Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-04-09

Huszonhatodik óv. 15. szám. 1899. április 9. PÁPAI LAPOK Papa varos hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Eladóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50. Magunkról. Pápa, 1899. április 8. Nem mérlegeljük ez egyszer, van-e jogunk helyet kérni önmagunknál önmagunk számára. Vádoltak bennünket és mi a védekezést annál is inkább kötelességünknek tartjuk, mert a vád nemcsak bennünket illetett, hanem általános volt. Azért hát ne is tessék megijedni, nincs szándékunkban ez alkalommal a helybeli vádakra válaszolni, mert a helybeli feleselgetés nem a mi kenyerünk és nincs semmi kedvünk a nyiltterezés nemes iparágának fellendítéséhez hozzájárulni. A vád, a melyről szóltunk, a következo : Zivuska Jenő, a derék erdészgyakornok, megnyerte az akadémia Teleky-díját Becsületbiró cimű drámájával. A dráma kitűnő s a ritkán lelkesülő akadémia ez alkalommal két kézzel dobálta az aranyakat a boldog Zivuskára. De a Becsüietbirót előadták már vagy két évvel ezelőtt Debrecenben, s a debreceni lapok közül csak az egyik mondott róla annyit, hogy a dráma nagy tehetségnek a munkája, a többi egyszerűen agyonhallgatta. Ez az agyonhallgatás akkor csak Zivuska Jenőnek fájt, de ma, a mikor már neki teljesen elégtételt nyújtott az akadémia, a behegedt seb újra felfakadt, de ezúttal — másokon. Százan akadtak, de talán többen is, a kiknek hirtelen fájni kezdett a Zivuska iJenő régi sebe, s a kik most kétségbeesve ! kérdezték: — Hát ha vidéki sajtó még az ilyen nagy tehetségeket sem tudja észrenni, akkor ugyan mit vesz észre egyáltalában? Es mi most ezeket a kétségbeesett urakat akarjuk megnyugtatni. Ez a kifakadás tudniillik nem olyan ártatlan, miut a milyennek látszik, mert az ő gyöngéd szavai mély gyűlöletet rejtegetnek. Magyarországon nincs ma közintézmény, a mely népszerűtlenebb volna, mint a sajtó. Ugy a fővárosi, miut a vidéki sajtó. Es ennek a gyűlöletnek kifejezést adni a legboldogabb kedvtelése a Zivuska Jenő alkalmi védőinek. Ok azok, a kik megvetőleg biggyesztik az ajkukat erre a szóra, hogy. vidéki sajtó, de közöttük vaunak azok is, a kiknek tárcáit és cikkeit még ez a megvetett vidéki sajtó is visszautasította. Innen van, hogy ők maguk néha együvé állnak és lapot csinálnak, mert hová az ördögbe tegyék különben az asztalíiókjuk sok lim-lomját. A vidéki sajtó tekintélye és népszerűsége így hullott a sárba. Ma már azok sem törődnek vele, a kiknek ez nemcsak hazafias, de hivatalbeli kötelességük is volna és csak itt-ott akad néhány elszánt ember, a ki kiáll a vár fokára, az ellenség céltáblájául. Persze, azért nem lövik mindig agyon, bár néha ez is megesik, de megcsúfolják, kigúnyolják és meghurcolják a becsületében. De a becsület is az, a mely új életet ad az elkedvetleuedés napjaiban. A becsület, a mely nélkül nem tud megélni az, a ki fölesküdött a becsületre, s a mely végül mégis megjutalmazza minden hívét. Mert az élet munkájáért nincs nagyobb jutalom, mint a becsületes munka érzése. A ki nem ismeri ezt az érzést, az rázhatja kétkedve a fejét, de a ki ismeri, az mosolyogva indul érte akár százszor a Italaiba. A vidéki sajtót pedig ezért a néhány elszánt emberért mégis csak meg kellene becsülni. Hiszen ők azok, a kik mindenüket feláldozzák azért, hogy ne érje jogtalanság a gyengét, s a kik útközben tartják föl a hatalmasok sokszor igazságtalanul induló kezét. Ne higyjék, hogy olyan könnyű és kényelmes az ő munkájuk. Százféle tekintetből kell mérlegelni minden szavukat, hogy