Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899
1899-12-24
1899. december 24. eddig soha. Pedig luft éppen ez volt baj. Mert a változatosságot kedvelő férfi bkon vára beleunt az cgyformaságba. A fiatal szép asszony busiüásnak adta magát előbb, de azután meggondolta a dolgot s a hazatérő férjnek ugyancsak megmosta a fejét. Az pedig ügy gondolta elhallgattatni, hogy csókkal akarta leragasztani a felesége piros szájacskáját. Hanem a fiatal asszony még az ujjahegyét sem engedte megcsókolni. — Menjen maga boroshordó. Persze, a míg a gyámleánya volt, akkor ..Te. Laci bácsi !: volt a ciine, most, hogy ura már neki, esak természetes, hogy nem tegezheti. ])e hát meg som érdemelte azt. S nincs az a férfi, a ki ennek ellenkezőjét állíthatná, a kinek egy ilyen szép, kedves, fiatal és vidám párja van. Nem, nem érdemelte meg s nem is gondolt tovább reá, hanem utána nézett .a házi teendőinek, közbe-közbe megcsókolgatván a Lacika piros pufók areoeskáját, mert hiába no, hasonlít az apjához egészen. Egyszer aztán, mikor mint amolyan jó gazdaasszony, javában rakosgatta a vakító fehérségű •fehérneműt a szekrénybe, esak látja ám bejönni az urát, a nyakán lovagolván a Lacika, s hallja, a mint kérdi: — Mit is mondtál Lackó '.' — Apu. Htu. Igen, igen : apa cica. Ez a két gyönge szó. S aztán leborul oda a nagyobbik férfi a felesége lábához s csókolgatja még a ruhája szélét is. Hoh'sc látták többet Szécsei Lászlót a mulató Fiam születésére. Kicsiny bölcsőd felelt, a szeretet virraszt, Anyád imádsága a te bó'lcsó'dalod; Üdvösség az néki, mikor téged ringat, Rámosolyg az ajkad s álmodva hallgatod. Te vagy a jutalma édes szerelmünknek, A kit irigyelnek mitőlünk annyian — Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, éu drága kis fiam. Örömében még az őszi napsugár is Aranyos, ünneplő' ruhába öltözött. Piciny fejed köré fényes glóriát von, A mint bekandikál a függönyök között. Madarak csipognak odakinnt a fákon 8 megfürödnek kéjjel késő' sugáribau — Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, éu drága kis fiam. Egy elkésett bogár zümmög az üvegen, A mint az ablakon kircpülui vágyna, Ki a sugárféuyes, meleg őszi napba, Hogy majd meghaljon a hideg éjszakába. Ugy zümmög szegényke kijárást keresve, Mikor idebent az üdvösség fénye vau — Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, én drága kis fiam. Mint a nyári éjben álmodó mezőnek Sejtelmes zsongása, duruzsol a kályha 8 valami bágyasztó, mámorba ringató Melegség árad szét tőle a szobába. Minek is vágynánk mi ki a nagy világba, A melyben fájdalom, csalódás annyi van — Jó anyád kebelén lágyan szeuderegve Álmodj hát szépeket, én drága kis fiam. Álmodjál kis fiam s majd ha megnó'3z szépen. Valóra váljanak édesded álmaid ; Ne fájjon szívednek csalódás keserve, Utad, vezérfényül ragyogja be a hit. Legyen majd néked is, a ki lecsókolja Arcod verejtékét küzdés napjaiban — Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Ál modj hát szépeket én drága kis fiam. Ne kérj a világtól, csikard ki a jussod, De te add meg azt is, mit uem kérnek szóval. Gyámolílsd a gyöngét, becsüld ellenséged, S a ki ro-szat adott, fizesd vissza jóval. A boldogságodat te teremtsd meg magad, Légy ember, munkálj, kí'udj s őrizd meg, a mi van Jó anyád kebelén lágyan szeuderegve Álmodj hát szépeket, én drága kis fiam. Ápold szívedben a szeretet virágát S jönni fog az idő, mely rajt bimbót fakaszt, Hogy a mi ember-cél, adjon tenéked is Késő öregségben egy napfényes tavaszt. O, mert lásd, gyermekem, egy szerető szívnek Egy dobbanásában száz meuuynek üdve van — Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, éu drága kis fiam. Ne haljon ki soha szívedből a remény, Bár az csalódást hoz, mondja a példaszó, Ne hidd, fiam, vau s lessz néha-néha majd egy, Melyet mégis betölt tenéked a való. Hiszen, ha nem élne szivünkben a remény, Elégnénk az élet sok fájdalmaiban — Jó aDyácl kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, én drága kis fiam . . . Kicsiny bölcsődet a szeretet rengeti, Szivünk dobogása a te bölcsődalod. Megcsókolunk százszor s a mit a csók beszél, Te mintha értenéd, álmodva hallgatod . . . S a zümmögő bogár clhallga'ott szépen, Mert itt a boldogság csöndes tanyája van Jó anyád kebelén lágyan szenderegve Álmodj hát szépeket, én drága kis fiam. Istvánt! Ree Jáuos. Rarácsony-i'Slc. — Rajz. — A «l 5 ápai Lapok» számára irta: Paur Ödöu. Ilonka megjött! . . . Csengős-bongós szánon mentek eléje a szomszédos fald kicsiny állomására, hogy meghozzák a família szemefényét, a kit ma a mama kisér haza a messze nagy városból a karácsonyi ünnepekre. Olyan régen nem látták már. Hiszen aig hogy észrevették az első sárga levelet a kényelmes uri lak előtti platánokon, még akkor