Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888

1888-05-13

telén s mégis minden él és virul, távol, közel . . .! A szerelem oáza ez, e két lény szerelme itt az ur A világ ítélete, rágalma, keserűsége ide nem jut el. Itt a természet parancsol. Ama két ember története ez: születtek és szeretnek, mást nem ismernek s nem is kívánnak ismerni e földön! Egymásra néznek, midőn fölkél a nap s midőn lemegy. A bájos hajnal elmondja nekik az éj történetét. Két csillag esett le az égről, együtt haltak meg . . . Ök figyelemmel hallgatják, mert hisz ők is ugy szeretnének meghalni. Együtt, egyszerre, nem tudva a világról semmit. Minek ? Hisz boldogok. Csak az fut a világ s az emberek zaja után, ki szivében titkos keservet rejteget s fél az egyedülléttől —• otthon! Midőn fölkél a nap, a harmatos reggel egész pompájában terül el előttük. Egymás mellett ülve, csodálják a természetet. Kéz kézben. Szem szemben. Ők az élet kiváltságosai! Övék a föld iffazi gyönyöre. A merre néznek, látnak, minden visszhangot ad szivüknek, mert a természet csak annak felel, csak azzal érteti meg magát, a ki hozzá hasonló, igaz, meleg, változatlan, hű és örök . . . A reggelt dél követi, meleg, lankasztó. A virágok becsukják szirmaikat, a növények ellankadnak. A madár-csiripelés megszűnik, a madarak a buja fű kozé rejtőzködnek, minden hallgat és szünetel, csak ők nem szűnnek meg, csak ök nem fáradnak el egymásnak azt suttogni: szeretlek! Ok nem lankadnak, nem terveznek, nem vágyakoznak a világ csalárd délibábja után, de nem is pihennek. Szeretnek és ott/ion vannak. Ok az élet kiváltságosai! . . * Hány ember van, kinek ilyen boldog otthona volt, és — elvesztette! Igyekezzünk nekik visszaadni. Az otthont nem pótolhatja semmi. A vizek felszáradnak, de a beláthatatlan rónaság letarolt, terméketlen marad. Kunyhók, házak s a barátságos otthonok megsemmisülvék. Epitsük fel azokat könyöradományainkkal mielőbb s adjuk vissza szeretett otthonukat azon jó emberelvnek, kiket a bizalmas otthon boldoggá tett, de kiket most rövid időre megfosztott attól az árviz. A róka. — Mese a «Jó sziv» szerkesztőségéből. — Tortént egyszer, még Aesopus idejében, hogy az oroszlán megharagudott. Nagy volt e miatt a rémület az állatok között és egy szónokot kerestek, aki megbékítse a haragos királyt. A róka ekkor előlépett és igy szólott: — Csak jertek velem barátaim, majd megbékítem én. Tudok vagy háromszáz mesét; ha ezeket elmondom ő felségének, tudom istenem, hogy elmúlik a haragja. Egész sereg indult erre a róka után. De alig mentek pár száz lépést az oioszlan barlangja felé, a róka hirtelen megállt. — Mi lelt? kérdezé kísérete. — Nagy baj van, szólt az állatország intrikusa, elfelejtettem száz mesét. — Ez még nem olyan nagy baj, volt az általános vélemény, elég lesz oda kétszáz mese is. Megint mentek mendegéltek, és kis idő múlva újból megállott a róka. — No, mi baj már megest? kérdezték az audencziára menők. — Ej, haj, ismét elfelejtettem száz mesét, válaszolt a róka. •— Még ez sem olyan nagyon nagy baj, vélekedének az állatok, elvégre meg lesz a hatása száz mesének is. Mikor aztán az oroszlán barlangja elé értek, a róka megint megállott és igy szólott: — Kedves barátaim! Elfelejtettem biz' én valamennyi mesémet; most már' legokosabb lesz, ha mindenki ugy védelmezi magát az oroszlán előtt, a hogy tudja. Szerkesztő uram is igy cselekedett. — Csak bízzátok rám a dolgot, csinálok én három újságot is. Meglássátok, hogy meghódítom vele oroszlán ö felségét (már mint a nagy közönséget.) Mikor aztán közeledni kezdett a lap megjelenésének határideje, tanakodni kezdett: — Elég lesz talán két szám is . . . Majd később: — Legokosabb volna egy számot adni. Végül, mikor már körmére égett a dolog, megszólalt a róka: — Védelmezze magát mindenki ugy, ahogy