Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898
1898-10-02
szakértő tanítóink, a kiknek szeme előtt nem az egyéni, de a közérdek : a nemzeti magyar kultúrának egyedüli eló'bbvitele lebegett és semmi más. S kinek a nevében, vagy fölhatalmazásából beszél Veritas, midőn eget-földet igér: vasútat, omnibuszt, aszfaltot, szép házakat a tanároknak s más egyéb fantazmagóriákat, csakhogy a képezdét kicsalogassa a nádasba, valószínűleg: hogy ott egyék meg a farkasok ? S ennyi, már régtől fogva ismert; de kifejezetten, elandalító világításban csali most jelentkezett igéret, fájdalom, nem volt képes sem a képezdei — ehez a dologhoz, fölhívásra, még csak egyszer szólott — tauárikart, sem pedig a képezdei igazgatótanácsot, melynek egyik új tagjára — ugy látszik — pikkje van Veritasnak, szak-, igenis: szakvéleményéhen egy pillanatra is megingatni. Ha megengedi Veritas úr: ide iktatom ennek a magas tekintélyű, felügyelő szaktestületnek az 1897. évi uovemberhó 11-én tartott gyűlése jegyzőkönyvéből a l()-ik pontot: „Papp Sándor, kir. mb. tanfelügyelő, elnök; dr. Antal Géza, jegyző. Jelen voltak : fíyarátz Ferenc, Pető Menyhért, Kis Ernő és Szováthy Lajos. 10. pont. A tanulók létszámának rohamos emelkedése folytáa, a tervezett internátus mely csak 100 növendékre van számítva — valószínűleg kicsiny leend. Ezen kérdést az igazgató-tanács tárgyalván : azon kérelemmel járul a nagyméltóságú minisztériumhoz, hogy a tanítóképző-intézet fölépítését mielőbb foganatosítani méltóztassék, és pedig — tekintettel a növendékek nagy számára — az internátust ne 100. hanem legalább 150 növendékre rendelje el építtetni. Ami az intézet helyét illeti ; erre nézve az igazgató-tanács, különös tekintettel a bejáró növendékekre, az ezé vi februárhó 25-én tartott gyűlés Véleményes javaslatát bátorkodik — az iratok csatolásával — megújítani; vagyis, hogy az intézet a Jókai-útcím lévő l r 0í/í«-féle házban helyeztessék el, mely nem lévén távol a földműves-iskolától: a tanítóknak a földmüvelésben óhajtott intenzivebb ismerete ily módon szintén megszerezhető lessz. u Ez a határozat innen 1897. évi decemberbe 2l)-áu, 173. lesz. alatt, a kir. tanfelügyelőség útján, kimerítő megokolással, melyet a tek. Szerkesztő úr engedelmével a jövő számban közlendek, Miniszter Ur Őnagyméltóságához felterjesztetett. Idáig ez ügyben csak egy bizonyos; az, hogy az építkezés ideje teljesen bizonytalan; pedig — amint neki szánt elsőrangú szerepet el nem vállalhat] a. Magyarország mezőgazdasági állani, mely annál jobban boldogul, minél okszerűbb benne Evitas mondja —, Szováthy szakadatlanul lót-fut j a mezei gazdálkodás. A mezőgazdaság emelése a minisztériumba, hogy ott tervének hangulatot csiuáljon. Hát tessék megjegyezni, hogy Szováthy sokkal magyarabb ember, mint hogy hátmögött sunnyogjon, vagy lesi-vadász módjára, búvóhelyről puskázzon. De bizonyos még ebben a dologban egy más is; az t. i., hogy mi nem hagyjuk jussunkat s semmiféle magánérdek előtt meg nem hajlunk. A mi utainkat egyesegyedül a magyar nemzeti kultúra égi Ncmtője világosítja meg. De hát ezek uiég most mind csak akadémiai disszertációk. S ha ezen a téren megjelentünk: biztosítom Veritas urat, hogy ott leszünk Philippinél is. Addig is: pax nobiscum !