Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-11-27

itt is nie»;]essz, csakhogy nagyol)!) szigorúsággal végrehajtva. A gyermekek itt is saját lelkészeiktől nyerik a hitoktatást épp úgy, mint a felekezeti iskolában, azzal a különbségűiéi, hogy ha az állami iskolákban a hittantanító elmulaszt egy órát, azt bizonyára számon kérik tőle, míg most azt igazolniuk nem kell. Nem azt akarjuk mondani, hogy most talán mulasztások vannak, mert ilyenről nekünk tudomásunk nincs, sőt arról nyertünk értesítési, hogy nálunk minden felekezetnél a hitoktatás minden tekintetben kifogástalan, csupán az összehasonlítás kedvéért, tettük meg fenuebbi megjegyzésünket. Az államosítással tehát nem veszítünk, ellenkezőleg nyerünk. A hitközségi adó ma is egyik-másik hitfelekezetnél, a mint tudjuk, megközelíti a 15") — 4O"/

0-ot, melyek legnagyobb részét az iskolák emésztik fel. Nem volna-e tehát helyesebb, okosabb és célirányosabb, ha iskoláinkat államosíttatnók és abba a helyzetbe jutnánk, hogy a mostani hitközségi adónkat felényire, szállíthatnék le ? Nézetünk szerint helyesebb volna, mert a leszállított hitközségi adóból megjavíthatnék lelkészeink és segédlelkészeink járandóságait, melyeket fényeseknek éppen nem mondhatunk. Az államosítást törvény biztosítja nekünk, de még sem megy oly könnyen, mint azt talán sokan hiszik. A vallásügyi tárca annyira meg van terhelve, hogy ha kérni fogjuk is az államosítást, több évig elhuzódhatik, míg nélt érünk. Ez az oka annak, hogy azt tanácsoljuk a hitközségeknek, hogy gondolkozzanak, de ne nagyon soká. Ha megtörténik iskoláink államosítása, akkor fogjuk csak igazán belátni, hogy nem volt okunk a félelemre. Baross Gábor. 1898. november áO. A dicsőség pálmalevelei fonjanak koszorút nagy neved körül, Baross. Ma van a te megdicsőülésed napja. Mindaz a köny, mely éretted bulit, felcsillan ma újra, de nem a fájdalom, bánom a magasztosság dicsfényében. Mindaz a virág, mely ravatalodon feküdt, kinyílik ma újra lábaid előtt. Nem a mulandóság buosú-virágai már, hanem a halhatatlanság üdvözlő követei. De egy tőből fakadt mind a két virágzás, nemzeted szivéből. Mindazok, a kik életedben rajongva, vak bizodalommal követték lépteidet, mindazok, akik lehorgasztott fővel kisérték koporsódat, mindazok itt álnak feltámadásod ünnepén és ragyogó tekintetük fényében csillog ércalakod. Állsz előttük rendületlen erőben és magasan, mint életedben. Vasakaratod az az ércmatéria, melj'be öltözködött szellemed és emlékezeted. Erő, büszkeség, méltóság sugárziií le onnan a magasból, hol hajthatatlan derékkal, dacos energiával állsz te nagy magyar, édes testvére a legnagyobbaknak. Hogy ennek a családnak csak minden félszázadban születik egy-egy gyermeke! . . . Mögötted zakatolnak, lihegnek a fekete gépek. Ezek az acélkcbh'í nagyerejü óriások. Egykor kezes bárányaid, kik intő ujjmutatásodra engedelmes sietésscl futottak s a hol megjelentek, azt mondták: „Baross (labor küldött, az ő nevében meghódítjuk ezt a teret a magyarnak!" Es nem volt ellenmondás, mert aki a kerekek eló mert állani, azt eltiporták azok a kerekek. Itt állsz, irányító központjukban. Mintha ma is a mindent szabályozó főgombon nyugodnék kezed, bizalmat öntve gépezetük egész szervezetébe. Mikor a lepel lehullik az érc-márváról, bizonyára villamáram fut keresztül a haza földjét pántozó acélsinhálózaton s megszólal minden őrház escngotyííjo: „Visszajött Baross!" Es az acélpántokkal vértezett földnek megreszket a teste, megdöbben a szive a hirre, hogv ..visszajött Baross!" Csak a klobusici kripta mellett rázzák tagadólag fejüket az őrtálló sötétzöld fenyők: ..ne higyjétek, itt nyugszik tövünknél . . .'