Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898
1898-12-25
Zúgnak a harangok s valami csodásat Visznek le a szívbe. A templom hajóját ezer gyertya fénye Rezegve, lobogva éjféli misére Sugárral, vakító fényárral hinti be. Gyülekezik a nép. Csendben, hangtalanul Surrannak a padba. Egyik a háláját hozza áldozatnak, Másiknak szívében égő vágyak vannak, A harmadik meg csak az imáját adja . . . Hálatelt szivemmel én is odaállok Az imázók közé. Néma fohászomat a zsolozsma hangja, Orgona zengése magával ragadja S viszi fel az égbe a csillagok fölé. Hálaadó fohász odaborul az Ur Felhő trónusára. Én Uram, Istenem, halleluja neked! Imáját küldi egy halandó porszemed, Adjon az az áldó kezed áldást rája. Elhallgat az ének, el a halleluja Oszladozik a nép. Csak eyg gyertya ég még fennt az oltár fölött, Sugarában a szent ott áll dicsfény között, Mintha ö is értem, értünk imádkoznék. Istvánfi (Reo) János. A pokurir kedvese. 4 ) A *Pápai Lapok* számára irta: Báródi Géza. I. Hópelyhek szállingóztak a levegőben, mind megannyi apró csillagocska. Az égbolt nem egészen borült s itt-ott a szakadozott felhők közül kibukkan a nap. A fényözönben szállongó pelyhek szivárványos színben ragyognak, meglibbenve a hirtelen változó levegő imbolygásától. Nem olvadnak szót, hanem lassú, csöndes ereszkedéssel szállnak le a fekete, földre. A nap melegének nincs már ereje, de a fénye ím' csillogóvá tesz mindent. Amolyan szép, csöndes téli nap van. Hideg sincs nagyon s a levegő szinte átlátszóan tündököl. A látóhatár is távolabbnak látszik s mintha minden tárgy megnőtt volna. Mosolygós, derült hangulata van a természetnek, kitárván a szem előtt minden szépségét. A távolban kéklő hegyek ormain azonban hóval van borítva minden. Ott igazi tél lehet. Olyan tél, melyet csak a hegyek között lakók ösmernck. Melynek erős hidege megdermeszfc embert, állatot. Oh ! könnyű azoknak, a kik ott távol a lapályon laknak, erős, kőfalú házakban, melyek egymáshoz támaszkodva védenek az idő viszontagságaitól. 8 a csipős széltől is megriadva húzódnak be a falak közé. Hanem itt-ott a bólepte hegyek között, a hol a házak is mértföldekre vannak, s a hol egyebet sem lehet látni hónapokon át, mint a körülzárd hegytömeget s fenn az örökké szürke, komor eget, — itt van az igazi tél. Nem sokat használna még a báránybőrbunda sem ezen a vidéken. A zord téllel esak az itt lakó nép tud dacolni, mely már hozzáfásult. Ez a né]), mely szokásaiban egyszerű", szelíd és emberszerető, az oláh. Ott él békességben a hegyei között, őrizvén juhnyájat. Nem bántják őt világra törő eszmék, problémák s nem is hatnak föl hozzája az alant nyüzsgő életnek hullámai. Oh ! nem ezek azok, a kik Dákóromániáról ábrándoznak, a kik országokat akarnak földűlni, népeket megsemmisíteni. Nem terjed az ő vágyuk tovább, mint ama falat kukorica kenyérig, melyet mindennap megkapnak. Sem hírnév, sem dicsőség, sem más «rnberi indulatok nem' rontják az ő álmaikat. '1 Oláh nyelven a pásztort nevezik pokurárnak. B. G. Hanem szeretni tudnak ők is. S az örökké való szerelem az ő szivükben is fellángol. A z igazi szerelem a maga tisztaságával, őserejével, szenvedélyességével. Ez az egy szenvedély, mely náluk is tör, zúz, rombol s tragédiákat rejt méhében. II. Ilyen történetet mondok el. Gyorgyónak hívták a fiút. Télen-nyáron ott lenn mélyen a hegyszakadékok között, a tisztásokon őrizte a juhnyájat. Az sem az övé volt, hanem valami gazdag paraszté lenn a völgyben. Egész éven át folyton ott fenn lakott, csak egyszer, karácsony szent ünnepére szállott le a nyájával együtt, a völgybe. Elekor kapta meg mindazt, amire egész éven át szüksége volt s a ruházatot. Pénz nem kellett neki, mert nem tudta volna, mit csináljon vele. Hanem mindennél többet ért neki az, hogy az Anicájának szép szemeiben gyönyörködhetett. Karácsony szombatjának estéjén pontosan ott volt a betlehemesekkel, a gazdája ablaka alatt, Ő volt aztán az igazi pásztor. Csodálatos, hogy a napot soha el nem tévesztette, pedig naptára sem volt. Azonban semmi bűbájosság nem játszott bele a dologba. Egy nagy, fehér bundás juhászkutya volt az, a mely hírül vitte egy nappal előbb, hogy holnap van ám a nagy nap, vár a szent ünnep, meg az Anicád. Ez a nagy, otromba állat egész éven át otthon őrizte a házat s amikor az Anica oda szólott hozzá: „Menj, hiyjad a Györgyét'-', elindult nagy vigan neki a hegyszakadékokuak s el nem tévedt volna. S minden esztendőben, karácsonynak szent napján megfogadták egymásnak az Anica, meg Györgye, hogy várnak egymásra, örökké szeretni fogják egymást. Vége-hossza nem volt aztán, a csóknak, ölelésnek. Hanem mindez csak titokban történt, mert hejh! messze volt, nagyon messze az az idő, amikor Györgye nyíltan