Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-12-24

10. Jt/AJTAl ÍJAIVÁ. le vauk, hatalmasan reszketett az ég, jelezve diadalát . . . Ks mi élettelenül terültünk el a földön . . . Szív a szíven . . . Ajk az ajkon . . . Nagyot sikoltottam — és felébredtem. Finom, pclyhos, puha párnámon feküdtem. A lecsapó villáin siketítő zaja még fülemben csengett s mintha ott mozgott volna még hanghullámival a felzavart, az idegessé tett levegőben körülöttem. Es szemeim tágra nyitva önkéntelenül keresték a helyet, a hol a rémítő pusztítás nyomának kell lenni, a hol az elemek hatalmának áldozata fekhetik. Félig tovább álmodom, félig már ébren nézek . . . Káprázat-e. hát vagy valóság? Egy világ omlott-e össze, tört darabbá, annak a romín iradványai csillognak-e odalent a földön, vagy csak a félálom káprázata nagyítja lelkem előtt e látományt ? Valóban ott hevernek, csillogva-villogva romokban, töredékekben . . . Tehát nem álom : valóság ! Ott hevernek s a mint merőn rászegzein tekintetemet, egy megrémült szem tekint onnan vissza az enyémbe . . . Egy megmerevült, egy megüvesedett szem, melyből éppen olyan szorongó, félcbor-lclálontban levő lélek néz fel, mint a milyen érzem — az enyém lehet. Ha megmozdulok, megmozdul az is - le, föl. Nézek a másik darabba : onnan is az néz vissza. Nézek a harmadikba : megint nz a megrémült tekintet, az én —- tekintetein. Es ekkor elmosolyodom, Hogyne nézne minden darabból ugyanaz a hasonmás szem felém, mikor valóban az én szemem az, az én széniemnek letükrözött mása. Mikor az a rombadölt, nagy csattanással darabokra zúzódott világ az én kedves tükröm, j a melyik annyiszor látta s mutatta vissza jó és 1 rossz kedvemet! Az én kedves tükröm megunta magát a falon í s öngyilkos lett. Lám, lám, hogy a spiritizmus' hova viszi a tükröt. De vayon mért esett le? Mért lett öngyilkos? Talán nem meri visszamutatni a képel, melyet úgy lehet holnap talál rajtam? Talán az | van megirva a sors könyvében, hogy a mikor én • holnap belenézek, a boldogtalanság feldúlt arca ( néz beléje az én arcomból? . . . Talán az van ügye édes tükröm, azórt hasadt meg a szíved, merfc előre érzeti, hogy el sem fogod bírni azt a boldogságot, a mi rád veti fényét, képét? Fs a tükör száz és száz darabban viszonozza azt a boldog mosolyt, mely most az én két szememből sugárzik belé. Minden darabja ugyanazt mutatja. Edes, kedves tükröm? De ebben a pillanatban lezárom szempilláimat és elfordulok a bűvös daraboktól . . . Elfordulok, mert attól félek, hogy a mi a szivembe nyilallott, attól száz és száz tükördarab egészen más képet mutat vissza a szemembe . . . Mindenkinek. Mindenkinek van ünnepnapja, Kisebb-nagyobb, mindenkinek ; Mely, fellegbontó sugarával Végig ragyog lelket-szi vet . . . Oak énuekem uiucs ! e sugárból Csak egyedül én nem kapuk . . . K i fá raszto11ak, elgyötörtek Immáron a hétköznapok. Az én utáninak nincs virága; Hiába gyomlálom a gazt; Az én egemnek nincs derűje, Csak egy perc is, csak egy araszt . . . Pedig, úgy vágyom egy virágra: L'gy vágyom csak egy üuuepet : A hétköznapok bús tusain Szívem-lelkem ezért eped. De lessz: — talán nem is sokára — Less/, nékem i.