Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-04-02

Ks mert úgy illett, hogy mindenki mondjon Köszöntőt, ekkor hát fölálltam én. Jó szónoknak tartottak engemet, Figyeltek is rám hölgyek és urak, tí én — megvallom, ámbár kissé berúgva — Elkezdtem annál nagyobb lendülettel: „Éljen a teljes, szűzi tisztaság, Amelyre aljas rágalom a vád! És bár köröttük örvény árja zúg, Holtan is éljenek a vértanúk! A feddhetlenség, igaz, tiszta jellem Ke küzdjön harcot már az aljas ellen, Csalás, mely tisztes álorcát visel, Hadd nyerje büntetését végre el, És bár jutalma még a feszület: Éljen, éljen, éljen a becsület!" Körülnézek nagy büszkén, lesve-várva A nagy hatást: hát íme minden arcon Zavart sápadtság ül . . . kínos feszengés Volt látható az egész nagy teremben. S én büszkén olvasám le minden arcról A nagy vihart, melyet keltett szavam. Egy-egy bölgy, mintha mondaná magában : „Ez nékem szólott! jaj, ha sejtené A férjem is, én meghalnék belé!" A tábornok hosszú bajszát sodorva: „A bukott liferáusnak sógora? Hm, hát így terjed a rút bír tova"! A hazafi, ki mellét verni szokta, Magában, sáppadozva azt susogta: „Kegyelmes úr! fülük volt a falaknak" ! A nagy tudós is, tisztes ó'sz szakállal : „Fölfedező a plágiumomat"! S a pap, a tisztelendő szent atya Hasára kulcsolá mindkét kezét, És gyilkos szemmel uézett föl reám: „Per amorem Dei! ez már mégis gyalázat, Hogy fölkutatják mai nap a házat, Kitudják azt is, amihez közük sincs"! Es így tovább ... de bátran mondhatom, Egész csak pillanatnak műve volt. H amint a nó'k magukhoz tértének, S a jó urak is szinte felocsúdtak A szóm okozta rossz lidércnyomásból, Csodálatos nagy változás esett meg: Mintegy villámcsapásra felderűitek, Fölemelkedtek, serleget ragadtak, És — ily hatást én magam sem reméltem — Harsányan fölzűdult reá az: „Kljén"! Sebestyén Károly. Baba. A «Papai Lapok* számára irta: Paur Ödön. En csak „babának" hívtam, ő meg .,Bizsű"-nak csufolt. A regattisták piknikjéu ismerkedtünk meg, s akaratlanul is „bold"-jának szegődtem. Passzióval táncolta velem a keringőt s szigorúan meghagyta, bogy illem ide, illem oda, minden barmadik túr után fel kell kérnem, a mivel aztán udvari keringő-táucosának avatott fel. Kekem elég kellemes volt a dolog, de láttam, hogy a körülötte sürgöló'dó'k gárdájában nem jó szemiii"! uézték ezt az intézkedést. Pedig ugyancsak sokan voltak ám, akiknek hízelgett, bogy a „kis baba" udvarához tartozhattak * hódolhattak auuak a zsarnoki önkénynek a mivel nemcsak felettük, de még a közvetlen hozzátartozói fölött is uralkodott. A közvetlen hozzátartozókhoz tartozott pedig első' sorban a papa, aztán a mama helyét betöltő' taute, akik mindenekfölött érezték a kis zsarnok szeszélycinek minden fuláukjait, a miből szükség esetén bőven kijutott a kocsisnak, meg a garderobok körül sürgölődő' cilinderes inasnak is. Egy kicsit elkapatott volt bizony a kicsike, de azt is elkellett róla ismernünk, hogy eszeveszetten csinos! Síikor úgy a tánchevében kipirult arcocskájával közibénk toppant s parányi ujjaival megfenyegette „valamiért" a palánkai szolgabírót, a Krnjcsovich Palit, még az is beadta a derekát s ész nélkül könyörgött az ígért csárdásért, pedig hát ß volt a vidék legnagyobb „krakélerje" egyúttal Adonisza is, aki pedig — amint hírlett — tekintélyes sikerekkel, meg