• Barázdás arcoddal, szegény iparos nézz fel a szoborra. A te atyamestered az ott. Látod azt a szigorú arcot? Dc megijesztette az a te ellenségeidet! Látod ezt a vaskezet? Dc megérezték aunak a kíméletlen ütését: akik téged akartak bántani! Az a kéz nem tudott simogatni, — esak tégedet . . . Áll a szobor. Egy megtestesült, ércből alkotott költemény a munkáról és hazaszeretetről. Gránitsziklára állított erősség, védelmére minden idők nemzeti törekvéseinek, kifejezése annak az eszménynek, hogy a magyar földön a magyar az űr és az uralmából ne engedjen egy talpalatot. Áll a szobor, a kormányzási erények, a, vezéri nagy tulajdonságok folmagasztahísának örök oszlopa. Sírja felett még alig verhettek gyökeret a babérfák, már Baross otthagyta azt, kiáltott az ország fővárosának arra a helyére, ahol legzajlóbb az élet, legtöbb a mozgás ós ott hivatalt vállalt örök időkre, körülötte zúg a munka, küzdelmeivel háborog az élet, ő ebben a zajban őrhelyen akar állani. Ott áll az örök őrhelyen, világító torony gyanánt a küzdelmek tengerében, nemzedékek példaadó vezéralakjaként. Ma foglalta el tisztét, ma nyilt alkalma fogadni tisztelgő nemzetét, mely színe előtt díszben megjelenvén, hódolattal nyújtja fel hozzá szerelme virágajándókát. Ks nemcsak azon a téren, dc szerte a magyar hazában, egyszerű városokban, kisded falvakon, mindenütt, mindenütt kalapot emelve, igaz megindultsággal áll úr és paraszt, gazdag és szegény, kicsiny és nagy, aki csak magyar — és ugyanazok a szavak morajlanak végig mindenütt, mindenütt: „Dicsőség a te nagy nevednek, Baross." Szávay Gyula. Emlékbeszéd. A pápai vöröskereszt-egylet 1898. nov. 19-én tartott gyászkoz<ryülésén tartotta: Barthalos István, vál. tag. Tisztelt Nagygyűlés! Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak! Most, hogy dicsőült királynénk Erzsébet ö Felsége, legfőbb védasszouyuuk emlékére gyászünnepélyt tartunk, arra kérem Önöket: idézzük vissza lelkünkben a szomorú napot, melyen a rémes távirati hírt vettük, hogy imádott kirátynénk, az ő jó szive, egy elvetemedett gaz lélek vagy egy társadalmi és politikai őrült gyilkos tőre áldozata lett. Idézzük vissza azért, mert dicsőült királynénkról minél többször megemlékezni, Ót soha el nem felejteni, a legszentebb kötelességünk. szüleitől örökölte. Edes atyjáról, Miksa bajor hercegről, egész legendák vaunak, mint mulatott vadászruhában kedves bajor népe körében, midőn vadászatai közben a föld népének házához vagy mulatóhelyeire betért. Királynénk ifjú éveit e szülői körben töltötte mindaddig, mígnem 1(5 éves korában, 1854. április 24-én, felséges urunk neje lön. Az egyszerűségnek szeretetét, a szegény nép iránt való rokonszenvét a szülői házból hozta a bécsi császári palota fényes falai közé. Szomorú, kietlen korszaka volt az hazánknak, a mikor Erzsébet királyné sorsát Felséges Urunk s hazánk sorsához kötötte. Veszedelmes évek váltogatták egymást már egy fél évtized óta Magyarország történetében. Az alkotmány szünetelt, Magyarországnak már a