Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888

1888-05-13

JVLegJ elemit Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre ko.-onkinl reaikivüli számok is adatna'c ki. Bér menteden levelek, csak ismeri kezektől fogadiainak el. Kéziratok nem adatnak vissza. a A lapnak szánt közlemények l ti p tiZfíllií. h i t a a l á b a {_() - k o 11 ég i u m é p il l e I) küldendők. ápa város Előfizetési díjait. Egy évre 6 frt. •— Félévre 3 frt. Kegyed évre 1 frt 50 krajczár Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos jietitsor térfogata titán 5 kr, nyilttérben 50 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíjmindigkül'ön számíttatik Az előfizetési díjak^ s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (GOLDBERG GYULA papirkereshedése, Fölér) küldendők. B a v i d c !: i egyesületnek hivatalos közlönye. saoa an. magyar no a Az újabb kor, mely minden jog- és természetellenes köteléket fölold, egyes államokban már a nőket is gondolkodóvá tette az iránt, hogy váljon nincs-e oly járom vagy rabbilincs, melyet széttörhetnének. Rájöttek, hogy a házassági gyűrű szőrit egy kissé és felkiáltottak: Meg kell szüntetnünk a férfi-zsarnokságot; felszabadításra, emanczipáczióra kell törekednünk. Ne legyen többé a házasságban ur és szolganő. Éljen az egyenlőség, éljen a szabadság! Legyen egyenlőség a közgyűléseken, a társas életben, az utczán, a kávéházban, az utazásban és viseletben. Miért ne szabadna nekünk atillát, frakkot, csizmát, nadrágot, férfikalapot s egyáltalán férfi-ruhát hordani? Mi is emberek vagyunk; tehát nekünk is van jogunk, ép ugy mint a férfiaknak, lovagolni a nyilvános tereken, úszó-versenyeket tartani, párbajokat vívni, utazásokat tenni egyedül, szivarozni, bort inni és magánosan látogatni nemcsak a színházakat, de a kávéházakat is. — Regéiteket irtak a férjek zsarnoksága és a nők türhétlen rabszolgasága fölött s azon kezdték, hogy leányaiknak ép oly szabad mozoghatást engedtek, mint a fiaiknak. Azonban ezen ríj és szokatlan téren arra a fölfedezésre jutottak, hogy az álmodott szabadsággal nem járt istenáldás; egyik szerencsétlenség a másikat érte; a házi gazdaság és vagyon tönkre ment s a nők a családban elvesztették azon jogot, melyet még bírtak, de meg nem becsültek. A magyar nő ilyen gondolatokkal soha sem foglalkozott; mindig tisztában volt azzal, hogy ő a keresztényi szeretet, jótékonyság, könyörület és áldozatkészség műveinek gyakorlása által sokkal fontosabbat cselekszik, s jobban kihat a társadalomra és állami életre, mintha nyilvános közhivatalt viselne, vagy bármily férfi-foglalkozást űzne. A mit a görög és római nők tettek, a miről a spanyol és carthagói honleányok híressé váltak s a miért a barbár népek közt a seytha, teuton, britt és normandiai amazonok annyira dicsőíttetnek: az mind a magyar honleányoknál is fokozottan és tényleges jelenségeiben nyilvánult azon magasztos erényeknek, melyek különösen képezik a nők hivatását és a melyek kezdettől fogva a nevelő, képző, ösztönző, lelkesítő ós önfeláldozó női szivet választották ki szentély gyanánt. Midőn ugyanis a magyar nép elnyomatása elleni szent küzdelmeiben hazája j iránti magasztos érzelmeit ismeretessé tette: a magyar hajadonok, feleségek és anyák egy szívvel-lélekkel nagyszerű példáit adták ön megtagadásuk, áldozatkészségük, hiősi bátorságuk és a legnehezebb körülmények közt is tántorithatlan hűségüknek. A hadi költségek fedezésére ékszereiket és mindazt, a mi csak kedves volt előttük, az ország kincstárába hordták. Jegygyűrűiket is föltevék a haza oltárára s a hetyett a kormánytól vasgyürüt nyertek ityen fölirattal: az aranyat vasért cseréltem föl. Hajadonok, kiknek pénzük nem volt, szép hajukat adták el ós ennek árával adóztak a közjóért. A férfiak vívtak, az asszonyok a sebesülteket ápolták, a leányok pedig fontak, kötöttek, varrtak és a mit ez úton öszszeszereztek: azt mint munkájuk bérét ajánlották föl segélyül. így fogta fel a magyar nő szent hivatását a társadalomban. Epen azért, soha sem jutott eszébe kilépni azon ható-, alkotó és gyarapító körből, melyet részére maga a természet kimutatott. Oly cselekvények vagy munkák, melyekre nem a nők rendelvék, mindnyájan pótolhatók férfiak által is. De ha saját terüket üresen és teendőiket, feladatukat teljesitlenül hagyják: ki pótolja ekkor a derék honleányokat, a hü feleséget, a jó és gondos anyákat, a kegyes és erényes háziasszonyokat, a jótékonyságban, áldozatkészségben és keresztényi szeretetben csillogó emberbarátnőkel; kí pótolja ki okkor azokat, kik a vallás, erkölcs, család, haza és emberi nemzet méltóságának ós jólétének volnának egyedüli ápolói, védői, támoszlopai és palládiumai? -A nőnek hivatása: hogy mint feleség, anya, háziasszony és honleány jó szive és nemes lelke által fentartsa, képezze, nevelje a vallási, házi, hazai ós emberbaráti szent erényeket, melyektől valamint egyeseknek, ugy az egész nemzetnek is társadalmi arcza, tekintete függ. Mctczcc] fi <

