Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-04-02

12 PAPAI LAPOK. 1899. április 2. Csakhogy az a piciny, igazi „baba" ott a kék selyem párnában mást beszélt. Rémülten, sírásban tört ki, mikor hozzáhajoltam s parányi kezeivel kapálózva, nem engedett közelébe! Nem mentem, de nem is megyek hát feléjük, hiszen megérteltem, hogy azt a látogatásomat megtiltotta az a piciny baba, ott a kupé ajtajában. Csalódás. Tisztának hittelek, de jaj, csalódtam! Ma chére, te is csak Eva lánya vagy. Tökéletességedhez még hiányzik .Kgy mérhetetlen, óriás darab. Ezt megtudnom, miért, ó mért tagadjam, Kimondhatatlanul fájt, fájt nekem. Tapasztalatban sokkal gazdagabb, de Ábrándokban szegéuyebb lett szivem. Mindent, mi tiszta, ment cudar salaktél, Azt rajtad és te bouned véltem én. Te voltál az egyetlen szigetecske Szemem eló'tt az élet tengerén. Egyelleu egy kies sziget, amelyen, Hivém, nincs szenny, csak liljom tisztaság, (') bár ne kellett volna megtauulnom, Hogy e látszat mily ámító, csalárd. Bár lennék még ma is a szűzi hitben, Hogy az vagy, az, akinek hittelek; Nem omlott volna össze szép világom, Gyönyörködném ma is benned s veled. Királyi kincsek voltak birtokomban S e kincseknek te voltál trónusa: Király valék, az ábrándok királya, De íme, most ábrándok koldusa! Rideg, üres sziwel járok, kezemben Koldusbotom van, a tapasztalat. A kincsekért, ó bár igaz ne volna, A kincsekért cserébe ez maradt. Megyek az úton s forgatok eszemben, Hogy mit? Sokat, végtelenül sokat: Hogy a tapasztalukért cserébe Viszont mért nem kapunk ábrándokat. Odaadnám én minden tapasztalásom Érettetek diesó' ábrándjaim. Nélkületek pokol lessz a menyország Es véletek gyönyörré mind a kin. Oda adnám én mindazt, mi vau : az éltem, Edes jólétemet, nyugalmamat, Ne tudnám esak oly rémítő bizonuyal, Ma éhére, hogy le is Eva lánya vagy! Déosei Dezső. galja szerelem, agyadat nem borítja vérbe a szenvedély . . . — Bocsáss meg, jámbor poétám, hogy máris félbeszakítlak, de a szenvedélyről neked igazán kevés jogod van beszélni. Hiszen a te szerelmedben minden lehet, csak szenvedély nem. A te szerelmed mindig boldogtalan és legboldogtalauabb volna akkor, ha igaz szívvel, csókkal, öleléssel viszonoznák. — Nem érlelek, filozóf. — Igen, igen, mert te valójában nem a leányt szereted, hanem a verseidet és a verseid Iloukáját. Keress egy leányt, a ki csupa levegő, a kit emberi gondolatok soha uem bántanak, és siránkozol, mert ilyent nem talász. — Tévedsz, mert most már megtaláltam. Igaz, hogy soká kerestem, sokszor csalódtam, de Ilonka olyan leáuy, a ki igazán tudna engem szeretni, a ki teljesen megérti a szivemet, lelkemet s érzi a legtitkosabb gondolatomat is. Nem a szenvedély köt össze minket, hanem két lélek egymáshoz való vágyódása, két szív összedobbauása . . . — Állj meg, poéta, állj meg, mert mindjárt versekben beszélsz és jól tudod, hogy én azt uem szeretem. Különösen most, a mikor megint be kell látnom, hogy hiába csalódtál már annyiszor, ismét csalódni fogsz és hiába figyelmeztettelek, a bánatodat megint csak az én keblemen fogod kisírni. — Szívtelen vagy, igazán szívtelen. — Nem vagy szívtelen, édes barátom, tudod jól, hogy nem vagyok az, de ismerlek téged és tudom, hogy rögtön lángba borul a szived, a mint egy kék vagy fekete szempár pillantása