Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-01-01

négy folyam hazáját. Erősítse ezt a nemzetet, hogy hű maradjon ezeréves hagyományaihoz, hogy elszánt bátorsággal intézhesse sorsát, mely saját kezébe van letéve. Oly nemzet, mely elfelejti, hogy sorsának saját maga az ura, s mely nem tud segíteni magán: azt az ég ura sem segíti. Saját erejéből kell, hogy hatalmassá nőjjön; ha gyarlóvá sülyed, csak saját gyöngeségét okolja. Tanuljon a múltból. Nem sors szeszélye tar­totta fenn ezer évig ezt a nemzetet a nyugoti civilizációt fenyegetett vészek tomboló tengerének kellő közepén. Fenntartotta ezt a hazát saját fiai­nak ereje és bátorsága, fentartotta a sziveikben lángoló hazaszeretet, a rabságban sem elenyésző szabadságérzet. Ezek tartották fenn, ezekkel tudott legyőzni minden ellenséget. De szenvedéseinek árját is saját hibái zúdí­tották reá. Az egyenetlenség, a viszálykodás min­denkor ott lakoztak a magyarság szivében, tettre bátorítván elleneit, kik e testvérharcokban lelték a legfélelmesebb fegyvert ellenünk. Nem is mulasz­tották el, azt szítani, a magyart a magyar ellen ingerelni. De ezért, ha a romlás szélén álltunk is már gyakran: elpusztulni, nem pusztultunk el soha. Erőt kölcsönzött a csüggedő összességnek a neme­sen érző egyesek tántoríthatatlan bátorsága, kitar­tásra buzdítván a lankadókat, a tespedés közt babozókat. Találkozott mindenkor számos igaz honfi, kinek meleg szivéből áradt az önfeláldozó meleg honszeretet, ki maga köré gyűjtötte a gyön­géket, erőt lehelvén keblükbe a saját nagycrejíí lelkének meggyőződéséből. E férfiak hazaszeretete mindig sikeresen birkózott a közszabadságért, nem ^engedte kiveszni a nemzet legdrágább kincsét, ezeréves alkotmányunkat. Ezek tudtak küzdeni lelkesedéssel szent alkotmányunk bástyáin, harcol­ván dicsőségcsen, úgy hogy még bukásukban is •győztesek maradtak. Néhány évtized békés munkája után, melyet háborítatlanul szentelhettünk egy elmaradt kultúra gyors pótlásának, néhány évtized leforgása után, hogy kivívtuk ősi alkotmányunk visszahelyezését szent jogaiba, ime itt állunk egy örvény szélén; fejünk felett tornyosulnak vésztjósló felhők, lábunk «lött tátong a reakció sötét mélysége. Veszélyben forog küzdelmeink ára, veszendőbe indul megfe­szített erőnk munkája. íme, ez a képe hazánknak, mikor búcsúztat­juk egy leszállt esztendő meddőségét, s nehéz szívvel köszöntjük az újév ismeretlen hozományát. Csupán a hazaszeretet, mely az igazak, a nagyok keblét betölti, nyújt reményt nekünk arra, hogy az ismeretlen, mit a jövő hoz, üdvösebb lessz az ismertnél, mely a hátunk mögött van. Kik irtak lapunkba 1898-ban? Alapi Gyula (Komárom), Almásy Alice (Debre­cen), Antal Gábor (Komárom), dr. Antal Géza, Arnberg József. Babay Kálmán (Kenése), Bakó József (Sár­Egres), Baráth Ferenc, Barthalos István, Bauer Antal, Báródi Géza, Bogdán Bella (Budapest), Bor­sos István, Buday László (Budapest), Buzogány Sebestyén (Budapest). Csoknyay Károly, Czeglédy Sándor. Darnay Kálmán (Sümeg). Erdélyi Zoltán (Veszprém). Faragó János, dr. Fenyvessy Ferenc, Fürst Sándor, Futó Mihály (Budapest). Gyurátz Ferenc. Halmi Bódog, Harmos Zoltán, dr. Hegedűs István (Budapest), dr. Hegedűs Lóránt, ifj. Hegedűs Sándor (Budapest), Heinrich Gyula, Hidy Zsigmond (Ns.