Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-12-24

1399. 'december 24. ott is megzavarják az égiekkel való társalgásban is, ezek a jól eső hiú ábrándképek, csalóka földi gondolatok. Aza kis bajusz, azzal azután az egész Kálmán ott van elö'tte s olyan édesen néz rá, mint tegnap, mikor búcsúzott tőle a kedves testvér Gabriella felügyelete mellett, a zárda társalgójában. Késő éj van . . . Karácsony éjszakája! Távolból az éjféli misére hívogató harangok szózatát hozza hozzá a szél, Ilonka imádkozni szeretne, ot a habfehér párnák között, de sehogy se jön ajkára az áhítatos fohász, mindig elnyomja az a gondolat, mely oda a messzeségbe repül, a hol talán ő rá is gondol most az, a kinek a nevét annyiszor, oly édesen susogja el önmagának. Megborzongatja az a tudat, hogy talán most vétkezik is evvel a gondolattal, de hát mikor olyan jól esik vétkezni így, az ö iránti ismeretlen vonzalommal, az ő nevével. Dohát édes Istenein! Vétek-e az ilyen fakadó érzelem, a legelső boldog, szííztisztagyermckszcrelem ? .Ennek az érzésnek a hatása alatt szendergi át a karáosoiiyéji álmot, a mellyel megálmodik annyi temérdek szépet, — egy bosszú életei s sok-sok — boldogságot. Karácsony estéjén. Forró családi körből idegenbe Kilökve hullat titkos könnyekel, Vágytól liheg még lángoló szerelme, Barát, kedves, testvér utáu eped. 8 köiötte senki ... a szomszéd szobába Néhány úr mulat, néhány, idegeu, Itlbenn pedig nincs seuki . . . csak a lámpa Világít halványodva . . . hidegen . . . A kályhában, izzó parázsra nézve Sokáig, fájón elgondolkodik: Ma volna hát az Isten születése ? No azt nem érzed, azt nem látod itt. Benned e pusztaságban mintha halna Minden, mi forrt: barátság, szerelem. Nem lelsz vigaszt a borba meg a dalba, A múlt fáj, nincs jövő', bús a jelen . . . A mécs kialszik . . . nincs semmi melegje, A fénye is kibamvadóba már, Hej szíved is a hamvadás betegje, Reája is a léinek fagya jár. Nem tudsz az Isten forrásábul inni, Részedre a vallás már kiapadt, Fagyos eszeddel nem tudsz bizui, hinni, Kételyeiddel gyötrőd tenmagad! Jövődben sem hiszel — szerelmesedben Ki tudja, holnap nem kételkedel ? A sok ifjúi ábránd szerte rebben. Ruszlán marad a meglépett kebel. Mint álomkép, elfoszlik ideálja, Egyformák lesznek mind az emberek, iS közöttük lelked nyugtát nem találja, Bolyongni a világba megered. Es nem talál sehol senkit, ki érti, És nem lel semmit, hogy nyújtson vigaszt, Minden éles gyanúra kelti, sérti, Minden szó metsző bántalmat fakaszt. Szemed egyre vérben forogva látják, Mtrt a ki megközelít nyiltszivűn, El nem hiszed, hogy vonja hű barátság, Neked minden ármány, csalóka bűn. S a hit utáu így elvesz majd reményed, Hogy célod egykor még elérheted, S ha egyszer a remény is elenyészett. Gyülölséggé fajúi a szereted. Hej úgy maradsz árván, pusztán magadra, Hogy születésed is megátkozod, És meglásd, meglásd, egy rossz pillanatba' A vészt fejedre tenmagad hozod! Majd akkor minden véget ér örökre, Aludhatni álmatlan álmokat, A. küzdelem, a harc már úgv se köt le, Örök nyugvás ölébe befogad. Nem lessz ugyan, kiről dalt énekelned . . . De nem is lessz, ki érted könnyet ejt, Azíán hitet, reményt, égő szerelmet Az álmodó mindent . . . mindent felejt . . . A tűz kialszik . . . íme enyhe álom (Szállott az ifjú pillájára le: Az arcán lelkesültség . . . Ideálom ! Lelkem egyetlen, drága mindene I Eltűnt a kép ... de boldoggá tett engem, Nekem jelent meg, nem is látta más, 0 légyen áldott százszorta! szíveinben Föltámadás van ma, föltámadás! S. K. Az orosz cárné. A «1> á p a i Lapok" számára ii ta : Weltncr Sándor dr. .Kedves szerkesztő úr, igaz lelkemre mondom eleget akartam tenni a felszóllításátvik, bogy írjak hangulatos karácsonyi tárcát. Meg is találtam a hangulatos történetet, a mely fölött könnyet ejtsenek fiatal leányok, s a melyre azt dörmögjék morózus urak: szamárság (ez tudvalevőleg a hangulatos történetek mindennapi sorsa), de utóbb beláttam, hogy ezt a történetet nem Írhatom meg. A történet tudniillik arról a fiatal hercegnőről szólt volna, a kit úgynevezett politikai érdekek az ő fehér, de meleg Icányszobájából elvittek a fehér, de hideg császári palotába és odaültették őt a sápadt császár mellé. A fiatal császárné sírt éjjel, sírt nappal; és nem vidították öt lel sem a diplomaták mély bókolásai a csillogó udvari bálokon, sem az első gárdaezred díszes elvonulása a fényes katonai parádéken. Míg egyszer hangos gyereksírás töltötte be. a rideg császári termeket és a fiatal császárné a boldog anyák túlvilági mosolyával ölelt a keblére egy ordítozó és kapálódzó, piros bőríí emberkét. — fön drága magzatom, a kit az isten azért küldött nekem, hogy megvigasztaljon tenger bánatomban ! Mint szeretlek, mint ápollak egész lelkemmel, a szívem vérével! Ks mert a császárné igaz szivtí asszony volt, hát azóta minden két, utóbb bárom órában visszaj vonult legbenső szobájába és keblére vette a kis emberkét, a ki most már nem sírt, hanem mosolygott. A mosolygó szeméből csupa szárnyas angyalka kandikált a fiatal császárnéra, a kinek arcára ismét visszatértek a leánykori rózsák, de nem feslő bimbók képében, hanem kinyílt, illatos viráguk alakjában. Ez lett volna a történet. IIa a részleteit vesszük, úgy talán megfelelt volna a han(julato< történet követelményeinek. A fiatal hercegnő szomorú sorsa könnyet fakasztott volna a szép leányszemekben, a befejezés megnyerte volna a fiatal mamák tetszését és nem is szólva arról, hogy a szárnyas angyalkák révén a vidám gyermeksereg is részt vehetett volna a törtéuct élvezetében, magam felé hajlíthattam volna a morózus urak hangulatát is, ha kissé bővebben fejtegetem a fiatal császárné nagy boldogságát. Kijelentem ugyan, bogy ezt nem tettem volna, de a történetet még így sem Írhattam meg. A mesebeli császárné története ugyan valóság és szónd-szóra így történik az oroszok felséges eátjának palotájában, de azért nemcsak a leányok, hanem a leányok mamái, sőt talán a fiatal mamák is (bocsánat ezért a megkülönböztetésért) kötelességüknek tartanák, hogy megharagudjanak erre a történetre. Hogy is ne! Egy történet, a mely arról szól, bogy a fiatal anya mint táplálja kisded gyermekét! Mert erről nem szabad hangosan beszélni. Csak suttogva, asszonyszobák csöndjében, ott is tele van ez a beszéd régi esztendők babonájával. Ám miért ne "rukkoljak ki vele? Arról volna. szó,, hogy minden anyának kötelessége volna, hogy önmaga táplálja a gyermekét, s erre az orosz cárné példáját óhajtottam idézni. Igaz, hogy sokkal közelebbi példát is találhattam volna ós a demokraták se gondolják, hogy ezért a cárnét nagyobb dicséret illeti meg, mint minden más édes anyát (bár ebben lehetne némi igazság), de idézni akartam őt a hölgyek kedvéért, a kik tudvalevőleg mindnyájan született arisztokraták. A magas helyről jövő példa feltartózhatatlanúl gyújt, ezt bizonyítják a női divat összes érthető és érthetetlen változatai, s így nem lehetetlen, hogy a jövő higiénikusai majdan az orosz cárnét dicsőítik azért, hogy a gyermekápolás reformját megteremtette. írás közben folyton attól tartok, hogy elcsúszik a tollam és olyasmit irok, a mit megírni nem szabad. Önök azt fogják mondani, hogy mindez nem tartozik ide; de engedjék meg ezzel szemben azt a kijelentést, hogy ez nem annyira orvosi, hanem főképpen társadalmi kérdés, éppen úgy, mint a nyomor, a mely a betegségek leghatalmasabb terjesztője, de azért még sem foglalkoznak vele, csak az oroszok. A dajka, a ki az anyát pótolja, elhagyja kis gyermekét, legtöbbször azzal a szándékkal, hogy hadd pusztuljon el minél előbb s a kis tőkepénzes egy elpusztult gyermekélet árán nő nagyra. Itt közbeszól ismét az, hogy a szegénysorsú anya különben sem táplálhatja gyermekét, mert munkába kell mennie, de az államnak kötelessége volna megvédeni az anyát és a csecsemőt. Ha ezt nem teszi, akkor egyáltalában megakad a gondolkodásunk és tovább nem hatolhat, míg a szociális kérdés problémájának megoldása be nem következik. Erre pedig nem várhatunk, mert ez a két kérdés úgy bogozódik egymásba, hogy az egyik növeli a másikat. Egyáltalában nem akarok szakszeri! fejtegetésekbe bocsátkozni, de hadd említsem fel azt az egyetlen statisztikai adatot, hogy itt a fővárosban 1874-től 1881-ig az öt éven aluli gyermekekre esik az összes halandóság 4ÍJ-89 százaléka s ezek közül a gyermekek közül legtöbbet a bélhurut pusztít el, tehát az a betegség, a mely csak a rosszul táplált gyermekeket éri. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a gyermek egyetlen jó táplálója a saját édes anyja, akkor talán eléggé világos a fentebbiek igazolása. Az is igaz, hogy a dajkaügy nem lehet a társaságok mindennapi beszélgető témája, de másrészt olyan helyről, a honnan az eljövendő igazságokat szokták hirdetni, hallatszik, hogy az asszonyi szépségről meg kell változnia a müveit emberiség fogalmának. Ugy lehet, hogy a szépséges Madonna megváltoztatja póz-ját és karjairól keblére veszi kisded gyermekét. Addig pedig hadd szálljon hódolatunk az oroszok nemes cárnéja felé. Erdélyi Zoltán müvei. EPIZÓDOK. Költemények Singer és Wolfuer kiadása 1896. Ára 1 frt 50 kr. VESZTETT BOLDOGSÁG. Az akadémia Nádasdy-pályázatáu 1Ü0 aranyas dijat nyert verses regény Neogiády Antal rajzaival. 1897. Franklin Társulat kiadása. Diszkötésben 3 frt. LAURA-DALOK. II. kiadás. Hj. Nagel Ottó Budapest. 1898. Ara 1 frt. Kaphatók lapunk kiadóhivatalában Goldberg Gyulánál.