2J\Li<faát\j. Magyar és német "báró. Egész éven át annyi komoly és — fájdalom! — egyszersmind nagyon unalmas dolgot írok, hogy legalább a jótékonyság oltárára szeretnék egy kis mulatságos történetet letenni, ámbár kérdéses vájjon nincsen-e még ennek is bizonyos komoly háttere, sőt akadhatna még oly zsémbes olvasó is, a ki — az olvasottak felett kissé gongolkozva — ugy találhatná, hogy ezen a magában véve jelentéktelen histórián nekünk magyaroknak nem is annyira nevetnünk kellene, mint — okulnunk. 1853. nyarán Kemény Zsigmond báróval, ki egyike volt nemcsak a leggeniálisabb, hanem egyszersmind a legszeretetreméltóbb embereknek, együtt laktam a Svábhegyen a Bujanovics-féle villában. Egyszer, midőn épen sétautunkra akartunk indulni, Zsigó barátom az ajtónál véletlenül még egyszer megfordul és akkor szeme Íróasztalára esett, a hol egy darab szivar feküdt. Kemény rögtön odasietett és én azt gondoltam, hogy ama szivart magával akarja vinni. O azonban egy kulcsot vett ki zsebéből, kinyitotta vele az íróasztal fiókját és belemarkolván a bennlevő szivarosládába, még egy pár darab havannait rakott kí az asztalra. Aztán becsukta ismét a fiókot és quasi re bene gesta a megelégedés mosolyával monda: «No most menjünk!» Nem értettem a dolgot. „Mire való ez?" kérdem. n 0 a fülem felé hajolt, titokzatosan megsúgva: «Tudja barátom, már régen observálom, hogy inasom távollétemben az asztalon maradt szivarokból mindig egyet-kettőt el szokott vinni. De ha csak egy darab fekszik ott, természetesen genirozva van szegény; azért szoktam ilyenkor még egy pár darabet odatenni.* Midőn a magyar bárónak ezen nagylelküségi excessusát elbeszéltem egy másik barátomnak, báró Ringelsheim táborszernagynak (a ki akkor katonai főparancsnok volt Erdélyben), ö azt monda rá: «No bezzeg én másképen bántam el hasonló esetben az én inasommal. Én is észrevettem, hogy ö a künn hagyott szivarokból mindig egy-két darabot el szokott lopni. Nem szóltam semmit, hanem rendesen megszámláltam az asztalomon maradt szivarokat és mikor hazajöttem, naponként feljegyeztem, hány darab hiányzott. A hónap végén inasom rendesen átnyújtotta nekem azon apró kiadások lajstromát, melyeket a hó folytán érettem tennie kellett. Én átnéztem a számlát, aztán ezt mondám neki: e Teljesen rendben van: meg kell térítenem 9 frt 10 krt, havi fizetésed 20 frt, ez tesz összesen 29 frt 10 krt: ebből levonva 25 drb szivar árát ä 40 kr., a mi 10 frt, fizetek még 19 frt 10 krt». «De kegyelmes uram —• —> hebegé az inas. «No mi kell? Drágállod a szivart? Hjah fiam, én nekem más, mint 40 kros szivarom nincs; ha neked olcsóbb kell, vedd a trafikban.» E naptól kezdve szivarjaim érintetlenek maradtak. Ebből áll az egész história. Még csak azt akarom megjegyezni, miszerint az én kedves magyar báróm, a ki valamikor igen csinos vagyon felett rendelkezett, csakis kitűnő testvérének köszönheté azt, hogy életének utolsó éveit anyagi gond nélkül tölthette, mig a német báró, mint vagyonos ember nagy kényelemben élvezi nyugdíját a stájerországi Pensionopolisban, vagy — miként I. Napóleon elnevezé — „dans la ville de gräces au bord de l'amour!» .... Es most, nyájas olvasó, szíveskedjék, ha ugy tetszik, a felett, gondolkozni, vájjon ama két barátom eljárásában nem tükröződik-e egy kissé az illető — «nemzet geniussa»?! Az otthon. — Irta: BENICZKY-BAJZA LENKE. — Az igazán jó ember nem lehet otthon nélkül. Ne számítsunk annak szivére, jóságára, ki otthonát nem szereti. Jaj annak, kit sorsa olyannal kötött össze, ki futva a világot, változatosság után eseng, elhanyagolva saját otthonát, de kétszeresen boldogtalan az, kinek a sors nem adott otthont s ki kénytelen napjait, éjjeit és minden idejét idegenek között, hazug ígéretek, hűtlen fogadások és érdekszülte csókok között tölteni. Az állat ösztönénél, az ember jószívűsége, kedélye, ragaszkodásánál fogva óhajtja az otthont. A madarak visszatérnek délről, felkeresik elhagyott otthonukat. Csiripelve ülnek fészkeikre, fürödnek a napsugárban, csicseregnek a fák levelei között. Boldogok, mert mindenük megvan, a mi nekik az élet kelleméhez tartozik: levegő, virágillat, a kedves, általuk újra feltalált otthon, melybe szerelmet hoztak magukkal, mi megtermékenyíti lételüket s mi nélkül Istennek semmi teremtménye nem élhet . . . * Süi'ű lombsátor borul a kisded ház fölé, előtte illatos virágok. Az udvar közepén lehajló ágakkal áll egy terebélyes fa, alatta pad, rajta két emberi lény, egymást átkarolva tartják; fölöttük, a lombok között, madárének, szerelmes csicsergés hangzik, a házacska ablakai tárva vannak, belül látható a kedves, bi