tudja. Ljon mindenki ugy, ahogy tud! És ime ír mindenki ugy, ahogy tud, csak a szerkesztő-róka nem mesél semmit, mert tudja, hogy annyi előkelő munkatárssal ugy is megfogja ö majd hódítani az oroszlánt, melynek neve: olvasó közönség. Emlékeimből. (Az iskolai fegyelem 1848. előtt.) Ifjú koromban bires iskola volt az eperjes collegium. Tanárai közt több jeles embert számlált; a fegyelem, bár atyai, de szigorú s az ifjúság szelleme kitűnő volt. Erről a fegyelemről s erről a szellemről akarok a mai nemzedéknek egyetmást elmondani. Az év kezdetén a nagy auditóriumban a Veni Sancte után az iskolai törvényeket olvasták fel előttünk latin nyelven. E törvények közül az egyik a korcsmába, vendéglőbe, kávéházba való járást feltétlenül tiltotta s a színházba is csak az igazgató engedelmével volt szabad menni, mindannyiszor külön kellvén azt kérni magoknak az akadémia hallgatóinak is. — A törvények megtartását a pedellus ellenőrizte, feljelentve az igazgatónak, a kit kávéházban látott — a mi azonban alig-alig fordult elő — valamint azokat, a kik valamely szini előadáson voltak jelen. A törvények áthágóit azután vagy maga az igazgató megdorgálta, vagy súlyosabb esetben, iiletőleg ismétlés esetében az iskolai szék (sedes scolastica) elé idéztette. Ezen szigor ellen azonban eszünkbe sem jutott zúgolódni. A gymnasiumban megszoktuk a fegyelmet s azért, hogy az akadémiát jártuk, nem" tartottuk azt lealázónak. Vasárnap és ünepnapon a templomba kellett mennünk s a rákövetkező napon a rhetorika és poésis osztályában a tanár egyet-kettőt kikérdezett a szentbeszédből, a mikojr is annak nemcsak tárgyát, hanem elrendezését jés a felhozott bizonyítékokat is el kellett mondanunk. Az isteni tiszteletről á nagyobbak közül egyszeregyszer többen-kevesebben elmaradtak, ellenben az iskolát mindannyian szorgalmasan látogatták s volt ugyan társaim között elég, a- ki nem jól s egykettő, a ki épen nem tanult, de olyan — ide értve a joghallgatókat is — a kí az előadásokra ne járt volna rendesen, nem találkozott. S azért, ha valamelyik nem jegyzett is s otthon sem forgatta a könyveket, mégis csak ragadt reá valami a hallottakból. Akkor is, xigy mint ma, lehetett hallani panaszokat egyes tanulók részéről, a kik megbuktak, a tanárok túlságos szigora ellen, de én bátran állithatom, hogy olyan tanulót ugyan eleget láttam átcsúszni a vizsgákon, a ki kevesett tudott, ellenben nem láttam soha megbukni, a ki kellőképen elkészült volna. A rosz tanulókat sokszor átsegítette a pártfogás, de a pártfogás hiánya sohasem ártott annak, a ki elkészülve jelent meg a vizsgákon. Érettségi vizsga nem létezett 48 előtt, hanem csak zárvizsgák tartattak minden év végén s a ki azt jól letette, a felsőbb osztályba helyeztetett át (translocatio), mig ellenben a nagyon gyenge az osztály ismétlésére utasíttatott. Csakhogy a tanár urak túlságosan elnézők levén magánál a gymnasiumot bezáró vizsgánál is, ez a mostani érettségi vizsgát sehogy sem pótolta. Végre még egyet. Sokszor találkoztunk férfiakkal, a kik a nyilvános vagy társadalmi életben szerepet visznek, ámbár az iskolában a rosz tanulók közé tartoztak. De — s ezt nem egynél tett tapasztalásból mondhatom — ezek, ha később sokat olvastak is, bővebb ismeretség, illetőleg hosszabb szereplés után egyben vagy másban mégis elárulják, hogy tudásuk nem elég alapos, hogy ismereteik hézagosak. Viszont azok, a kik az iskolában úgy tehetség, mint szorgalom által kitűntek, ritka kivétellel az életben is megállják helyöket, s beszédükön és irataikon meglátszik, hogy míveltségük nem nélkülözi a szükséges alapot. Élet-halál között. A romba dolt Szeged vész napjaiból az új életre kelt Szeged örömnapján, a királyi látogatáskor hallottam ezt a kis történetet: n Övéivel csolnakon menekült házának roncsaiból