Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-01-30

2. PAPAI LAPOK. J898. január 30. lyok is elenyésztethetők, ha az építést a községi törvény 128. §-a értelmében rendeli el a közgyűlés, mert ezzel eloszlattatnék azok aggálya, a kik a pénztármaradványt, mint törzsvagyont csak 30 napos közgyűlések megtartásával vélik a kérdéses czélra fordíttatni s megszűnnék aunak szüksége is, hogy pusztán a községi törvény nem egész szabatos intézkedései miatt a közös raktál' sürgős felállítása majduem egy évi halasztást szenvedjen. Az (uszfalljíh'dák.Y&i'Osxmk 1892-ben készíttette az első aszfaltjárdát a főutcán és főtéren, melynek ot évig jókarban tartásáért az aszfalt-társaság vállalt felelősséget, öt év után pedig ezen jókarban tartást • méterenként 5 krért eszközli. Az első járda öt éve múltév október 1-én járt le s körülbelül 1-100 Q m. íeríüet az, mely most már a Q méterenkénti .") kr ientartási dijjal javíttatik, illetve u mely után az f> kr javítási dijat kell Jizetni, akár van szükség a javításra, akár nincs. Minthogy pedig a járdákon a kopásnak vagv romlásnak semmi nyoma nem látható s minthogy az összes járadék javítási költségei három év múlva mintegy évi 700 Írttal nehezednének a városra: a városi tanács azon javaslattal járul a képviselőtestület elé, hogy a város álljon el <izon joiiiít')!, hogy az esetleges javításokat a magyar asztalt részvénytársasággal eszközöltesse. A javaslat annyira plauzibilis, | hogy egyhangú elfogadása kétségtelennek látszik. ÍYipa-hánhdni vasút. A közgyűlés legfontosabb tárgya, mint azt rövid ismertetésünk elején is említettük, a pápahánhidai vasút segélyezésének kérdése. Az ügy. mely városunknak életkérdése, •annyiszor és oly behatóan megvolt, már vitatva lapunkban (múlt számunk vezércikke is ezzel foglalkozott), hogy fölmentve érezzük magunkat ezúttal újra részletesen ismertetni a vasút irányát s a közgazdasági szempontokat, melyek e, vasút kiépítésével érvényesülnek. Mindenesetre, czélszerü lesz a közgyűlési határozatban kikötni világosan minden oly jogot, mely akár a vasút kiépítésével azonnal, akár egy távolabbi jövőben realizálható lesz, különösen pedig, hogy a bánhidai állomáson a bekanyarulás Budapestfelé irányzott legyen s a gépház és a szükséges személyzet Pápán leljen elhelyezést. A hozzájárulás mértékének megszabásában bizonnyal az állandó választmánynak alapos vita után hozott határozata fog irányadó lenni. Elveszett? (drhs.) — Kendőri hir. A múlt hónap elején a főutcában a városház körül elveszett egy eszme: a városunkban létesítendő' népkonyha eszméje. A becsületes megtalálót fölkérjük, hogy az eszmét a polgármesteri hivatalba bevinni szíveskedjék. A megtaláló jutalma szegényeink örök hálája s egész városunk elismerése lessz. Érdeklődtünk a szerencsétlenül elveszett szegény eszme sorsa iránt s utána járya a dolognak, azt az értesülést kaptuk, hogy biz' az bele esett a vizbe. Nem ám a Tapolca vize, még csak nem is valami mély kút nyelte el a nagy reményekre jogosító, szépen indult eszmét, hanem egy olyan viz, a mely ma még nincs, de hála isten lessz: a vízvezeték. Ez a minden komolyság híján való bevezetés pedig mindössze annyit jelent, hogy az a szép terv, melyéit városunk polgármestere a múlt év őszén oly elismerésre méltó buzgalommal fáradozott és melyet lapunk már évek óta az ügy fontosságához mindenképen méltó lelkesedéssel karol fel, kezd a feledés ködébe burkoló zu i. Sajnos ma már csak amolyau eső után megrendelt köpönyeg számba mehet ez a felszólalásunk és sehogysem számíthatunk arra, hogy a népkonyha még ezen a télen megkezdhetné áldásos működését. Már az a mi speciális szerencsétlenségünk, hogy semmivel se tudunk a kellő időre elkészülni. Megcsinálunk ugyan miudent, de többnyire egy fél évvel később, mint kellene és még jó, ha csak egy fél évet tesz ki ez a késedelem. így voltunk a vízvezetékkel is, a mely a különböző bizottságok és 15 meg 30 napos közgyűlések retortáin addigaddig húzódott, mig végre is csak a mostani tél elején lehetett megkezdeni a vizmű munkálatait, holott a természetes idő- és munkabeosztás ökonomikus törvénye szerint a dolgot ugy kellett volna intézni, hogy a télnek és a tél elején rendesen fellépni szokott járványoknak már azzal a megnyugtató tudattal nézhessünk elébe, hogy vau egészséges vizünk. No de szerencsére e télen közegészségügyi viszonyaink tekintetében nem lehetett okunk a panaszra és így ezúttal a késedelem nem járt közvetlen károkkal. De korántsem mondhatjuk ugyanezt a népkonyháról, mert bizony kétségtelenül nagy kár az, hogy ez a terv nem valósult meg oly időben, a mikor pedig reá a legnagyobb szükség lett volna, tudniillik még e tél elejére. Mindeu félreértés elkerülése végett ki kell jelentenünk, hogy nem szemrehányás akar lenni e