Z

almas otthon, körülötte minden csendes, neszTAR_CU Jer, gazdag ur . . T Jer, gazdag ur! S hadd áradjon a pénz. Mig elapad minden nyomor 1 Dalom Dicsér, ha mindjárt csak divat vezet. Divatnak is legszebb az irgalom. Tekintsetek rá, Jó s/.iv hölgyei, Ha rögzött szive ellentállna még, Aztán vegyétek ápolás alá, Legbájosabb, „irgalmas nénikék". A kakukk. Erdő szélén, alkony sugarában Ült a lányka, s ifjú, boldogon. Elmeiültek fülmilék dalában; Suttogának édes hangokon. Suttogának, csókolóztak közbe; Szenvedének boldog perczeket. S szól az ifjú, kedvesével ölbe: „Haljak meg, ha elfeledtelek!" Rá felel a jó kakukk madárka : Ne hidj neki; hazug! hazug ! hazug! Erdő szélén, alkonyat sugárban, A leánynak köny ragyog szemén; Lomb hullásán, őszi szél zúgásán, Sírdogál csak egyedül szegény. S nem felel a jó kakukk madár sem; Rég, messze mondja másnak, hogy: „hazug!" A jó szívű ember. (Mutatvány Jókai Mór alkalmi színmüvéből.) SZEMÉLYEI: A jószivü ember. Egy 48-iki ismerős. Egy aspiráns. Egj' menyasszonyi önkéntes. Egy völegényi vállalkozó. Eg}

r félreismert lángész. Egy titkos drámaíró. Egy legyezős honleánj

r

. Egy régi ideál. Egy hat személyből álló bukovinai csángó-bizottság. Egy repülőgép-feltaláló. Egy szerencsés apa Egy énekesnő ) Egy czimbalmosnő ) leányai. Egy gondolatolvasónő ) Egy kritikus Egyfotográfus. A színházigazgató. A Zsuzska: egy derék becsületes tót leány. Történethely: egy Írónak a dolgozó szobája. Idő: mindennap. 5 Jelenés. Előbbiek Zsuzska. Pártfogolt. Zsuzska. Cságos ur, az az ur a kinek mindig szabad bejönni. Jószivü. Hát jöjjön be. Pártfogolt. (Eiatal, szerény, nyájas alak.) Nem rablom az idejét; csupán csak szivem hálás érzetét kivánom átadni. Elértem vágyaim czélját. Ma kaptam meg a kinevezést a váczi államfogház igazgatósági irodafelügyelői állomásra, kilenczszázforint fizetéssel. Óh uram. En vagyok az ország legboldogabb embere. En ezt csupán az ön hathatós pártfogásainak köszönhetem. Jószivü. Nem, édes öcsém, nekem semmit sem köszönhet ön, hanem a saját jó magaviseletének, készültségének. Igazán nagyon örülök, hogy ön megkapta az állást. Pártfogolt. Nem találok szavakat hálámat kifejezni. Hogy ha egyszer Váczra tetszik kerülni.... Jószívű. Bizony megeshetik rajtam, hogy becsuknak. Pártfogolt. Óh kérem, nem ugy értettem. Hisz Váczra csak az apró vétkeseket küldik. Azaz, hogy nem is ugy akartam mondani. Jószivü. Jól van, jól kedves öcsém, hát csak járjon ön szerencsével. Kívánok önnek jó előmenetelt. Pártfogolt. De még egy alázatos kérésem volna. Nem tudom, hogyan merjem előadni. Jószivü. No csak bátran! Tán egy kis előleg ? I Pártfogolt. Óh kérem ! A világért sem. Nekem megtakarított összegecském van. Jószivü. Ezt már örömmel hallom. Tehát mi óhajtása van még ? Pártfogolt, i Hát — ezer bocsánatot kérek — de miután a magas kormány kegyéből és az ön hathatós gyámolitásából, s az égi gondviselés malasztjából, sikérült magamnak biztosított állást szereznem, arra az elhatározásra jöttem .... Jószivü. No no! Eiatal ember! Rosszat sejtek. Ki ne mondja ön ezt a szót! Pártfogolt, Arra kérem önt, legyen — násznagyom. Jószivü. Tudtam! — A mint egy kilenczszáz kap, mindjárt megházasodik! Talán valami gazdag pártié. Pártfogolt.) Ah, dehogy. Egy igen szegény leány. ( Jószivü. Ahan. Sejtem. Becsületbeli kötelesség. Pártfogolt. Nem! Nem uram. Ő egy igen becsületes leány. Valódi mintaképe az erénynek. Jószivü. Tehát szívbeli viszony? S hogy hívják a szive választottját? Pártfogolt. Nem tudom, kérem alássan. Jószirü. Nem tudja? Pártfogolt. Hát még eddig nem volt alkalmam megtudhatni. Mert tetszik tudni, magától a leánytól megkérdezni, hogy hogy hívják, az szemtelenség5 forintos hivatalt M*t számunklioz tél ív mellélvlet van csatolva. másoknál tudakozódni a neve iránt pedig compromittáló lehet. Jószivü. Hát akkor hogyan ismerkedett meg vele ? Pártfogolt. Minden reggel hét órakor, midőn én a külső stáczió-utezai lakásomról az irodába felmentem, pontosan abban a perezben indult ő is a Kisfaludy-utczából a korona-utezai pipere-üzlet helyiségeibe. 0 elől ment, én utána lépegettem. Ha csak egyetlen egyszer is hátranézett volna, megszűntem volna a nyomában járni; de mivel soha a fejét sem fordította féke, méltónak találtam a vonzalmamra. Egy szót sem váltottunk egymással. De azért mégis volt közöttünk bizonyos titkos rokonszenvezés. Ha én érkeztem hamarább a bodzafa-uteza sarkához, akkor én vártam be, a mig ő megérkezik; ha ő jött elébb, ö várt be engem. Ez az egymást követés igy tartott az ősztül kezdve mostanáig. 0 elől, én utánna: azzal a változatossággal, hogy mikor esős idő volt; én mentem elől; mert hiszen tetszik tudni, hogy az nem illenék: egy lányka után lépegetni, mikor — esős idő van. Jószivü. Nagyon szeretem az ilyet hallani. Hát aztán mégis csak mi módon jött ön rá, hogy egymást szeretik? Pártfogolt. Hát egyszer vettem magamnak azt a bátorságot, hogy belépjek abba a boltba, a melynek az ajtaján őt eltűnni láttam. Nagyszerű pipereárus bolt volt. Én nyakravalót kértem. 0 libegett elém, mint egy genius; a kravátlis katulyát emelve a kezein, mint a hogy az angyalok emelik SzentIstván koronáját. Tessék választani. Én remegő kezekkel tártam fel az egész katulya tartalmát. Végre kiválasztottam egy nyakkendőt, lángveres alapon aranyszín patkókkal. ,,Ah ez nem való önnek!" monda ő: „ilyesmit csak inczi finczi gavallérok viselnek. Önnek az arczához ez fog illeni!" S azzal kiválasztotta számomra ezt, a mit tetszik látni a nyakamon: zöld alapon fehér nefelejtsekkel. „Remény s emlékezet 1" Es mindjárt saját kezével fel is kö20