< ünnepnapom: Midó'n — a halál angyalának Megváltó csókját megkapom . . . Es lessz virág is — harmatgyöuggyel Fiirösztve késó'n és korán . . . Virág nyílik a temetőben : Az álmodó költő porán . . . Soos Lajos. megírva, hogy Félre gyerekes gondolatok ! l'gv-e a- kik egy levegőt szívtak, eggyütt hallgatták a madár-dalt, a fák édes-bús suttogását, gyönyörködtek a fülemile, a pacsirta szerelmi ömlengésén, vadgalamb bugásán, a kik együtt csodálkoztak az élet gyarló férgeinek, a lenézett, megvetett állatok hatalmán, a melyeknél nincsen akadály, keresztül törnek a legsűrűbb lombokon, keresztül repülnek a legmagasabb, a legnagyobb akadályon, ösztönüktől vezetve -- hogy párjukat magukévá tehessék ... az édes természet lágy ölén fészket rakva, egymás mellett szorosan — párosodnak . . . A kik a hegytetőn együtt ábrándoztak egy édes, boldog jövőről, a kik a fenyőfák sűrű, nyugalmas árnyának boldog csendjében, borostyánok millió levélkéjének suttogtak alig hallhatóan titkokat, édes-bús regéket, a szívük, a lelkük legrejtettebb zugának vágyait, epcdéscil, a melyet hangosan még önmaguk előtt sem mernének elmondani, elveszne annak szentsége az ajkon, a szó megszüntetné varázserejét, a kiket a borostyán örökzöld levele tanított meg arra, hogy van egy világ, a szív világa, egy szent, jó, tiszta világ, a hol imádkozás minden gondolat, szent minden érzelem és távol a nagy-világ zajától, távol a fénytől, az emberek tekintetétől, egyedül még egyedül, rágondolva is — azaz dlet, az a miórt élni érdemes . . . Azok nem hagyják el. egymást! Két gyönge szó. A «L' á p a i L a p o k» számára irta : Báródi Géza. 1. Mikor haldokolva odavitték Fényes (labort legjobb barátjának Szécsei Lászlónak kastélyába, még csak annyit tudott mondani: — Viseld gondját a leányomnak. Es aztán behunyta a szemét s meg volt halva. Ez az ember, a ki puszta ököllel le tudta ütni a medvét, egy ostoba lórugástól oda volt. >S mindez oly hamar történt, hogy még haza sem vihették. Éppen egy fiatal csikót tanított be könnyű kocsijában hajtva s a mint a makacskodó állatot fülhegyeu érte az ostorral, az felugrott ós a kissé lehajló Fényes (labort halántékon érte a patkó, éppen a Szécsei kastély előtt. S aztán lefordult a bakról s mikor eszméletéhez jött, első gondol a tj a volt a leánya. S úgy maradt egészen árván a kis Fényes Boriska. Bokáig siratta az édes apját. Kívüle senkije sem volt. Anyját még egészen kicsiny korában vesztette el s alig-alig emlékezett reá. Minden szeretetét az apjában összpontosította. Szinte bálványozásig imádta. S most elveszítette őt is. A tizennégy eves leány a/oiban vigasztalódni tudott, mint minden tizennégy éves leány. Ha néha-néha hónapok múlva sírt is, ahogy eszébe jutott az apja, de különben is túlságosan élénk természete győzedelmeskedett a bánatán! Sőt némelykor rajta kapta magát a nevetésen, amint arra gondolt, hogy gyámjának micsoda csíny tevésekkel okozzon egy-egy kis boszúságot. Szécsei László pedig igazán meg volt akadva. Mert neki nem kicsi dolog volt, hogy gyámkodjék egy fiatal leány felett. ("), a gavallér ember, a kinek eddig egyéb dolga sem volt, mint hölgyösmerőseinek elcsavarni a fejét és élvezni a világot kényre-kedvre. Végig táncolni a bálokat, húzatni a cigánnyal, elnyerni a felebarátjának pénzét a kártyán s több e féle mulatság. És most egyszerre, mikor úgy