meg ne haragudjék ez, mikor azt dicsérik és ne nagyon fájjon annak, mikor ezt meg kell valamiért róni. Az ellenőrzés munkája sehol sem oly nehéz, mint itt, s a vidéki szerkesztőt rendszerint éppen azok akarják meggátolni ebben a munkájában, a kiknek szent kötelességük volna segítségére lenni. Önök. a kik néha előszeretettel l"s/.nek TÁ R C A. Hit. Röpke madárként szállnak az évek . . . Még ma vidáman űzöd a lepkét, Gondtalanul mégy játsz'ni a porba, Holnap a földi üdvnek a vesztét Sírva keserged — földre omolva. — Csalfa az élet. Még ma vidáman bolygók az utcán . . . Mennyi barátom, jóakaróm vau ! Hogyha lesújt majd holnap az élet, Látok-e eggyet innen-amonnan ? Lészen-e egy, ki szánva kísérget Eletem utján ? Árva szivem, ha tépi a bánat, Lessz, ki vidítsa árva magányom ? Hogyha csalódom, elbukom — ó jaj, Látom a sorsom — lessz-e barátom ? . . . Kél a szivemben bánatos óhaj: Halni kívánok . . . Messze jövőben repdes a lelkem . . . Látom a sorsom: — Mennyi csalódás! Mind, a ki mostan kedves előttem, Ott a jövőben egy-egy Júdás; Mind menekülnek, futnak előlem . . . Fussatok el csak — vélem az Iüten! Nagy Vinoe. Szent Margit. [ r t a: Horvay Frigyes. 1. Bohémiában, ebben a jókedvű országban, a hol az emberek néhanapján pezsgőt i.-znak éhgyomorra és megelégesznek egy jobb minőségű szivarral, mikor egy becsületes adag ramsteak hasonlíthatatlanul jobban megtenné a szolgálatot, ebben a jókedvű Bohémiában esett meg egyszer, bogy Antal mester, mikor torkig lakott a vérforraló Pom mérvvel, odacsapta poharát az asztalhoz és fölkiáltott: — Süssétek meg ezt a rongy világot! Nem érdemes dolgozni tovább. Antal mester meglehetősen tehetséges piktor volt és barátai ezt a keserű kifakadást nem minden alap nélkül tulajdonították annak az élénk észrevétlenséguek, melyben a mester Pádnai Szent Antal képének a tavaszi képkiállításon része volt. Határozottan ez volt a keserűség oka és Antal mester akkor megfogadta esküvéssel, bogy inkább rögtön leteszi az ecsetet, semhogy még egyszer oltárképet fessen. — Nem érdemes dolgozni, — mondta, utóbb azonban belátta, bogy ha nem is érdemes, mindenesetre fölöttébb szükséges már csak az éhenhalás kikerülése végett is. S akkor kezdte el festeni képeit, azokat a ledér meztelen képeket, melyek egy kritikus szavai szerint egyszerre a dekadens irány legkiválóbb művelői közé avatták Antal mestert. A pikturt szárnyára vette a bír s a die-óséget, melynek ("sy parányi morzsájáért álomtalan éjszakákkal tizetett s nehéz verejtéket huHaott keserves munkában, azt inast a maga mámorító egészében hozta meg neki néhány céda kép. Antal mester boldogan sütkérezett a dicsőség sugaraiban és bálás szívvel gondolt arra a kedves, bolondos lányra, a kinek a dicsőségei tblerészben köszönhette. Valami füstös csapszékben szedte föl a leányt, a hol virágokat árult. Mikor meglátta, egy pillanatra rajtafeledte a tekintetét. A bogy mosolyogva kínálta a virágait, valami igézetes szép volt. Tömött fekete hajához észbontó ellentétül szegó'dött a uagy, sötétkék szeme és rongyos ruhája királynői termetet födött. Antal mester nézte, mint a bogy a portékát nézi az ember, mielőtt megvenné. Nézte — és a szemét nem tudta levenni róla. Odahívta az asztalához. — Mit kivan? — kérdezte lány. A festő maga sem tudta. Gondolkozott egy percig, aztán így szólt: — A virágait akarom. Adja ide, mind megveszem. S most üljön le, igyék velem egy pohár bort. Beszélni akarok magával. A leány, hogy túladott a virágain, nem mosolygott többé. Tagadólag rázta fejét és szólt: