Pápai Lapok. 22. évfolyam, 1895
1895-11-03
2. PÁPAI LAPOK. tárgyi okok, mint inkább személyi tekintetek és viszonyok esnek az eldöntés mérlegébe, Kppen ezért fontos, hogy városunk és vidékünk megyebizottsági tagjai miképpen vesznek részt a törvényhatóság munkájában, hogy figyelemmel kisérlk-e l közigazgatás tevékenységet, s hogy a gyűléseken mindenkor megjelenve, ott szónoki képességéket és szavazatukat érvényesitik-e '. Tehát ne csak kitüntetésnek tekintsék a választók bizalmat, hanem olyan állásnak is, melynek teljes erejökböl megfelelni lelkiismeretben kdtjlességöknek tartsák. A msgyegy&léSeken nem egyszer jövőnkre messze kiható érdekek istápolásáról van szó. Hogyan várhatjuk ez érdekek érvényesülését, ha a bizottsági tagok a gyűléseket soha, vagy csak néha napján látogatva, sem ismeretséggel, sem befolyással nem rendelkeznek, hogy ügyeink támogatására a többi tagokat megnyerni, pártot szervezni tudjanak. A választó polgároknak tehát önnönmaguk iránti kötelessége, hogy saját és községük érdekeinek képviseletét oly egyénekre bizzák, kik azt nemcsak elfogadják, hogy hiúságuknak még egy bizalmi állás üres címével hízelegjenek, hanem a kik a megtiszteltetést oly kötelességnek tartják, melynek viselésére a puszta jóakaraton kivül anyagi, szellemi és erkölcsi erővel is rendelkeznek. A megüresedett megyebizottsági helyek betöltése az egész vármegyében f. hó 7-én lesz. Reméljük, hogy a választók felhagynak azzal a közönynyel, melyet a legutóbbi választások alkalmával szomorúan tapasztalnunk kellett s oly élénk érdeklődéssel vesznek részt a választásban, oly teljes számmal jelennek meg az urnánál, minél a választás fjntossága, meg a jogból |o|\ó kötelesség érzete is meg kivan. l>e reméljük azt is. hogy minden mellékei céltél, személyes érdektől eltekintve s csak a közügyek haladásától vezéreltetve olj férfiakra adjak szavazatukat, kiknek egyénisége teljes garanciát nyújt arra, hogy a választó közönségnek méltó képviselői lesznek. A megválasztott tagoktól pedig joggal elvárhatjuk, hogy a megyei közigazgatás minden ágát és mozzanatát figyelemmel kisérve, a közérdekű ügyekort lelkesülve, ezeket teljes erejükkel támogatni és diadalra juttatni iparkodjanak. A virilisek vagyonuk jogin foglalnak helyet a megye székházában, ezért az ő érdeklődésüket és részvételöket a megyei ügyekben szívesen és jóleső örömmel látjuk ; ám a választott törvényhatósági tagok nemcsak maiidatárusai, hanem a mandátum alapján adósai is a választó közönségnek. El adósságnak visszafizetése pedig lelkiismeretben kötelesség. Cikkünket amaz óhajtással fejezzük be, hogy nyilvánuljon meleg érdeklődés és részvétel a folyó hó 7-én végbemenő választás iránt s összpontosuljon a népnek bizalma oly férfiakban, kik e bizalomra mindenképpen méltók. P. Szabó Károly IHM; I*!>.->. Újra a nirvána. . . újra a megsemmisülés. Ismét közéletünk egy bátor hareosa volt kénytelen odahagyni a csatateret. /'. Se/hó Eáioly, a derék bazári, a jó tanár es tt el mellettünk. S/.eméböl még csak az imént lopózott ki a tudományért való lelkesedés szent fénye, még csak az imént némult el ajka . . . látjuk magunk előtt a kathedrán, a mint higgadt megfontolással domborítja ki a magyar irodalom nagy alakjait. Ma Kisfaludy Sándort, holnap Arany .Jánost ismerjük no g; ma „llimfy szerelmei'-nek tűzzel epedéssel irt sorait, holnap a fenséges „Toldi'halhatatlan sorait olvassa tél nékünk s tekintetünk hosszan, némán szegeződik a derék tanárra. A fantázia birodalma tárul fel előttünk s iljui hévvel tanuljuk kiváló tanárunk irodalomtörténetét . . . Szivesen foglalkoznak nagy Íróink jellouavilágával, történetével, s ez előszeretetet Szabó Károly higgadt megfontolással, biztos kézzid csepegtető bdkünkbe . . . Az ember lassan-lassau fejlődik karakterré. Az ingatag iljuból csak nehezen less szigorú, állhatatos jellem . . . s néhány pillanat, egy-két röpke esstendö, a kara'.; « fogalommá b'SZ. „Még jó, ha a karakter tényleg fogalommá válik-1 — mondja egy klasszikus német iró - „m»rt ha az ember holta után a nagy közönség előtt fogalommá lesz, teljesen elérte rendeltetését.'' P. Szabó Károly a pápai főiskola törtéinlében fogalommá lett. Lassanként az emberi momentumok kitörlödnek az utódok emlékezetéből, s a lélek, a magterem tett eszmék kelnek életre előttük. A forrongó korszak küzdelmi s munkájában a holtak arcvonásai egy kaoszsz.i olvadnak üssz>, s csak az eszmékből isinerünk rá rég elhalt bajnokainkra. Ha irodalomtörténetről olvasunk, irodalomtörténetet tanulunk, mindig eszünkbe, jut egykori jó tanárunk. Fogalommá válik előttünk, hogyan kell irodalmat tanítani, bogy a költészetet, ez isteni művészetet megkedveltesse velünk. S ez minden tanárnak hivatása, mert z melyik tanár e célját el nem éri. tanújelét adja, hogy nem tudott hatni az ifjúságra, nem volt igazi karakter, mely hivatva van sok ezer jellem alakítását megkezdeni . . . • P. Szabó Károlyijai már második nagyveszteség éri ez évben főiskolánkat. Először a jó Szilágyi dőlt ki, l nemsokára követte ,.Kari bácsi" is. A megöregedett századdal letűnnek a harcmezőről a régi kipróbált erők is, itt hagyva a tudománynak ujouatiu felszentelt, modern csarnokát. Helyt adnak a fiatalabb talentumoknak, örökségül hagyva a főiskola országos hírnevét. De nemcsak a főiskola, hanem az önképzőkör is részvéttel gyászolja Szabó Károly elhunytát, kiben régi, fáradhatatlan elnökét vesztette el. A híres pápai önképzőkör nem is képzelhető nélküle. Története szoros összefüggésben van Szabó Károly nevével. Látta küzdelmeit, felvirágzását. Háuy zsenge poémát kellett ott végig hallgatnia szegény jó Kari bácsinak) már ezért is megérdemli az égi üdvösséget. Nem szabad ügyeimen kivül hagynunk, hogy 0 Volt egyik úttörője a pápai zsurualizmnsnak is. Egyik alapítója volt a „Pápai La//o/r-uak s 18/4-ben tevékeny részt vett ennek megindításánál. Az első szám 1874 május 3-án az ö szerkesztősége mellett jelent meg s P. Szabó Károly, mint a „Pápai //t/Wi"-iiak olsö felesös szerkesztője (18713. oktoberig;, e számban szép, lendületes cikkel lép a közönség elé. Fájó szívvel gyászoljuk mi is a derék lé-rüut, ki lapunk alapkövének letétedén az elsők között buzgólkodott fáradhatlanul. A „/'''/"" Sokéniji<i tütoltó egajét" évtizedeken ál volt kitűnő elnökét vesztette el a megboldogultban. P. Szabó Károly tevékeny kében, hogy többé ezen az estén nem jön a halottak profanáit birodalmába : megfeledkezett most erről a fogadásáról is, meg mindenről. Bizony jelformán azt sem tudta volna megmondani, hogy miért is jött hát tulajdonképp ide ? Egy fényesen