Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899
1899-07-09
Huszonhatodik év. 28. szám. 1899. j nli us 9. LAPOK. Papa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetősök ós hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 6 frt, félévre 3 frt, npsrvedévre 1 frt út). IO^ryeß sxíím ítr;i lf5 lei*. Elvben. (drhs.) A közigazgatás kerekeit uem állíthatja meg a nyári szünet, s a napi folyó ügyek intézésével járó teendők csökkenése nngyon jó alkalom arra, hogy az őszi munkaidő programmját előkészítsük. Ennek a programmnak részletes tartalmáról beszélni ma még korai dolog volna, de egy bizonyos, az t. i., hogy a szegényügy rendezését tovább elodázni immár lehetetlen. Mi volt ez ügyben az utolsó lépés? Az, hogy a városi képviselőtestület azt a határozatot hozta, hogy elvben felállítja a népkonyhát. No hát, tisztelt képviselő urak, süssék meg a határozatukat; s utána akár mégis ehetik. Biztos vagyok benne, hogy nem fognak vele jóllakni, sőt Önök talán még a gyomrukat sem igen rontják el ettől a maguk főzte ízetlen és sótalan kotyvasztéktól, a mit az Önök nagyobb dicsőségére elnevezhetünk „elvi népkonyhának". Az még azonban korántsem volna nagy veszedelem, ha a tisztelt képviselő ttrak nem tudnak jóllakni ezzel a határozattal, sokkal nagyobb baj az, hogy a mi éhező szegényeinknek felkopik az álla az elvi koszt mellett. «A közgyűlés elvben egyhangúlag megszavazta a népkonyha létesítését*, imigyen szól a hivatalos jegyzőkönyv. Istenemre, fura egy határozat. Még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy «nesze semmi fogd meg jólb mert hisz" nem semmi az, a mit e határozat a szegényeknek adott, hanem valami, olyan valami, a mi sokkal rosszabb a semminél. Országúton járó vándor utasoknak ismert régi praktikája az, hogy őket üldöző ebek elé valami haszontalan fa vagy kődarabot vetnek s míg az ebek azon rágódnak, az alatt a vándor egérutat nyer s gondtalanul mehet tovább. Ne méltóztassék rossz néven venni a példát, de én úgy találom, hogy a képviselőtestület határozata nagyon hasonlít a vándor utas politikájához. A képviselőtestület is a folyton alkalmatlankodó szegények elé odavet valami haszontalan kölöncöt, hadd rágódjanak ezen a szegények és nekünk jó ideig nyugságunk lessz tőlük, azután pedig — taláu úgy egy-két kilenc hónap alatt — majd jön ismét valami ötletünk, hogy lerázzuk ezt a nyűgöt magunktól. Szóval a képviselőtestületben nincs meg az az őszinteség és nyíltság, hogy egyenesen kimondja, hogy nem akarja a népkonyhát, hanem e helyett olyan határozatot hoz, a mellyel a kérdés megoldását elodázza ad graecas calendas. Több mint 8 hónap telt el már azóta, hogy a képviselőtestület meghozta ezt a hires határozatot és ennyi idő alatt e kérdésben nem történt semmi" sem, már t. i. oly irányban, hogy az az elvben megszavazott népkonyha valóra váljék s a szegénysegélj r ezés még mindig a régi s általánosan rossznak tartott módszer szerint történik. Ha arról volna szó, hogy a kérdés helyes megoldására a város nem rendelkezik a szükséges pénzösszeggel, akkor még talán megérteni, de menteni semmi esetre sem tudnók a képviselőtestület emez eljárását, de mikor pusztán arról van szó, hogy a városi költségvetésben már évek óta szerepelő (iOOO frt az eddiginél okosabb, célravezetőbb módon használtassék fel, akkor lehetetlen elfojtani megütközésünket az e féle kicsinyes eljáráson. Mint. már évek óta minden alkalomI mai, úgy most is kellő