vitték el oda a messzeségbe, abba a nagy klastromba, valami nagy tudományd nénék oltalma alá; most pedig, mikor már a platánok ágait a hókristályok teszik csillogóvá migjött a családi körben eltölteni azt a néhány pihenésre szánt napot, a melyet oly régen várt s a melyet a zárdában dgy neveztek, hogy: karácsonyi vakáció. ürömmel várják. Derült arcok fogadják mindenfelé. A nyári játszótársak közül egypáran egész az dtkanyarulatig eléje törtetnek a térdig érő hóban, hogy legalább kcndő-lobogtntással elsőnek üdvözölhessék a hazaérkezőt, mielőtt a karcsd szán az udvarházba fordulva eltűnnék szemeik elől. — Milyen jó is itthonn! Orömrepesve járja be a szülei ház minden zugát, miután a nehéz dti ruhától sikerült megszabadulnia, örömmel üdvözöl minden apró kedves tárgyat, a melyeket oly régen látott utoljára, van vagy négy hónapja is taláu. Megélénkül a ház, visszhangzik a hosszú üveges folyosó a vidám kacagástól, incselkedik a cselédekkel is, a kik sehogy sc akarják bebocsátani a nagy ebédlőbe, azt adva okul, hogy nagy ott a rendetlenség, össze kell takarítani, meg talán be is kellene fűttetni elébb. Úgy tesz mintha csak azért is be akarna nyitni oda, pedig dehogy, csak hát a viszontlátás Örömére olyan jól esik kötődni az öreg Borosával, a ki már-már egész szemrehányással dorombolja: — l T gyan lelkem kisasszonykám, bizony még megárt az a nagy kíváncsiság. Pedig dehogy is kíváncsi. Tudja ő azt jól, hogy miért nem eresztik be oda, hiszen az a szoba a meglepetések szobája s majd megnyílik előtte még ma este, 'amint meg lessz gyújtva oda benn minden gyertyácska a feldíszített karácsonyfán l Sugárzó arccal nyit be abba a fülkébe is, a mit apa meg a mama mindig csak gyerekszobának hívnak, pedig talán ő már nem is olyan gyerek-leányka, az a szoba pedig egyes egyedül esak az ő szobáeskája! — Nini! Egészen ugy találja, mint mikor eltávozott! A műit évi vizsgarajzai most is ott vannak a szekrényen, mellettük meg szépen megvetett pici ágyacskán fekszik a két kedvence, a szőkehajd meg a kékszemű baba, ugyanazokban a lehetetlen toalettekben, a melyeket még a nyáron maga varrogatott össze nekik egyik kimustrált, köténye foszlányaiból. De mi lelte egyszerre. Ilonkát! Olyan haragosan tekint a néma bábukra! 8 a viszontlátás örömnyilvánítása helvett, egész haragosan ragadja meg a két élettelen viaszalakot dacosan csapja az egyik liók mélyére őket s bizony még avval se törődik, hogy a szőkébbiknek a feje. is koppant, mikor eltűnt a fiók legfenekén. Xem akar kis lány lenni többé! A baba pedig esak annak való! Aztán a konyhába perdül s oly szívesen hallgatja, mikor a cselédek csupa hizelgésként mondogatják neki : — De bizony nagyot nőtt kedves kisasszonyka! Maholnap hosszú szoknyát varrunk; - bizony meg a jövő farsangon már bálba is mehet! Kicsiny szivét dgy megdobogtatja valami erre a biztatásra s dgy örül neki, hogy ime, más is észre veszi már azt, a mit ő olyan igen-igen nagyon észrevétetni kivan. Este pedig, mikor csakugyan feltárul előtte az ebédlő ajtaja s a boldog családi körben sorra szemléli a csillogó karácsonyfa tövén elhelyezett temérdek ajándékot, — az előtörő örömkönnyek csillogó cseppjein keresztül mintha egy arc is megjelenne előtte, e sűrű fenyő feldíszített gályai között s mintha esak ezzel a lálománnynl telt volna be a szeretet legszebb iinnepestjén érzett boldogsága. Az az arc pedig, mely a csillogó karácsonyfa mögül szűrődik át képzeletében, — mintha mosolyogna reá, mintha vele. örülne ennek a nagy boldogságnak! No lám! Arról meg már Ilonka se tehet, hogy az az ábrándkép véletlenül kicsiny fekete bajuszt, meg azután aranyzsinóros huszár-attillát visel!! ? Ki tudná megmagyarázni, hogyan ötlött a gyermek-lányka képzeletébe ez a vízid, ez a férfi, — a kinek a látásakor mindannyiszor fülig pirult még önmaga előtt is, -- pedig nem is idegen az az arc, előtte, hiszen olyan gyakran meglátogatta őt ott a zárda falai között az a csillogó ruhás kuzén — a Kálmán! Most hogy eszébe ötlik ez a név, mintha hangosabban dobogna tőle még az a parányi szív is ott a vadonatdj első derékíüző alatt, aztán valami ismeretlen érzés fogja el, a mitől elfogódik a lelke, megittasul egézz valója, dgy, hogy képtelen szólani, csak a feltörő örömkönnyeket sírja el baugos zokogással ott a szerető édes anva keblén. — No! No! Ne sírj te kis bohó! •— csitítja az apja, aki nem egészen tudja megérteni, hogy sokszor a könnyekben az öröm s a könnyzáporban rejlik a kicsiny leányszív minden fakadó érzelme, minden boldogsága! Hanem ez az édes izgalom, meg az az ismeretlen érzés kisérő társai maradnak az egész estén át s elkísérik még abba a parányi leányszobába is, a hol mikor a Madonna képe előtt térdre hull, még akkor se hagyják nyugton, még-
