vad vagyok, a kit, a legutolsó paraszt is leüthet, bátrabban, mint akármely kóbor ebet, mert hát elég gazság terheli a lelkemet, de ne büntessék az én gonoszságaimért a családomat — a gyerekemet!" Elcsuklott a szava s csak az összeszorított fogai mögül nyögte el szaggatottau a többi mondókáját. „Hej ! Lesújtott már rám a törvény, mikor a •famíliámat is földönfutóvá tették, mikor kiűzték az emberek közül azt a nyomorult asszonyt, meg azt a beteg gyereket! Hiszen csak a famíliámat védtem, mikor a múltkor is a Pojana sziklái alatt a fűbe harapattani azt a zsandárt, a ki a nyomukban volt, hogy ha már velem nem bír, az enyéimet vigye, vasba, hisz tudják jól, hogy elmennék utánuk még a poklok mélyére is !" „Fiatal úr! ne fogja rám azt a fegyvert, hanem adjon valami szert, a mitől meggyógyuljon a beteg gyerekem, a kit négy napja már, h így a hideg gyötör s mégis a forróság emészti, a ki már engem — az apját -- se ismer meg, hanem mindig másnak, valami láthatatlan szellemnek gügyög érthetetlen szavakat. Miért is nem veszítenek el engem inkább, csak az a gyerek élje túl az apját ! Hiszen mikor ott fuldoklik a nyomorult poronty a Ponorics párkánya alatt, jobban fáj az nekem, mintha már az én nyakamat szorongatná a törvénytevő urak kötele !" Két vízcsepp gördült alá szemeiből viharverte arca barázdáin, ennek a könnynek látása adta vissza csak teljes lélekjelenlétemet, Leeresztve a ráirányított fegyvert, a teljes szánalom érzetével keresgéltem a turista-bőröndömben valami gyógyszert, a mivel annak a nyomorult betegnek a láza csillapítható volna. Találtam is valami olyan föliratú porokat, a melyeket legalább csillapító szerűi alkalmasaknak véltem s idegesen nyújtottam a gonosztevőnek. Még a használati utasítást is szinte öntudatlanul mormogtam hozzá. Félóránként egy-egy por beadandó ! Felesillámlolt a szeme a mikor átvette a i gyógyszert s nem akadályozhattam meg, oly hirtelen — megcsókolta a kezemet. Néhány pillanat még s a mint az ablakomon kitekintek, már eltűnt az erdő fái közt a szürkületben, belerohanva a rettenetesnek ígérkező téli fergetegbe. Még az utolsó pillanatban, mielőtt végkép eltűnt szemeim elől, elragadott a hév, hogy utána küldök egy golyót, de mire célozhattam, már eltakarta egy vaskos fatörzs, s többé nem is bukkant elő. Talán jobb is volt így, hisz orvosságot vitt beteg gyermekének ! Sokáig volt módomban tűnődni még ezen az eseményen, míg társaim megérkeztek, a kik előtt természetesen egyelőre elhallgattam a történteket. Hallgattam akkor is, mikor azt újságolták, hogy a legújabb értesülések szerint a hírhedt vadorzó a mi pagonyunkban bujdosik, s hogy a napokban meg is hajijuk miatta a sűrűt. Ha tudták volna, hogy én beszéltem is vele ! Szidtuk aztán a borzalmas időt s közösen sajnálkoztunk az Isten olyan teremtményei fölött, a melyek ilyenkor a szabadban kénytelenek tölteni az éjszakát. Ok a vadjainkat szánták, én meg azt a beteg gyermeket. Társaimnak igazuk volt. A hatóságok tényleg elrendelték a pagony átkutatását, a melyben egy