Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-10-02

pedig ununk kellő közepén menne kére Sajnos ezenfelül még különösen az, hogy ez a truce egyáltalán meg nem változtatható, vagy ha s amennyiben mégis másfelé lenne irányítható, ez csakis nagy kerülővel s annyi technikai akadály legyőzésével történhetnék, hogy az ebből felmerülő költség-szaporulat az egész vonalat aránytalanul s minden legcsekélyebb előny nélkül megdrágítaná, mert néhány kilométerrel lej ebb dél felé, nagy varga-betűben, lu-gyen-völgyön át, az u. n. Bikvölgyet keresztezve kellene azt vezetni, amit az eddig számításba vett pénz-eszközök s általában egy vicinális vonal arányai meg nem bírnak. Így tehát egy véleményünk szerint egyáltalán nem .szükségtS, de nem is alkalmas katonai berendezés, mely a monarchiának roppant pénzébe kerül, mert hiszen egyebütt, lu-vésbbé kultivált területeken, melyekben sajnos eléggé bővelkedünk még, neiryeilrésznyi költséggel lett volna felállítható, vidékünknek még tízszeresen többe kerülne, mert közgazdaságunk határozott kárával s forgalmunk évek sorára kiható megakadályozásával járna. Végre is az ország a monarchia védelmi erejének kifejlesztése érdekében mindenkor meghozta a legnagyobb áldozatokat is. de nem láthatjuk be, miért kellene ezen áldozatok forráséi elfojtania közgazdasági érdekek megsértése által csak azért, hogy indokolatlan előszeretetnek kedvezzünk akkor is, a mikor ez roppant magas áron leheld csak ine«;. Olyan katonai érdeket legalább nem tudunk képzelni, amely az ország egy fölüt le kultivált vidékének gazdasági kifejlődését indokoltnak mutathal ná. Legkevesebb, amit erre mondhatni az, ho-y a mai időben, a midőn a hadseregek külön érdekei túllengésükkel erőteljes nemzetek erkölcsi és anyagi erejét szembetünőleg kockára tették, legalább is nem célszerű így figyelmen kívül hagyni az adófizető polgárok létérdekeit. Nálunk ez az eset talán még sem állhat be, szeretjük remélni, hogy ezen vidékek képviselői, a vármegyék közigazgatási és törvényhatósági bizottságai, valamint az érdekelt kerületek országos képviselői haladéktalanul és a legnagyobb nyomatékkal tesznek meg mindent, hogy ezt a veszélyt elhárítsák s nem felejtik el, hogy ennek elmulasztása ekkora szép darab földet minő Bakony észak-vidék Bánhidától Kisbéren át Pápáig talán egy fél századra is visszavethet, midőn haladásának útját fel nem szabadítja. Mehr Licht! „ IVer Grosses irill: muss sich zusammenraffen ;

íl azaz: uagy potentátnak kell annak lenni, a ki abban utazik, hogy a pápai, állami tauítóképezde Jegalkulmusabb helye

1

' a földmivesiskula által bérelt „lyukúi" mellett található föl az egész vidéken. Vei Has c lapok előző számában egész apparátussal teszi ezt s ugyancsak nekiront a „szerencsétlen álláspontú" képezdei igazgatónak és tanárikaruak, hogy azok ó't, vagy ö'kpt „ÍÍ kik egész életükben eredménnyel és jól szoktak dolgokat megfundálni, és azokat győzelemre vinni" (oh! boldog naivitás!) még valamelyes módon gyanúsítani merészelik. S ezt a mitőlünk soha nem hallott gyanúsítást „emberi gyengeségnek'