-Szalók), dr. Hoflner Sándor. Ilma, Istváuffi (Reé) János (Bódé). Kemény Béla, dr. Kende Ádám, Kis Ernő, Kis József, Kiss Móric, dr. Koritschoner Lipót, Körmeudy Béla, dr. Kövi József, dr. Körös Endre, Kriszt Jenő. Lakatos Dezső (Budapest), Lamperth Géza (Budapest), dr. Lőwy László, Luka Károly. Marton Ignác, ifj. Martontalvay Elek, Mende­lényi Béla (Debrecen), Mészáros Károly, Mikovinyi Jenő, Molnár Béla, Monte-Rosa, Munkácsy József. Nagy Vince, dr. Nyikora József. Ötvös Vilmos (Budapest). Paur Ödön, Papp Sándor (Veszprém), Pásztor Árpád (Budapest), Pereszlényi Gyula (Győr). Dr. Rechnitz Ede, Répay Dániel (Kolozsvár), Róna Béla (Budapest). Dr. Sebestyén Károly (Budapest), Soos Lnjos (Ke­nése), Steinberger Lipót, Stumpf Katinka (Győr). Sült József, Szabó Aurél (Budapest), Szávay Gyula (Győr), Szentirmay Elemérné (Budapest), Szeredai Leó (Veszprém), Szentmarjay Miklós (Budapest), Szováthy Lajos, Szőllősi Zsigmond (Budapest). Tarczy Dezső, Tihanyi Iván, Tutsek József (Budapest). Vári Sándor (Budapest), Veress István, Vér­tessy Gyula (Budapest). Zala Ernő (Budapest). Felhívás a kert- és szőlőtulajdonosokhoz. Azon válságos helyzet, melybe az utóbbi más­fél évtized a mezőgazdákat s különösen a kisgazdá­kat juttatta, elkerülhetetlenné tette, hogy nagyobb gond fordíttassék oly termelési ágakra is, melyek eddig inkább csak kedvtelésből űzettek, de a melyek okszerűen folytatva, a gazdáknak jelentékeny mellék­jövedelmet képesek nyújtani. Ezen termelési ágak közé tartozik a szőlő és gyümölcs termelés, a kerté­szet, melyek a gabona termelésre kevésbbé alkalmas területeken is a legjobb termőföld terméseinek sok­szoros értékét tudják produkálni. De nemcsak a gazda, ki utalva van minden talpalatnyi földje minél célszerűbb kihasználására, hanem az iparos, kereskedő vagy intelligens osztály­hoz tartozó azon egyén is, ki kedvtelésből űzi a kertészetet, a szőlő és gyümölcs termelést, örül, ha a kert vagy szőlő nemcsak a munkáltatási költséget téríti meg, hanem a belefektetett tőkének is minél magasabb kamatozását tudja biztosítani. így tehát érdeke mint termelőé, teljesen azonos a kisgazdáéval. Ezek a termelési ágak azonban még inkább megkívánják, mint a gabona termelés, hogy azok, a kik vele foglalkoznak, azt szakértelemmel tegyék. Nem elég csak a kertet megásni s elültetni, nem elég fákat és szőlőt ültetni, de tudni kell azt is, hogy a mi vidékünkön micsoda fajta főzelék, zöldség, gyümölcs vagy szőlő díszlik legjobban, ismerni kell az ültetés és gondozás leginkább célra vezető módjait, ismerni kell az állati és növényi ellenségek (hernyók, cserebogarak, filloxera, peronoszpóra stb.) ellen való védekezést, s végre ismerni kell az eltartásnak mód­ját, hogy a termel vény alkalmas időben drágán legyen értékesíthető. Egy magára hagyatva az egyes termelő alig képes ezen feladatoknak megfelelni, s egy-két kedve­zőtlen esztendő, vagy olcsó árak elveszik a kedvét a gondos műveléstől. De ha a termelők egyesülnek, ha a sok jóakaratú törekvés helyes irányba terei­vagyok a leggyávább ember s ha az egylet igen tisztelt és szeretett eluöknőjéuek ellent mertem volna is mondani — bár elhihetik, igen nagy a respektu­som az én szigorú, másik anyám előtt — de egy egész leányegylettel szembeszállni, no mondják meg önök, uraim, különösen a kik már nősek, van-e ilyen férfi a világon'! S bizony éu is azt gondoltam, legjobb lessz úgy tenni, mint minden erélyes és szigorú férj szokott s mutassuk, mintha mi is így akartuk volna ezt, mert mondhatom, inkább hallgassanak meg önök egy rossz felolvasást, minthogy én vonjak magamra akkora haragot. Pedig higyjék el, mióta megtudtam, hogy én felolvasást tartok, azóta vége volt az én boldog nyugalmamnak. Először próbáltam úgy magamban ellenszegülni, azután rezignáltán megadtam magamat, de azóta mindig gyötört a téma keresése, meg a kétes siker. Mindig egy régi, már el is felejtett adoma motoszkált a fejemben, melyet az én ado­mákban gazdag