*) Szováthy Lajos, igazgató. Tanító vagy gazda? Azoknak, kik a tanítóképzőt a löldmivesiskolával szemben akarják elhelyezni, egyik főérvük, hogy ezen elhelyezés által a tanítóképző a földniives-iskolával szoros kapcsolatba hozatnék, a tanítónövendékek tehát a mezőgazdaság terén is szakszerű kiképeztetésben részesülhetnének s így, kikerülvén mint tanítók a löldmívelő nép közé, annak a gazdálkodásban is idmutaló mesterei. lehetnének. A következőkben azt akarom kimutatni, bogy ez az argumentum fenn nem állhat vagyis, hogy a tanító a mezőgazdaság fellendítésében ilyképpen *) A szabad véleménynyilvánításnak lévén barátai, készséggel adtunk helyet lapunkban a taoítóképezdei igazgató úr cikkének is. A cikk legfontosabb állítására nézve azonban, hogy t. i. némelyek, így a Veritas álnév alatt cikkező is, egyéni érdekből, a szomszédos telkek értékomelése céljából stb. óhajtanák a tanítóképezdét a földmívesiskola szomszédságában elhelyezve látni, az igazság érdekében kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy a mennyiben ez egy köztiszteletben álló, előkelő ügyvéd — városi képviselőre vonatkoztatnék, helj telén információn alapuló, téves állítás. Az illető v. képviselőnek a környéken fekvő birtoka ugyanis 30 esztendőre a földmív. minisztériumnak van bérbeadva, ez idő alatt a birtokkal nem rendelkezhetik, vele nem spekulálhat. Szcrk. minden eszközzel és minél sürgősebben! Ez az utóbbi éveknek egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava. A mezőgazdaság emelésének bizonyára sokféle eszköze van, melyek között a gazdaságtani ismeretek terjesztése minden esetre egyike a loghatékonyabbaknak. A. nagybirtokéi és művelt földbirtokosok számára van elég ismeretterjesztő gazdasági intézetünk, de a gazdaságtan ujabb kipróbált vívmányainak az egyszeríí földmívelő nép között való általános elterjesztésére . . • erre nincs még patent mód feltalálva! Földraivelísügyi kormányunk sokat kísérletezett már e tárgyban, ismétlő iskolákkal, póttanfolyamokkal, stb.-vel, de eddig — sajnos — nagyobb siker nélkül. A tanító a földmíves nép közölt élvén, természetesen reá is lehet a gazdaságtani isineretek terjesztésében, éppen a nemzetre nézve életbe vágó munkában, számítani. Tagadhatatlan, hogy a falusi tanító sokat tehet e cél érdekében, de magában e nagy feladatot uem oldhatja meg, a mint ez mindjárt ki fog tűnni. Az egyszerű parasztember mindig valóságokkal, tárgyakkal és tényekkel foglalkozik, elmebeli műveletekhez, dedukciókhoz nincs szokva, őt tehát bármily szép elméletekkel is megnyerni nem lehet; neki a puszta elmélet üres szó, melyet megvet. Azt tartja, hogy beszélni könnyű. A föld népét tényekkel, eredményekkel kell meggyőzni. Ha a népet a gazdálkodásban valamely új eljárás követésére akarjuk birui, akkor tisztán szép gazdaságtani előadásokkal nem fogunk célt érni, hanem oda kell vinnünk- embereinket a magunk gazdaságába és ott demonstrálni a mondottak iga/ voltát. Es pedig évek során át kell a jó példának előttük állania, mert a parasztember konzervatív és minden ujjal szemben kétkedő. Elméletileg és gyakorlatilag jól felkészült ember legyen ez a minkigu/.du; kontárt ne állítsunk oda a nép elé, mert u b*u<!><i gazdaemker az ő józan paraszt eszével és so\ övi praxisával csúffá teszi azt. Ámde a gazdaságtani ismeretek ma már akkora halmazt tesznek ki, hogy évekig tartó teljesen szakszerű elméleti és gyakorlati kiképzés A szép Mariska a szó valódi értelmében szép volt. Hasztalan kisérteném meg, hogy leírjam szépségét, mert az sehogy se sikerülne. Legföljebb megemlítem, hogy tejarcán a pirosság lehelletszerüeu szűrődött át és kissé fitos orrocskája nagyon jól illett hamisan csillogó szemeihez. De a szemeinek szinét nem lehetett meghatározni. Hozzá teszem még azt is, hogy csintalanságig csinos volt. Ha mindezeket tekintetbe vesszük, bizonyára senki sem fog csodálkozni, hogy majdnem minden éjjel megszólalt a cigány hegedűje a Mariska ablaka alatt és húzta a kedvenc nótáját: „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele. . . ." Az öreg Munker azonban, bár egy ideig szívesen hallgata a nyárfa leveleinek hullását, de