1 nevezi." Herakles hetedik munkáját kellene végeznem, ha Veri/as kapaeitálására vállalkoznám. Isten ments ; a makacs vitatkozó olyan mint a szeg : mennél jobban ütik, annál beljebb megy. A ki nem akar látni : nem lát; a ki mindent akar tudni, bizony keveset tud. Kein vitatkozom tehát TiT/Vas-sal, nehogy — mint ő mondja — ufóbb baj legyen belőle; de idejét látom, hogy ügyeimét bizonyos dolgokra, melyekben — hangja utáu következtetve — bizonyára ö is tényező volt, egész tisztelettel visszatereljem. A városi közgyűlés ugyanis 10 képviselő által kivánt s elnöklő polgármester által elrendelt névszerinti szavazás folytán 4 szavazat ellenében 77 szavazattal 119. számú határozattal 1895. november 9-én kimondotta, hogy : „. . . a Pápán állítandó állami tanítóképezde céljaira a dohánygyár mellett kiszemelt telket díjmentesen a m. kir. kormánynak fölajánlja; stb." A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr pedig 189(5. évi március hó ti-án 71.718/1895. sz. a. kelt s Veszprémvármegye kir. tanfelügyelőjéhez intézett magas rendelete 5-ik bekezdésében világosan kijelenti, hogy : „. . . a fölajánlott telket elfogadom." Ugyan kérem már most a névtelen ' gel páncélozott Veritas úrat: hol jár az esze, midőn azt állítja, hogy az a bizonyos telek ott a békák közt, mely — Isten ne vegye bűnül tőlem — legvalószínűbben a szomszédos telkek értékemelése céljából tolatott előtérbe s a mely mellett nincs — de nem is lehet — más szempontból, mint az egyéni érdek szempontjából csak fiskális, nem pedig pedagógiai szempontból hadonázni, minden kívánalomnak — horrendum dictu! — még a városépítészeti s pláue: szépészeti szempontoknak is megfelel ? Hát azok a naiv állítások, hogy „a képezde elhelyezése ügyében két csakis illetékes (? sic) tényező van : a magas kormány és Pápa város képviselőtestülete", mire jók V s kinek valók? Furcsa volna, ha a szabó, suszter mérték nélkül szabna, varrna; a fiskális a páciens kikérdezése — tehát ügyismeret — nélkül plaidirozna; puskát, ágyút csak úgy vaktában csinálnának s állítanák az ilyen kipróbálatlan fegyverekkel a regrutát az elleuséggel szembe. Közdolgokhoz, jó uram, mindenkinek köze van. S mennél több oldalról meghányják-vetik a dolgot — természetesen mindig hivatott szakértők — annál biztosabb lesz annak alapja ; auuál messzebb jövőbe tekinthet az majd. Honnan veszi tehát magának a bátorságot l'eritas uram, hogy egy iskola építéséből éppen magukat a legfőbb mestereket: a tanítókat szeretné kizárni V Hát nem tudja — persze, hogy nem, hiszen az ember mindent nem tudhat — hogy képezdéiukbeu a IV-ik éven az iskolaépítés- és szervezéstau rendes tantárgy ? Hát nem tudja, hogy újabb, modernebb iskoláinkat nem építészek — s éppen nem fiskálisok — építették ? hanem jeles, írnok és egy kövér hitelintézeti hivatalnok;, tehát ez a n«"'gy segéd a párbaj után, naponként, különösen a déli órákban, ott sétált együtt a főtéren fel- és alá rettenete* komoly arccal és heves mozdulatokkal kisérték a beszédjüket. Bizonyára a párbaj forgott -/óban. Mindenki áhítattal nézett reájuk, sőt való.-zinú', hogy a vakációzó kis diákok róluk álmodtak éjjelenként. Egyszerre nagyon fontos személyek lettek. A kaszinóban pedig igazi ostrom alatt állottak. Mindenki szerette volna tudni a részleteket. Az eró-en koppaszodó járá.