mélyed a szemedbe. Mikor aztán másnap úgy látod, hogy a derék leányka a szőke huszárfőhadnagytól sem I ismerni az életed nagy szerelmét. De én, akit sokszor sajnálja szemeinek édes pillantását, akkor rám j tartasz hirtelennek, vagy legalább is érzéketlennek, borulsz és elsírod a boldogtalan szerelmesek kínjait.' egészen bizonyos vagyok a magam dolgában. Az Nincs benned erő, édes fiam, sem állhatatosság és útf'éli szerelmekre nem hederítek, hanem járok a hiába mondom, nem akarod belátni, hogy a rózsás magam egyenes útján, amelyen bizonyára szembe előre meg lehetne szabni előre, hogy kit szeressünk Hiszen ilyenformán a szívnek semmi köze a szerelemhez és az egyetlen helyes társadalmi intézmény a házasság-közvetítő irodája, ahol mindenki a saját tetszése és kedve szerint elhatározhatja, hogy kit fog szeretni. — Szeretném azt mondani, hogy igazad van, de nem merem, mert akkor joggal megvethetnél. Pedig menten igazad van, ha a házasság-közvetítőirodát nem a körúti helyszerző intézetekben és özvegy asszonyok lakásaiban keresed, hanem a nagyvilágban amely valójában sohasem volt egyéb, mint a szerelem fakadásának uagy kertje. Szerelemre születtüuk, szerelem a végzetünk és nem élt az, aki úgy sétálta végig életét a rózsák és violák között, hogj

r sohase mondhatott a magáénak egyet sem. Mert a rózsák nem azért virítanak, hegy megénekeljük, hanem azért, hogy leszakítsuk őket. A te nyelveden beszéltem most, édes poétám, úgy talán könnyebben megértesz. — IgeD, de hogy találod meg auuyi között éppeu a te rózsádat? — Hja fiam, az életnek nagy titka éppeu ez. De azért az igazi szerelem mindig megtalálja az egyetlen neki szánt violát. — Igen, igeu, de hogyan ? Hiszen gúnyolsz eugera, aki folyton őt keresem, pedig e szerint te sem vagy különb nálam. — De különb vagyok, poéta, ha különbnek lehet tartani az állhatatosságot a hevülékenységuél, az erőt a gyengeségnél. Mert hiába emlegeted folyton a szívedet, te mégsem bízol önmagádban és vannak titkos pillanataid, a mikor fájó könnyeket sajtol ki szemedből a keserűség, hogy sohasem fogod megA poéta meff a íilozóf. (Elhunyt barátom naplójából.) — A cl'apai I, a p o k> számára irta: — Lakatos Dezső. . . . Ismét vitatkozott egymással a lelkem két fele: a poéta meg a filozóf. Azon kezdődött a dolog, hogy a filozóf vigasztalta a poétát, a kinek a szivét — kell ezt külön is mondanom V — szerelmi bánat epesztette. — Bolond vagy te poéta, így beszélt a filozóf, ha olyan valami fölött búsulsz, a minek inkább örülnöd kellene. Ha nem is látsz tisztán attól a rózsaszínű fátyoltól, a mely állandóan ott lebeg a szemeid előtt, annyit te is észrevehetnél, hogy Ilonkád nem veszi rossz néven szerelmes versikéidet, s ha lesüti is előttünk kétségtelenül szép szemeit, bársonyos hosszú pillái alól mégis csak felénk fordul a tekintete. — Ne gúnyolódjál filozóf, mert hiszen nem tudod, mit tesz az szeretni. A te szívedet uem izarcú és édes szemű lány még nem angyal, hanem olyan lény, a ki sok húst eszik és korán fekszik le. — Cinikusan beszélsz, filozóf, csúnya módon cinikusan, pedig jól tudom, hogy a szived mélyén te is úgy gondolkozol, mint én. Régóta tapasztalom, hogy a nőkről rossz a véleményed, de azért ezekkel I a kemény szavakkal te is esak a nőknek ama hatása ellen védekezel, a melynek én