hódításokkal dicsekedhetett a környék asszonyuépségei körébeu. Reggel öt óra felé járt már az idő, mikor megelégelte a mulatságot s csak úgy félvállról szólt oda az ablnkmélyedésbe. — Apus! Légy szíves és fogass, indulhatunk haza! De aztán, mintha még a hátralevő perceket is jól akarná kihasználni, a vállamra tette a kezét s olyan gunyorosan sziszegte. — Pszt. Kos hamar ,Bizsu' még egy bosszú — hosszú túrt. Háromszor, de tán négyszer is megkerültük a termet s éreztem, hogy némi szenvedéllyel, talán a kelleténél is jobban simul hozzám s tűri, hogy merészen, szinte megfeledkezve a többiekről szorítom magamhoz hódítóan fehér vállacskáját. Mikor a helyére vezettem, még egy ideig nézett merően a szemembe azokkal az őzike szemeivel s jelentőségteljesen szorította meg a kezemet; mikor pedig a kocsihoz lekisértük, kétszer is ismételte a meghívást, bogy okvetlenül kimenjek hozzájuk a nádasi pusztára, ahol valami nagyszabású cécót tervezett, lampionokkal, tűzijátékkal, tánccal. Meghívta aztán arra hamarosan az egész táncos hadsereget, az egész regattista kompániát. Ezt a nádasi majálist soká nem fogom elfelejteni. Ott v.dt a vidék színe-java, apraja nagyja s a Latorca-menti kis erdőt szinte felvetette a mulatózok vidám danája. Kissé elkésve érkeztem. Hátas lovamat egészen elvadította a fényesség, mely az esti szürkületben a mulató tábor felől sugárzott, vagy tán a nagybőgős erőteljes működése hatott idegeire, elég az ahhoz, hogy alig birtam a kis erdő közelébe szorítani, hogy aztán rábízhassam az egyik közelben lézengő zsinóros szolgára. A cigányok mögé kerültem s onnau néztem egy darabig a mulatókat. De nem soká, mert a „baba" észrevett s sajátkezüleg vont a mulatók közé s a szilaj csárdás alatt ugyancsak megmosdatott. — Hossz ember! Hát ilyen sokáig kell várni magára. Miért nem jött előbb? Igazolja magát. — De édes „baba" hisz még elég jókor jöttem. Aztán meg nem is érezhette hiányomat, hiszen együtt vau a gárdája, nézze, nézze, most is milyen epedve nézik, ott a büfé oldalán ... a Stöger Pista, a Krajcsovich Pali meg a . . . stb. Úgy megcsípte a karomat ezért a mentegetőzésért, bogy felszisszentem. — Hallgasson ! Ke boszautsou! Kaphatott volna tőlem maga is egy négyest, ha korábbau jön, de így nem kap, mert már mind le van foglalva! Érti? Ez lessz a büntetése. — Lássa, „baba" ez hiba, de nem pótolhatatlan, hát én majd végig járom a négyeseket az alispánok Micijével. Gúnyosan búzta fel eperajkát, s még egyszer bosszau a szemembe uézett, aztán ott hagyott a faképnél. A másik „ujrát" már a palánkai szolgabiróval járta szilajon s észrevettem, hogy a mellette táncoló Rozsnyói Mie.it, az alispán leányát egypárszor tüntetően fitymálva nézegette végig. A szünet alatt habzott a pezsgő a poharakban, éltették a fiúk a tündért, a kis „babát", a ki valahányszor velem is koeiutott, fenékig itta a gyöngyöző italt. Pedig kocintoítunk vagy háromszor-négyszer. Kern is csoda hát, hogy tetőpontján volt a hangulat már akkor is, mikor megadták a jelet tűzijáték elkezdésére. Kivonult a társaság az erdő szélre s egész véletlen volt, bogy elmaradtam tőlük s csak a fáklyások mögött lassan, egykedvűen bundokoltam a látványosság megtekintésére, gyönyörködve a visszaverődő fáklyafény nyomán a százados fák árnyékainak ingadozásában. Közben azon tűnődtem, hogy talán