-birósági irtiok, ki a segédek között, úgy látszott, a vezérszerepet vitte, roppant titokzatosságba burkolta magát, a száján, amúgy foghegyről, esak egy-egy szót bocsátott ki, hogy annál érdekesebbé tegye magát. — Nagyon komoly dolog volt — mondotta. — Igen, igen! nagyon komoly volt a dolog — eró'síté meg a kövér hitelintézeti hivatalnok, vagyis inkább a hitelintézeti kövér hivatalnok. Ami egyébiránt egyre megy. Ennél többet azonban ő sem mondott. Talán nem követek el indiszkréciót, ha azon nézetemnek adok kifejezést, hogy a tisztelt úr sem tudott volna a saját eszéből többet mondani. A járásbíróság kezelőhivatalának főnöke, az irodatiszt úr, ki leereszkedőleg a lentebb már tisztelt írnoknak szánta éppen nem kiskorú leányát, leendő apósi minőségének tudatában, bizonyos büszkeséggel tekintett reménybeli vejére s iparkodott nyájas szavakkal szólásra bírni őt. El is ért annyit, hogy az írnok úr kiejtette a száján: — Keresd az asszonyt! — Iyen, igen! keresd az asszouyt! monda bólintgatva a uem túlságos szóböségü hitelintézeti hivatalnok. Ez a pár szó természetesen nagy mozgást idé, zett elő a hallgatóságban. A feleséges emberek és I ' a lányos apák (ezek is emberek) nyugtalankodni ! lazdettek. Kíváncsian várták, hogy taláu többet is ! megtudhatnak, de nem értek semmi célt. I Állítólag a következő nap reggelen valameny! nyi érdi asszonynak és leánynak ki volt sírva a , szeme. De azért titkon mindenik remélte, hogy a I párbaj ő érette történt. I Aki azonban legkevésbé törődött az egész hisI tóriával, az Bokor Bálint volt. Hivatalában épp' oly i pontossággal végezte a teendőit, mint az azelőtt. Sőt, hogy kike/ülje az esetleges ünnepeltetést, lopva 1 osont az utcán végig s otthon bezárkózott a szobájába, i Szegheő Benedek pedig, kit kocsin vittek a szállására, pár hétig megfeküdte az ágyat s nem nagyon szeretett beszélni erről a dologról. II. Szegheő Benedek pedig, a ki bátran írhatta volna a nevét egyszerűen Szegőnek, „h" nélkül, sokat tartott arra, hogy Ő a „Szegheő" bárók ivadéka. Legalább ő maga azt állította, hogy az Ősi családból származik. Valahányszor gróf vagy báró fordult meg Erden, Szegheő Benedek mindig talált okot-módot, hogy azokkal végig sétáljon a piacon. Ezek a körülmények, állítását valószínűvé tették, ámbár voltak olyanok is, a kik nem éppeu minden malicia nélkül szólították őt „báró" úrnak. Nos, Ő megakarta mutatni az egész világnak, hogy nemcsak való az, hogy ő abból a családból származik, de joggal használhatja a bárói címert. Ezért címerek és ősfák tanulmányozására adta magát és valóságos búvárkodással látott hozzá Bihar s a szomszédos vármegyék levéltárában, hogy a családi okmányokat a poros akták között, felkutassa. Köunyen tehette, hiszen megyei aljegyző volt. Hogy talált-e valamit Szegheő Benedek az említett levéltárakban, az történetünk idejében még nem vált nyilvánossá, sőt némi részben éppen a bárói cim jussán jutott hozzá, liogy állítólagos „kék" vére nem éppeu megvetendő mértékben, elfolyt. (Az orvosok konstatálták, hogy vére éppen nem kék, hanem valósággal egészséges piros színű volt, mint bármely más közönséges halandónak s ez bizonyára jobban fájt Szegheőnek, mint a kardvágás.) De ha vágásról van szó, hát ne vágjunk mi sem az események elébe. Lássuk, volt-e valami igaz abból, hogy asszony van a dologban. (A naturalisták a leányokat is e fogalom alá sorolják.) III. Munker János nemcsak arról volt hires, hogy pincéjében uagy hordókban őrizte jófajta borait, hanem arról is, hogy valóságggal gyönyörűséges leánya volt, a kit szintoly féltékenységgel őrzött, mint a drága borait. Nagyon természetes tehát, hogy az érdi ifjúság körülrajongta a szép leányt. Rossz nyelvek szeriut, voltak olyauok is, kik egyforma szerelemmel rajongtak mind a két féltékenyen őrzött kincsért. De mi ne keveredjünk ebbe, a bár nem éppen valószínűtlen pletykába.