védekezés 'nélkül odaengedem magam. i — A különbség kettőnk között éppen ez. Te odaadod magad ennek a hatásnak, s másnap sirsz i a csalódásod miatt, én pedig rögtön a másnap hangulatát erőszakolom magamra és vértezett szívi vei haladok el az Ilonkáék ablakai előtt. ) — E szerint te a szerelem ellen védekezel. — C'salódol, poéta. Jogtalanul akartad már az elébb rám fogni, hogy nem tudok szeretni és rosszul gondol kódol most, mikor azt hiszed, hogy én a szerelem ellen védekezem. Jól tudod, hogy nem a szerelemtől félek, hanem a nevetségességtől, a mely együtt jár azzal a beteges, gyerekes kínlódással, a mit ti diákok és poéták szerelemnek neveztek. Ábrándoztok a holdvilágnál, földieséritek egymást kölcsönösen, elpirultok az egymás láttán és irigyeltek minden szobaleányt, a ki gyufaoldatot ivott szerelmi bánatában, mert ő az életét vagy legalább is az egészségét áldozhatta föl szent szerelméért. A szent szerelem pedig nem tibeunetek lakozik, hanem mibennünk, a kik öntudatosan, tisztán és igazán tudunk szeretni, a kikben meguemesedik az állatias szenvedély, s a kik nem pirulunk azért, mert ebből a szenvedélyből a lelkűnkön kívül részt kér a testünk is. — így hát te nem is ismered a boldogtalan szerelmet? — Ugy, ahogy te, bizonyára uem. Mert hiszen te szerelmes vagy, mielfítt tuduád, hogy voltaképpen kit szeretsz és boldogtalan vagy, mielőtt még visszautasítottak volna. Engem természetcsen nem fognak visszautasítani, mert hiszen én csak azt fogom szeretni, akiről tudom, hogj engem is szeret. — Könnyen beszélsz, filozóf! Mintha bizony találkozom majd azzal, a ki már öröktől fogva az enyém. A poéta itt egy ideig elhallgatott. De sejtettem, hogy nemsokára újra megszólal. Az érvelését ekkor így folytatta: — Megengedj íilozóf, én nem akarok indiszkrétnek látszani, de tudok esetet arra, hogy te sem vetetted meg mindig az útféli szerelmet. — Ah, édes poétám, ez uem az igazi szerelem?! És láthatod, hogy eddig még mindig volt erőm a szabadulásra. — Készséggel elismerem, hogy erőre mutat a szabadulásod. De be kell i.-merned, hogy a mikor emlékezetedbe hoztam ezt, ugyanakkor be is bizonyítottam, hogy a nőnek még is van rád hatása. — Persze, hogy vau, poéta, sőt sokkal nagyobb hatása van én rám, mint te rád. De ezt a hatást, ha kell, meg is tudom semmisíteni, tudok magamon uralkodni és nem vagyok szerelmes. — Egészeu elbusítasz filozóf. Kezdem belátni, hogy neked vau igazad, mert hiszen én mindig csak fantomokat kergetek és azokat is öntudatlanul; az igazi szerelmet pedig nem fogom megismerni soha. — No esak ne ess kétségbe, édes poétáin, meg fogod ismerni. Mert látod, valahol, még magam sem tudom, hogy hol, van egy kis leány, a kit nekünk nevel az anyja, a ki mi ránk goudo! titkos álmaiban, a kinek a szívébe mi lopódzuuk be az édes sejtések idején, a ki azért, van, hogy minket szeressen, s a ki nem is szerethet senki mást, csak bennünket. Érzem, poéta, hogy meg fogjuk találni ezt a szelíd arcú, engedelmes, jó és okos leányt, s ha majd megtaláltuk, akkor éu is beleegyezem, hogy a boldogság könnyeit hullatva boruljunk le a lábaihoz és csókoljuk a ruhája szegélyét. * Az igazság érdekében meg kell jegyeznem, hogy az a barátom, a kiuek följegyzéseiből közöltem ezeket a sorokat, meghalt, mielőtt még ezt a leányt megtalálta volua.