egy szegedi polgár. Felborult a jármű, belekapaszkodtak a hideg áradatban ingó ákáczfának derekába. Két óra hosszat állott ebben a válságos helyzetben, félig viz alatt, a férj és hitvese, az utóbbi kebléhez szorítva beteg fiacskáját. Hasztalan kiáltoztak segítségért, a csapkodó hullámok elnyelték szavukat. Aztán meg annyi volt a menteni való ebben a rémes pillanatokban .... — Fázol-e, fiacskám? — kérdezte az anya gyermekétől. — Fázom, mama, de azért ne félj, nem halok meg. Csigalassúsággal váltották fel egymást a gyötrelmes perczek. E; újra megszólalt az aggódó anya: — Nagyon fázol, gyermekem ? — O igen, mama, nagyon ! —- volt a remegő hangon kiejtett válasz. Elfacsarodott az anyai sziv, még hangosabb segélykiáltások törtek elő ajkairól. Mind hiában . . . . Harmadik kérdésére már csak alig érthető sóhajjal felelt a kis fiú. Aztán nem felelt semmit, ártatlan lelke eiszállott az angyalokhoz. Szegény anyja magához szorította még egyszer a holttestet, aztán a kétségbeesésnek elszántságával szólt férjéhez: — Csókold meg még egyszer gyermekünket, csókolj meg engem is, aztán eresszük el a fát. Minek már nekünk tovább élni?! — Legyen, isten nevében ! S már-már belevetették magukat a pusztító áradatba, midőn fájdalmas nyöszörgésnek hangja szállt hozzájuk a faágak közül. Felnéztek; a velük együtt oda menekült csolnakos feléjük tartja kis leányukat, kiről egészen megfeledkeztek súlyos fáidalmuknak közepette. Volt még egy magzatjuk, volt kiért éljenek tovább . . . Még jobban belekapaszkodtak a fa törzsébe s a pusztulás szintere fölé derengő hajnal meghúzta a mentő segítséget. * * * Még ma is élnek Szegeden, a kiktől ezt a történetet hallottam, s viruló hajadonná fejlődött leánykájuk. 91c Három kívánság. Szomorúan köszöntött be az ínség Ambrus gazda házánál. A tél derekán váratlanul meglepte a tüz s a pajtában azon módon odaégett az élet. Most meg tavaszszal az Isten ráeresztette a vizet és elvette tőle az idei reménységet. Ugy maradt, mint az ujjam — semmi nélkül. Hossz vallás a kárvallás, hát még ha az embernek — mint Ambrus gazdának is — megzavarja az eszét. Ránehezedett a bánat szivére. Napokig szótlanul és dolog nélkül kuezorgott a ház végén, kétségbeesésében nem is gondolva rá, hogy sanyarú sorsán változtasson. Pedig azelőtt nem tartozott a henye emberek közé. Attól az órától fogva, hogy félreütötték utoljára a falu harangját, hogy elébe vágjanak 'a rohanó árvíznek, nem volt lelki ereje, hogy dolog után lásson. „Hiába, hiába minden!" hajtogatta magában és kábult fővel mereszté szemeit a levegőbe. A mint igy magában évődve, hús merengésében egyszer meglepte az alkonyat, a leáldozó nap sugárkévéjében megjelenik előtte valami túlvilági alak ki biztatón integet feléje: „Kívánj magadnak háromfélét és mind a három kérésed menten beteljesedik szó szerint. A kísérteties látománytól elbűvölve, mikor aléltságaból felocsúdik, panyókára vetett dolmányában csaknem fázni kezdett a reménytől. „Hátha, hátha mégis" — gondola magában és reménye kezdett visszatérni. Aztán áhítatos hangon hozzátéve: „Ha nekem száz kezem volna — talán helyre tudnám hozni a káromat." Alig hogy e szót kiejté, mintha száz ember ragadta volna meg a testét — teli volt egyszerre kezekkel. Csodálkozással tekintett maga körül: itt (Folytatás a mellékleten.) tötte a nyakamra. Én erre bátorkodtam rebegni, hogy „vajha e drága kezek egész életökben ne tennének egyebet, mint a nyakravalót kötnék az én nyakamra". JÓSZÍVŰ No ez bizony elég kölcsönös nyilatkozat volt. Pártfogolt. En azonban e nyilatkozat után rögtön elszaladtam, s három napig nem mertem a stáezió-utezán végig menni, hanem bekerültem a szűzutczára, meg a zerge-utezára. Mikor aztán negyednap oda mentem megint a nyakravalós bolt ajtajához, ez a rémítő szó tátogott minden