itt volna az ideje a visszafelé indulásra, mikor valaki megkapta a karomat. „Baba" volt. Megszökött a társaságtól s lassan sompolygott utánnam, hogy megijesszen. Csaknem sikerült neki! De azutáu úgylátszik elfelejtette a tréfát, mert észrevettem, hogy mikor karomba fűzte a karját, megremegett. — Az Istenért, maga fázik, mcnjüuk vissza valami kendőért! — Kern fázom! Kem akarok fázni! Érti? Legfeljebb attól a közönyösségtől fázom, a mit maga tanúsít. — Hogyan ? Hát maga figyelmére méltatja az én közönyösségemet? Hisz kárpótolja érte magát. Van hódolója elég! A szolgabíró, a főjegyző, meg a . . . — Hallgassou az Isten áldja meg! Hát maga nem akar eugem megérteni? Nekem nem kell ez a szolga had, nekem olyan kell, a ki nem üldöz a uyájasságával, hanem imponálni tud! Akarja a második négyesemet? — De azután mit szól hozzá Krajcsovich Pali ? — Semmit! Azaz bogy akármit! De akkor már két kicsi kezével átfogta a nyakamat, s hátraszegve a fejét nézett hosszan, mereven a szemeimbe azzal a nézéssel, a mit már egypárszor láttam tőle, de a melyből csak most olvashattam ki igazán ennek a kis leáuyuak a heves érzelmeit, a szenvedélyes szerelmét. Magam sem tudom mit éreztem akkor, mikor az a kicsi gyermek leány ott pihegett a keblemen s csókolt hevesen, szenvedélyesen. Mikor beértük a társaságot, akkor pukkantották el az első battériát, a miből magasra szökött a tüzesáva, fényes csillagokat szórva szét, megvilágítva a nézőket, megvilágítva a mellettem álló „baba" bíbortűzben égő orcácskáját. Minden négyest velem táncolt aztán végig, a csárdások „ujráit" se osztotta meg, a minek az lett a következménye, bogy három úr sietve fogatott s elhagyta a mulatságot, Krajcsovich Pali meg búbánatában ott maradt ugyan, de rettenetesen berúgott. Sokáig éreztem még azokat a csókokat, de még azokért se tudtam megszeretni. Valami megmagyarázhatatlan érzés űzött el attól a szenvedélyes kis lánytól s nem is találkoztam vele azóta. Pedig évek peregtek le már az idők végtelenségébe. A múlt nyáron került a kezeim közé a „Nádasvidéki közlöny" egy példánya, a melyből értesültem, hogy végre mégis elfogadta Krajcsovich Pali kezét s bódítóau szép asszony lett belőle. A minap aztán összehozott vele a véletlen a j vasúti kupéban. Feléjük vitt az utam s képzelhetik j azt a meglepetést, mikor megpillantott, s azt a pirosságot, a mely elöntötte az arcát. I Pedig egy termetes falusi pesztra ott ült szemben vele, s a karjai között tartott egy gyügyögő I apróságot, egy igazi „babát". < A cseléd a tájékot bámulta, ő meg oda huzó] dolt felém s a bársony pamlag díszítéseit túrva pi' ciny ujjaival halkan, szemrehányással be»zélt. — Kern hittem volna, bogy elhagy, . . , pedig ' szerettem magát, . . . úgy a hogy senkit . . . — De úgy-e, eljön hozzánk. Jöjjön okvetle1 nűl . . . várom! KI kell jönni, akarom! Erti? Akarom !! Rózsaszínű orcimpái kitágultak, mikor össze[ szorított fogai között clsziszegtc azt a mondást, — úgy mint egykor ott a nádasi kis erdőben, — keble izgatottan hullámzott s izgatottságában maga se vette észre, bogy közel uagyon közel hajolt már hozzám s hogy az ideges babrálása folytán már a pamlag váukos egyik rojtját is leszakította. Mikor Nádasou kiszállt, a búcsúzásnál megszorította a kezemet s az ajtóból is viszaszólt, hogy várom ! El kell jönnie ! Akarom !!