vette észre, hogy kopaszodni is kezd már, ügyelnie kell egy leányra. Ezt sem hitte volna soha. De hát már nem lehetett kitérni a dolog elül. Már benne volt s rettenetes komoly képpel kezdte magyarázni Boriskának, hogy mint kell viselje magát egy fiatal leány a társadalomban. S most a helyett, bog}' az éjjeleket tivornyákban töltötte volna el, azzal foglalkozott, hogy tudományos műveket olvasgatott a nőnevelésről. Legelőször is elhozatta valami nagynénjét Boriska mellé, a ki igaz, hogy már veszedelmesen közeledett a 70-ik évéhez, de mint amolyan aggszűz, folytonos zsörtölődésével legalább féken fogja tartani a csikótermészetű leányt, Mert hiába beszék a könyvekből Laci bácsi mindenféle érdekes dolgokat a leánynak, az csak fintorgatta az orrát s akárhogy igyekezett a tekintélyt fenntartani, a szeme közé kacagott: — Hadd el Laci bácsi, nem értesz te ahhoz. S ezzel aztán sutba vághatta azokat a könyveket, a miket oly nagy komolysággal tanulmányozott. Aztán uem is gondolt a leánnyal többé. Majd fölneveli valahogy az Ernesztin tanti s majd oda- • adják valami kemény természetű fiúhoz feleségül, az aztán hadd átkozódjék s talán majd meg is veri cgyszer-máskor. Jó lessz ez annak. Az igaz, az ember néha-napján sok mindent töltesz magában, hogy így meg így lessz, azután semmiképp sem úgy lessz. Szécboinck, ha nagy ritkán is, de elkellott látogatni a gyámleányához, akkor aztán hallhatóit sok minden épületes dolgot az Ernesztin lantitól. Hogy a Boriska összegyűjtötte a faluból a leányokat, aztán háborút üzent a fiuknak s áfákról lerázott drága almákkal bombázták a kőkerítésről az ostromló ellenfélt s a sihederek hagyták magukat csúfosan elveretni, de a lövegeket mind egy szálig megették. Ilyen s ehhez hasonló dolgokat. Azt persze el sem merte mondani, hogy némelykor el-elszökik a kastélyból s holmi parasztok beteg gyermekei mellett tölti néha az éjjeleket is s ápolja azokat, orvosságot szerez be nekik és négy lovas hintót küld be a városba a doktorért. Hát persze az ilyen lánynak jővége nem lessz. Mert Ernesztin tanti fiatal leány korában ilyeneket soha nem csinált soha, nem tette le a kötőtűt a kezéből. Meg is öregedett szépen, de persze minden jó magaviselete ellenére szépen ülve is maradt, vén lány lett s azt ő dicsőségnek tartja. S csodálatos, Laci bácsi kezdett érdeklődni ez időtől fogva a gyámleánya iránt. Mert azt mindenki természetesnek fogja találni, hogy egy ilyen leánnyal mégis esak egy imponáló férfi bírhat. Es addig-addig imponált, a míg egyszer azt vette mégis észre, hogy fülig szerelmes lett ebbe a leányba. Boriska pedig már az első perctől fogva vonzódott hozzá s nem sok kellett ahhoz, hogy lángra gyújtsa a szívét a szerelem. A mi ezután történt, azon nem győzött eléggé bámulni a Neszti tanti. De a két hóbortos fiatal nem sokat törődött vele. II. Már két éves házasok voltak. S még mindig ki nem fogytak a csókból. Ha az eggyik elhagyta, elkezdte a másik. Hanem a harmadik év vége felé a félj uram hogy-hogy nem, belekóstolt ismét az ifjúkori vigasságokba. Eleinte kóstolgatta, később ugyancsak belejött. Eleinte csak napokat maradt ki, bésőbb heteken át nem volt odahaza. Boriska el sem tudta gondolni, hogy mint történt cz ? Hiszen még csak össze sem vesztek