időben emeljük fel j szavunkat és sürgetjük meg az immár elvileg elhatározott népkonyha megvalósítását; a téli napokig hátralévő idő bőségesen elég arra, hogy az előkészítés és szervezés munkáját a városi tanács elvégezhesse és a j részletes tervet a közgyűlés elé terjeszthesse ; |a városi tanácsban eddig is meg volt az ! ügy iránt való kellő érdeklődés és nem j rajta, hanem a képviselőtestület ken'k; kötő határozatán mult, hogy az ügy ismét egy esztendőre megsüppedt. Hisszük azonTÁ R C A. Arcképed.. . . Kezemben fogom az enyém egeszén, Joggal az ajkamhoz szoríthatom, Ez az én üdvöm, az én enyhülésem. Így az enyém csak az én angyalom . . . Oly jól esik . . . ismét el-elmerengek . . . Ismét egy fájó eszme száll belém, Egy eszme, mely gyakran fülembe esengett Mikor lessz e kép mása az enyém ? Azt mondja ez a mélységes sötét szem; Az mondja ez a beszélő ajak, „Légy értem minden küzdelemre készen, Akkor tudom, hogy boldogítalak!" Ilebegő-ajkkal, hangtalan beszélek: „En küzdök érted éjen és napon, Örök küzdés, örök harc ez az élet, Enyém leszol-e egykor, angyalom?" . . Azt mondja ez a mélységes sötét szem, Azt mondja ez a beszélő ajak: „Volt-é valaha csalfaság beszédem? Kétkedned bennem 2>ercre sem szabad!" Itebegő-ajkkal, hangtalan beszélem: „Hiszek neked, te édes, drága lény, De !essz-e nap, mikor mégis megérem, Hogy az enyém leszel, esak az enyém!" Hiába! mint e kép esak gyönge mása A tündöklő valónak, nem egyéb: A remény édes tünde ragyogása Az sem való, esak ködös, mes>ze kép. Elérem-é? nem lessz vége. a bárénak, Még mielőtt a eélboz ériem el? S ha égő, nehéz sebek eltakarnak, Nem törik össze vájjon e kebel? . . . Ks jönnek hosszú, szürke, nagy csapatban Az éjnek torzult arai rémei, Hangjuk el-elvész bántó, vad kacajban: „Gyermek! hát érdemes lessz küzdeni? Tudod te, mi a cél ? erőd hozzája Milyen kevés van, tudod, balgatag?" Leszáll az éjnek ijesztő homálya, A csönd azt súgja: „hinned nem szabad!" Küzdhetsz . . . hisz végre küzdelem az élet, De célodat elérni nem fogod, S ha egykor szép ábrándod semmivé lett, Még tenmagadat is megátkozod! Jön a betegség . . . napról-napra érződ, Hogy elfogysz, sorvadsz a munkába majd, S épp a mikorra a pálma tiéd lett, A gyöngüliség ledönt és sirba bajt. Vájjon fog-é majd sírodon zokogni ? Ömlaszt-e majd a hantra könnyeket? Vándor szélnek fog zokszavat susogni ? A sírba csókot küldeni neked ? Haha! el fog feledni majd egészen. Boldog lessz nélküled is teljesen? . . . . . . Nem, azt mondja e mélységes sötét szem. „Eu nem feledlek soha, sohasem!" Szállj cl, bús éjszaka sötét homálya! Ijesztő kétség, szürke rémek, el! () érzem, a küzdő harcát megállja, Meg nem törik egyhamar e kebel! Igaz. hogy elveszté>ed tönkivtent e, Az nékem annyi volna, mint halál, De él, de lángol szívednek szerelni", Hisz olyan gyakran megmutatta már. Azt mondja ez a mélységes sötét s/ejn, Azt mondja ez a beszélő ajak: „A lángot, mely benned van én is érzem, Halálba én soha nem hajtalak!" S oly jól esik ezt leolvasni róla, Hisz nem szól bár, de nyíltan hirdeti, l'gy értem én e képet, mintha .-zólna, És rendületlenül hiszek neki! . . . Es nézem . . . nézem . . . hosszan elmerengve E szemből egy sugár szivembe száll, Én lelkem üdve, mindene, szerelme, Te az leszel, a mi eddig valál. Nem: még több! az enyém leszel egészen, Egy felhőtlen, fényes ünnepnapon, Nem csüggve majd a halvány, néma képen Az élőt keblemre szoríthatom ! S. K. APAI LAPOK