kivilágított, gazdagon felkoszorúzott sir mégis lebilincselte némileg határtalanságban kalandozó figyelmét. Áttörve a bámészkodó sokaságou, leolvasta a hatalmas márványobeliszk ragyogó nagy aranybetüiböl, hogy a kinek az a sok világ fényeskedik, az a sok koszorú ékeskedik, az senki más, mint Taglossy Bálint — mészáros mester. Mindjárt a fényes sir tőszomszédságában egy behorpadt, gyomtól fölvert sirhalom előtt kis kopott vörösmárvány emlékkő állt. A hajdani mészárosmester nagy fényességéből esett rá egy kevés, mely éppen csak arra volt elég, h"gy Vári Béla kibetűzhette, hogy a ki pediglen ott álmodik: az ama magasztos, lángoló sorok halhatatlan írója, a néhai való szegény kopott professzor . . . Valami véghetetlen keserűség lógta el a fiatal ember lelkét, szeméből egy forró könycsepp hullt az elhagyott puszta köre ... A temetőn hid"g, metsző szél zúgott keresztül, kioltogatta agyanként a pislogó mécseket l hazakergette a béméss'sokaságot. Csak assegény profemor horpadt, puszta sirja előtt állt nég mindig az itju szomorúan, lehorgasztott fővel .. . Egyszerre, mikéntha lágy szellem-hangot hallott volna a temető, mély, kísérteties oeöndjében: ,.Az a te szived szerint való mélységes bánatod i igaz könyed jobban megszenteli azt a sírt. mint a többit száz lámpafény, ezer koszorú. Azok a lámpák kialusznak, azok a koszorúk elhervadnak, ugy alszik ki, ugy hervad el emlékük azoknak, a kik alattuk porladnak, ám e |»u. zta sir lakója ott él müveiben, ott él a jók, nemesek szivében örökké, mind örökké! . . Büszkén emelte föl fejét, hazament s föltárta könyvét újra, kezébe vette tollát s lesem is tette, míg az éjfél édes álmothiutö tündére ki nem vette szolid mosolylyal a kezéből. Halál. — A »Pápai Lapok' eredeti tárcája — I. A kollégium egyik tantermében egy különös alak látható. Mikor először esik reá pillantásunk, valami borzongás-félét érezünk : nem nagyon Őrölünk a találkozásnak Később mindinkább megszokjuk társaságát; meggyösödüttk, hogy tulajdonképpen nem la olyan rossz ember di Csöndesen vissll magát üvag aaekrényé'•én. Egy hibája vau, hogy folyton kacag, nem hangosan ugyan, mert akkor kiküldették, hanem Dssk ugy magában, s szint a b-itracsnklik feje, amin egyáltalában nincs okuk csudálkozui, lévén ez a jókedvű cimbora: egy igazi csontváz . . . Hogy ki volt, még mielőtt jelenlegi állását elfoglalta volna: ma már bajos megtudni. Tény, hogy meg vau elégedve kényelmes helyzetével, legalább nem panaszkodik sorsa ellen. Nem is mindennapi szerep jutott neki: róla tanulják a diák-emb ívk, hány darab csont teszi ki a mi porhajlékunk gerendázatát? Különben igen nyugodt az élete: attól, hogy állását elütik kezéről, egy csipetet s ni fél, s ezen a világon semmi sem alterálja. Eltűri, hogy minden porcikáját megzörgetik, fejétől egész a lábujjhegyig. Hadd okuljanak, ha látják, milyen gyönge a csontjuk, majd talán jobban vigyáznak rá . . . Igényei nem terjednek messze. Az üvegszekrény egyedüli büszkesége: azon keresztül szemléli a mi körülötte történik és az ö neki legszebb mulatsága. Mikor ólt, hogy milyen lakása volt? Mi nom tudjuk. Tőle meg hiába kérdezzük, nem mondja meg, csak kacag a szemunk közé: — Mit kérded, hogy mi voltam én'r 1 . . , Aztán tovább kacag és mintha fülünkbe suguú szép balkan :