miután az erdők összes nyárfái már mind elhullatták leveleiket az alatt az idő alatt, mig az ifjúság muzsikáltatott az ablak alatt és mert már hetek óta nem aludhatott a rezgő nyárfáktól és még nappal is, ha a legkomolyabb dolgokról beszélt, a rezgőnyárfa dallamára énekelte el a moudókáit, kénytelen volt hatósági közbenjárást kérni. A muzsika tehát elnémult. Munker úr alhatott nyugodtan. Hanem azért még sem volt nyugalma. Özvegy ember lévén, sok gondot adott a leánya nevelése s most még nehezebb gondok hárultak reá, mert a Mariska az iskoláit bevégezte. Munker úgy vélte legjobbnak megmenekülni a gondoktól, ha valami jóravaló férjet keres és ezt állítólag megtalálta Szegheő Benedekben. S csodálatos, hogy mig Mariska, máskor mindig egy nézeten volt az apjával, ebben a tekintetben nem tudtak megegyezni. (') neki meg Bokor Bálint tetszett. Igy állottak a dolgok, a midőn a járásbiró 2b éves szolgálatának jubileumát készültek az érdiek rnegüunepelni. Rendkívüli előkészületek folytak, mert az öreg úr általános népszerűségnek örvendett s az öröm kétszeres volt, mivel a király is kitüntetésben részesítette, királyi táblai birói cimet adván neki. Végre elkövetkezett a nagy nap s többféle szónoklatok és egyéb ünnepeltetés után bankett volt az ósdi vasúti vendéglőben, a mely egész estig eltartott, úgy hogy ekkor az ifjúság táncra kerekedett, a hogy ezt a riporterünk mondaná. Mikor aztán hajnal felé az öreg urak, meg a hölgyek hazamentek, az ifjúság pezsgő mellett tovább mulatott s a cigány húzta fáradhatlanúl. Az volt elhatározva, hogy rendre mindenki azt a nótát húzassa a cigánnyal, a mely a szívéhez legközelebb áll. Igy történt, hogy Szegheő Benedek és Bokor Báliut, mintha összebeszéltek volna, egyszerre akarták húzatni a cigánnyal: „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele ..." Szegheő Benedek, kinek a pezsgő hamar a fejébe szállott, oda kiáltott Bokornak: — Hátrább az agarakkal, azt a nótát csak nekem vau jogom húzatni. Bokor, mintha nem is hallotta • volna, intette a cigányt és a kezébe csúsztatott egy tizest s nyugodtan mondta: — Nos, hát éu mondom, hogy ezt a uótát senki fiának többé nem húzod s legkevésbé akkor, ha boros asztal előtt játszol i . . . A cigány nem húzta tovább, hanem mú< nótához kezdett. Szegheő dühösen állott föl a -/i'k<'r íl : — Nem tűröm, hogy ez a paraszt az orrom alá piszkáljon ! s ezzel fölkapta az asztalról az, egyik pezsgős palackot és Bokor felé hajította. Bokor elkerülte a repülő palackot s halálsápadt arccal közeledett Szegheó'höz. A társaság felugrott az asztal mellől s körülfogta Bukort. Ez megállott s (söndcs hangon szólalt meg: — Ne féljetek, nem duhajkodom, mini a „báró" úr. Csupán néhány szavam van. Büszke vagyok arra, hogy parasztnak születtem, de bolond nem vagyok, a ki utáu szánakozó mosollyal néznek az emberek. A J/áró" úrnak kifejezem legmélyebb részvétemet ezért. Hát lássuk kék-e a vére'{l Másnap megverekedtek. A párbaj eredményét már tudjuk. De volt még más eredménye \< a dolognak. Szegheő Benedek kigyógyult a báróságból, mintha az arc-sebén keresztül kifolyt volna, ami kék vér volt benne. Az igazi ok azonban az volt, hogy a különben józan eszű ember nem akarta, hogy bolondnak tartsák s ma már, mint a megye alispánja, nevetve beszéli el a párbaját Bokor Bálintnénak, a hírneves kriminálista törvényszéki biró feleségének, aki dacára, hogy már két szép nagy fia van, még mindig a szép Mariska. Es hozzá teszi az alispán úr kötekedve, hogy most is kedvenc nótája: „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele." Es most már Bokor Bálint sem tiltja többé, hogy ezt húzassa a cigánnyal. S aztán jőizüen nevetnek mind a hárman.