sógoromtól hallottam egyszer s az most nem megy ki az eszemből, mint az arauycsináló zsidóéból a rinocerosz. Egyszer t. i. a hitközség új kántort koresett. Meg is hivott egyet a próbaéneklésre. Hanem az ének rossz, irtózatosan hamis volt s midőn a befe­jezés után várta szegény kántor, hogy a hivek üd­vözöljék, bizony nem jött oda hozzá senki. Végre egy öreg tagja a hitközségnek odamegy hozzá s ő szegény örül, hogy legalább egy vau, a kinek tet­szett az ének. Ez pedig nyugodtan odanyújtja neki az óráját s mondja „csinálja meg." A kántor egész meglepetten feleli : „hiszen én nem tudok órát csi­nálni." „Még ezt sem — mondja emez — azt hit­tem, csak énekelni nem tud." Most tehát félve né­zem végig önöket, hölgyeim és uraim, s szorongva várom, ki fogja órával kezében mondani: hát még órát sem tud csinálni, azt hittem, csak felolvasni nem tud." De hát ezen még csak túltenném magamat, mert hiszen hol van megírva, hogy nekem éppen órát és felolvasást kell csinálni tudnom. Sokkal fon­tosabb, hogy mi legyen a téma, mellyel önöket 25—30 percig végigkíuzom. Gondoltam, talán leg­jobb lessz irni a mai nőkről, kiknek főgondjuk csak a háztartás, kik a mulatságokat ki nem állhatják, divatját multa kalapokat hordanak éveken át, soha még Bécsből ruhát nem hozattak stb. stb., de nem mer­tem megteuni, talán tudják is miért. Vagy talán irnom kellene valamit a férfiakról, hisz ez a nők előtt érdekes, de úgy mondják, a férfiak mind és mindig egyformák, mit írhatnék én tehát róluk újat. Azért talán legjobb lessz, ha elmondok valami igazat, keverve költött-képzelt dolgokkal, a melybeu a köl­tészet sugározza be a hideg valót s benne az igazság kölcsönöz a képzeletnek szilárd alapot. Valami olyat, mely félig ismeretes, félig a jövő titka, valami olyan világot, mely felé a mienk fejlődik, de a hova ma még csak a képzelet szárnya röpíthet el bennünket. Ha szívesek lesznek türelmükkel megajándé­kozni s meghallgatni, meg is kezdhetjük, részemről igérem, hogy lehetőleg rövid leszek. * A csillagvizsgáló intézetben felolvasó estély volt és bál. Az intézet régi, csendes épülete mintha megifjodott volna. A tudós, komor külsziut kacér dísszel cserélte fel s a máskor sötét, homályos fo­lyosók fényárban úsztak. Eltűnt mintegy varázs­ütésre a márványcsarnokok üressége s pompás vörös, arannyal átszőtt szőnyegek takarták el hideg márvány­lapjaikat. A folyosók bejáratát gazdag repkények folytak be, a csillárok és színes lámpák pedig ezer­nyi színt vetettek a termekbe, miknek ódon bolto­zataival új divatú szőnyegek, ragyogó villanylámpák tagadtatták meg évei számát. A lépcsőkön és a foyerben vállzsinóros inasok szaladgáltak fel s alá, frissítőkért futkosva s minden­féle alakú tortákat rakva az ezüst virágtartók, bor­hűtők, hideg sültek s egyéb a konyhaművészetet dicsőítő dolgoktól már amúgy is roskadozó asztalokra. A folyosók egy része télikertté lett átalakítva, tele a legpompásabb disznövényzettel s a mély ablak­fülkéket bizalmas páholyokká változtatták a délszaki növények hatalmas lombsátrai, a pálmák széles legyezői. A zenekar hangszereinek édes melódiája meg­szakadva hallatszott ki a vidám kacagásból, a vendég­sereg zümmögő morajából. A tréfák keresztezték egymást ; élcek pattantak el s a férfiak szellemessé­gét mintha tüzelték volna a levetett belépőktől sza­badon hagyott vállak hava, a szép karok vakító fehérsége. Az általános mozgolódás közepette Emil, az intézet fiatal, tudós csillagásza és Margit, az igazgató gyönyörű leánya észrevétlenül vonultak meg az egyik páholyban. Künn nyugodt és csendes éj szállt le az al-

Next

/
Oldalképek
Tartalom