felszólalásunk, hanem kizárólag csak emlékeztetés. Magunk is nagyon jól tudjuk, hogy városunk polgármesterét, sőt a tanácsnak több tagját is már hosszú idő óta és előreláthatólag még hosszabb ideig nagyobb mértékben veszik igénybe a vizmű küszöbön levő elkészítésével kapcsolatos, tehát napról-napra sürgősebbé váló munkálatai, a vízvezetéki szabályzatnak s a vizdijak megállapításának előkészítése, de azért mégsem mulaszthatjuk el, hogy ismételten figyelmébe ne ajánljuk városuuk polgármesterének a népkonyha megvalósításának eszméjét. Ismerjük azokat a nehézségeket is, a melyek a kérdéssel kapcsolatban fölmerültek, de másrészt azt is tudjuk, hogy mindezekre már a múlt év őszén kiterjesztette figyelmét polgármesterünk, ki a legnagyobb elismerésre érdemes ügyszeretettel foglalkozott e humanitárius intézmény létesítésének részletkérdéseivel is. Nem áltatjuk magunkat azzal a reménnyel sem, hogy a legközelebbi időben számíthatnánk a népkonyha felállítására, s ha mégis most látszólag minden aktualitás nélkül foglalkozunk e kérdéssel, akkor ennek kizárólag csak az a célja, hogy mi ezt az ügyet sokkal fontosabbnak tartjuk, semhogy annak a napirendről való levételébe és ad graecas calendas elodázásába belenyugodni tudnánk. Ha már erről a télről lekéstünk ezzel az üdvös intézménnyel, jó lesz az intéző köröknek — és itt nemcsak a város, de jótékony egyesületeink vezetőit is értjük --- most megtenni a szükséges lépéseket és megállapítani a megvalósítás módozatait s így előkészíteni a dolgot, hogy az őszre, ha szükséges lessz, megnyitható legyen a népkonyha. Még közel háromnegyed év választ el ugyan bennünket ettől az időtől, de hiszen a szegények folsegítéséről, a humanizmus egy foutos követelményéről lévén szó, ezt a dolgot sohasem lehet elég korán megcsinálni. A leány mosolyogva szól. Hál én magát László? Gyűlöltem tiszta .-/ivemből, de esak addig, mig jobban meg nem .ismertük egymást. Eletem legszebb, legderiisebb napjai következtek el ekkor s nemsokára mindkettőnk lelkében a gyűlölet, a legmelegebb szerelemmé változott át. A néniék csúfoltak bennünket, jnikor észrevették apró titkolódzásainkat. Kikacagják és ostoba gycrmekszerelemnek nevezték azt az érzelmet, mely a mi gyermeksziveinket mámoros örömmel töltötte (1, és a mely érzelmet mi öröknek, állandónak hittünk. Pedig mennyire igazuk volt nekik. Bohó gvermekszerelem volt. Egy gyönyörű szép tündérálom, moly eloszlott, miként a délibábok vakító ragyogású tündérvárai egy erős szélrohamban. Kppen úgy foszlott szét a mi szerelmünk is egy erős szélviharban, az élet viharában. Hát biz' ez úgy történt, kedves László barátom, mert a mi szerelmünk légvárait, két élénk fantáziájú gyermekagy építette. Es ezeknek a légváraknak a talaja éppen olyan gyönge és ingadozó volt, mint a milyenre a délibáb tündérvárai vannak építve. A térti mélázó arccal hallgatá a leány szavait. ' — No de, ha gyermekszerelmünk már régen elmúlt, elhamvadt is, ugyebár annak emléke mindig élni fog szivünkben és mindig szívesen fogunk róla megemlékezni. Nemde, Margit 1 — Mindenesetre. De mit mondanának a minisztériumban, ha megtudnák, hogy az ő komoly, tudós kollegájuk, Felkay László doktor, milyen mély rezignációval beszél gyermekkori bohóságairól. Kíváncsi vagyok, hog)

r akkor is olyan hozzáférhetetlen szívű nőgyülölőnek tartanák-e, — vájjon? . . . Ah, végre eszembe jut. Igen . . . igen, „Vájjon" volt a címe annak a költeménynek, melyet bucsu! zásunkkor magához írtam Margit, i Margit esudálkozva néz a doktor kipirult i arczába. — Csakugyan. Erről már egészen megfeledkeztem. j — De én nem, csak a címe nem jutott ', eszembe, A költeméuyre is még egészen világosan ! emlékszem. — Nem szavalná el nagyságod a költeményt, ' kérdé vidám mosolygással és a gúny finom árnyalatával hangjában Margit. Igazán érdekes dolog volna ez reám nézve és egyúttal meggyőződném éles memóriájáról is. A doktor észreveszi a gúnyt, de nem neheztel, nem tud neheztelni arra a mosolygó, vidám leányra. 0 is mosolyog, majd halkan, ünnepélyes, komoly hangon mondja: — Figyeljen Margit, elmondom a költeményt. Találkozánk virágos réten, Keblünkben hordva a tavaszt, Ajkunkon dalt, mely a szemekben Szelíd örömkönnyet fakaszt. Hoz-e sorsunk még egyszer össze V S vájjon szivünk majd megremeg? Avagy közönytől meguyűgözve Vájjon nem lessz már jéghideg? — De hiszen az én szivem nem jéghideg j forró biz' az most is, László barátom. — Tudom, de az a forró érzelem mást boldogít s! nem engem, mondja komoly hangon a doktor. Legalább a nevét szeretném, tudni annak a boldog férfinak, aki oly nagy mértékben bírja szeretetét. Kérem, mondja meg a nevét, édes Margit. A leány pajzánul kacag, azután mélyen tekintve a doktor sötét szemeibe, elfogult hangon suttogja : — Most nem, majd máskor . . .