is beszélhetett a gazdánál. — Még előbb katonáskodni is kellett. Azonban a szerető szivek tudnak várni, epedni, tűrni, szenvedni. j 111. j i Nagyon szigorú tél volt. A hó már napok óta oly sürüen hullott, hogy a nyáj is alig tudott táplálkozásához jutni. Befedte a zuzmókat, a' a mohát egészen. Még Györgye sem emlékezett J ilyen időre, pedig sok telet ért már el. Beburko- j lózott erősen a bundájába s behúzódott a nyá- • jávai együtt egy nagy sziklatömb alá, mely mint' egy templom boltozata terült el fölöttük. j Még nem jött a hírnök, hogy tudassa vele n karácsony estéjét, pedig már közel kell annak lenni. A szíve megérezte azt. S amint így gon- i dolkozva ül, egyszerre csak meghallja a távolból a kutya ugatását, kirohan a védő szikla alul, utána a nyáj. A mint elébe ér a kutyának, meg- 1 öleli azt, mintha ember volna s elkezd hozzája \ beszélni. Hanem a kutya kedvetlen s előre fut,' mintha nógatná, hogy siessünk hamar le a völgybe, j Györgyének megdobban a szive. Valami baj van oda lent. Gyorsan összetereli a nyájat s maga előtt hajtva indul neki a veszélyes útnak . . . A szép Anica pedig hiába várta karácsony estéjére az ő Gyorgyéjét. Pedig most nagy szükséglett volna reá. íme valami városi úrforma jött el hozzájuk a pópához s megakadt a szeme az Anica hamvas, üde arcán. S bizony az apjának, a parasztnak még a lelke is örült, hogy a fényes öltözetű úr nem veti meg az ő leányát, hanem egyenesen magáénak akarja. Persze nemcsak a szép lányon akadt meg a szeme, hanem azon a vaspántos ládán, melyben ki tudja mennyi ropogós bankó van egymásra szépen rakosgatva. Hejh! jó lessz a szép feleség is, de lehet majd uraskodni. Most kellett volna ide a Györgye. S ő nem jött. A „Bratye" (barát) kutya sem tért vissza. Nem is jönnek azok többé. Nem jön a szerető, hogy megvédje erős karjával, ott veszett el a hófuvatagban, egy mélységben, kutyástul, nyájastul. S attól kezdve engedett a lány magával tenni mindent. Hanem mikor a pópa egymásba tette a kezeiket s a szép menyasszony fejére illesztette a koronát, akkor egyszerre odahullott a térdelő leány a lábai elé élettelenül. Megrepedt a szíve. Igy tudnak ők szeretni. Mari. Marival egy tavasz reggelen Libát őriztünk fönn a hegyen. A merre jártunk a madár dalolt S a fű csillogó harmatos volt. Ugy-e mire megnő a liba Iskolába kell már járnia ? Kérdé Mari s hogy mondtam: igen: Köny ragyogott kék szemeiben. Nem kérdtem okát, ö se szólt S egész nap szótlan, méla volt . . . Egyszer aztán, úgy tiz évre tán Tudakozódtam Mari után. A kis Mari már szép nagy leány És menyasszony — mondta nagyanyám. És aznap kerültem a hegyet S nem szíveltem madár-éneket. Komor, méla volt egész napom S fájt a szívem, fájt igen nagyon . . . Róna Béla. Komédiás. A «Päpai Lapok> számára irta: szontmártoni Darnay Kálmán. Özvegy Parlaginé ott ült a tex-em közepén álló plüskereveten barátjával, a nyugalmazott őrnaggyal, gyönyörködve Aliz leányában, ki oldalt karosszékéből kormányozta azt a léha udvarló csapatot, mely őt körülrajongta. Aliz intézte Belényes társadalmát, neki füstölt az arany ifjúság színe-java. Egy biztató pillantása ép oly boldoggá tette volna az agglegény főbírót, mint a fiatal aljegyzőt, kik mindnyájan kegyéért esengtek. De Aliz csak játszott velők, labdaként hajította el magától egyenként őket, mert tudta, hogy vissza kerűln>'k. Valami kimagyarázhatlan varázs lakott Aliz tekintetében, mellyel kedve szerint fegyelmezte csapatát. Hatan is kérték egyszerre a második négyesét, de Aliz tagadólag rázogatta fejecskéjét, odalépett egy hetedikhez, rátette bizalmasan vállára kezét: — Önnel fogom a második négyest táncolni. Pedig jól tudta, hogy ez a hetedik más leáuy kimondott udvarlója, ki talán hónapok óta várja, hogy együtt táncolhassa a szerelmesek négyesét ideáljával. Mire a kiszemelt ifjú magához tért meglepetéséből, már késő volt, Aliz régen ott trónolt ismét udvarlói között, korholva a bókolókat, kikacagva a sóhajtozókat. Csak Dely Pista nem állt a kötélnek, az a cigányképű, komoly dzsentri fiú, ki csak nagy ritkán táncolt, szivesebben nézte a terem közepéből a tánctól hevülő párokat. Pedig több édes pillantást pazarolt Aliz Dely Pistára, mint Belényes összes fiatalságára, de rajta megtörött varázshatalma, céltalanul siklott el hódító tekintete, mint a téli napsugár a kristálytiszta jégen. Ez a kudarc tette most is Alizt oly idegessé. Összeráncolta sima homlokát, nyugtalanul csapkodva legyezőjével. De azért a fiatalság kitartott mellette, tűrték szeszélyeit. Szupé alatt négyszer is elhuzatták kedvenc nótáját, letört nyakú pezsgős palackok gyöngyöző habjaival csitítgatták háborgó kedélyét, de nem mentek vele semmire. Alig hörpentett pár cseppet a karcsú pohárból, azt is