neve is ki volt törülve az élő nemzetek sorából, az országban idegen uralom dühöngött, s még az eltitkolt sóhajt is lesve, szedte a maga áldozatait; de mikor legnagyobb a veszély, akkor vau az Ur hozzánk legközelebb, s elküldte számunkra mentő angyalát királynénk személyében. Az a szegény nép sorsa iránt kicsiny kora óta érzékeny kebel, nem maradhatott részvétlen szegény eltiport nemzetünk iránt, s kezdtek egymásután megnyílni a politikai bebörtönzöttek ajtajai. Természetes következménye, belső szüksége volt Ő felsége végtelenül gyengéd, nemesen érző szívének Magyarország felé vonzódása. Ez indította Felséges Asszonyunkat azon elhatározásra, hogy nyelvünket megtanulja, s e célból Ferenczi Idát magyar felolvasóuőül, s 18l)5-ben Falk Miksát a magyar nyelv tanárául vette maga mellé. Ez utou megismerte irodalmunkat, történelmünket és szerencsénkre a mi ügyünk jó kezekben volt letéve az említett jeles férfiú és előkelő hölgy kezében, s a mint idők folytán Felséges Asszonyunk nagyjaink körül is mind többet-töhbet megismerkedett, azok őszinte, lovagias vonásainak becsülése folytán, egy az egész hazánkra kiáradó szeretet nevekedett szívében, szerette már annak múltját, szerette élő munkás jeleseit, s szeretettel csüggött már lelke ennek ennek az országnak jövőjén is. Hazánk nagy férfiai e vonzalmat felismervén, feléje tekintettek egész bizalommal, mint a kiegyezés legőszintébb barátja felé. Fokozódott Felséges Asszonyunk ezen részvéte hazánk iránt akkor, midőn az 1866. évi porosz háború idején, a sors Őt huzamosabb időn át hazánk kebelén lakni késztette. Ez év nyarát a Zugligetben a Koclvmeister villában töltölte a Felséges Asszony. Itt még több alkalma nyilt szinről-szinre megismerni ez országnak most már nemcsak nagyjait, de kicsiuyjeit, a föld népét is, s azokat is megszerette, mert mint egykor a magyar nép feledhetleu Mátyás királya, úgy bolyongta be ő is gyakran ismeretlenül a budai hegyeket, s kitudakolta a föld népének ügyét-baját. Igy nevekedett lassan, lassan érett gyümölcsösé fenn és alant Ausztria és Magyarország között a kiegyezés eszméje, az idő, a viszonyok, Felséges Asszonyunk nemes nagy szive megérlelték azt és Deák Ferenc megalkothatta a maga nagy művét. Mikor azután 1868. jun. 8-áu megtörtént a koronázás, egy levelet tett közzé a Felséges Asszony, a melyben tudtul adja az országnak, hogy örömmel járul hozzá Felséges férje azon elhatározásához, hogy a koronázási ajándékul felajáult 50000 arany valamely nemzeti célra fordittassék. Mindenki tudta már, hogy így ezen alapból az 1848-i agg honvédek menedékháza létesül, s ebben a királyné keze munkáját látták . . . „ • • . Nemes egyszerűség, szívjóság, valami végtelen gyengédség, s hazánk iránt való kibeszéljen szeretet jellemezték Erzsébet királynét. Úgy vagyunk mi szeretett királynénk halála felett érzett mély fájdalmunkkal, mintáz a költői lelkű királyné, a ki azt irta részvét levelében, nem látom a hetüket könnyeimtől. Mi is elmerülünk a magunk veszteségének érzetében, s nem halljuk meg a nagy veszteségbeu velünk osztozó szeretett királyunk sóhajait, a bánat terhe alatt töredező szavait: „Csak semmitől sem maradok megkímélve ezen a világon!" „Ez életemnek legkeservesebb órája", sóhajt fel ismét felséges Urunk. „Hogyau gyilkolhatták meg ezt az asszonyt, ki soha senkit sem bántott és