ablakból elém; „Wegen Concors Ausverkauf!" A boltban nem volt más, csak a hitelezők. Jószívű. És igy most azt kívánja ön tőlem ugyebár, hogy legyek násznagya: de egyúttal azt is tudjam meg, hogy kinek hívják az ön menyaszszonyát és hová tűnt el? Pártfogolt. Széles ismereteinél fogva az önnek bizonyosan sikerülni fog. Jószívű. Jól 'van, édes Öcsém. Jöjjön vissza egy óra múlva. Majd addig gondolok ki valamit. De most már hadd folytassam dolgomat. Pártfogolt. (Mély bókok között eltávozik) Drága ékszer. (Beszélyke.) Degré Alajostól. Megható volt látni azt a serdülő angyalszép lánykát, a mint olvasásba merült, s igézc szemeiből a világ legékesebb gyöngyeit hagyta peregni a kiterített ujságlapra. „Mennyi nyomor, szerencsétlenség s kétségbeesés ! sóhajtá, s én nem segíthetek. Ezren meg ezren földönfutók, özvegyek és árvák! az anya hasztalan keresi gyermekét, az éhező kisdedek szívszaggató siránkozásal tárják ki karocskáikat az ápoló szülők után; a férfi fejvesztve futkos, családját és egy életen át megtakarított vagyonát oltalmazni . . . Hasztalan! a dühöngő elem nem ismer irgalmat, a vagyont elpusztítja, a családot szétszórja, s a legerősb alkotású férfi kimerülten — elcsüggedve roskad össze; idegei szétzúzvák, eszmélete foszladozik. A lángok az eget nyaldossák, az épületek inenydördő robajjal omlanak össze; az éreztetők és harangok izzó fölyóv*á válnak. Hajmeresztő kép! irtóztató állapot s kebelrázó csapás! egy virágzó város minden oldalról teljesen lángokban áll!" E rövid magánbeszédet mondta Elvira a nevelőintézetben rideg szobájábau. Képzeletében egyik-másik rokonát áldozatul esni látta; a házat hol született, s boldog gyermekéveit élvezte; hol a kedves emlékezetű kert díszlett, melyben a természetet szeretni s a virágokat ismerni tanulta, lelki szemei előtt néhány perez alatt elpusztult. Fülében zúgott a szélvihar, mely a pusztító elemet oly végzetessé tette. Az ég haragja miért sújtott oly megsemmisítőén a szép városra ? Egyesek bűneit akarta-e ostorozni? De hisz valamennyit érte a gyászos végzet; jámbor szülők, ártatlan gj^ermekek, istenfélő és erkölcsös hívek egyiránt bűnhődnek a szentségtörőkkel s gor.OFzokkal. A lányka két kesével elfedte arczát, s keservesen zokogott. Segítség, segit -ég ! zúgott. fülébe. Igen, a szerencsétlenek az emberi könyörületre utalvák. Kütí-lesíH'g c-nyhitení szenvedéseiken; a honfiaknak és hcnhanyolnak kettős kötelesség. A lányka, összekulcsolt kezeit esdőleg emélta éghez, a szakkal: Ka. is akarok segíteni, segítenem kell! de'hogyan ? Atyám valahol külföldön utazik. hozzá nem fordulhatok . . . drága jó édes anyám a sírban .... édes anyám! kiálta fel hírtelen, s arcza átváltozott mint a vértanúé, ki már a földi szenvedéseket nem érzi s félig a mennyekben van; szemeiből a lelkesedés magasztos szikrái túlvilági fényben ragyogtak, a mint imaszerű hangon ismétlé: „Édes anyám, te szent szellem! a túlvilágról ís segélyemre jösz, ha jót kell cselekedni. Légy ezerszer áldott!" Ezután lázas izgatottsággal fogott szekrényéhez, a zárt csaknem felszaggatva, s a fiók legmélyebb rejtekéből kis ékszerdobozt vont elő. A felindulástól kipirult arcza halálsápadt lön, a mint a dobozból gyémánt és smaragd ékköves medaillont «vett elő; felnyitotta, s szelid női arczkép mosotygott onnan rá. Öt-hat forró csókot nyomott az arczképre, s fuldokló harigon zokogta: „Édesen mosolyogsz rám, helyesled a mit cselekszem." A fővárosban élő unokabátyjának irt, hogy késedelem nélkül sürgős ügyben jöjjön hozzá. Rövid idő múlva elegáns ifjú látogatta meg. — Iván! kezdé Elvira, nézd e szép ékszert, ez minden kincsem, de igaz és jogos tulajdonom, tehetek vele, a mit akarok. Megdicsőült drága édes anyám mint halálos beteg adta, e szavakkal: „viseld szerencsével, hozzon neked boldogságot, s emlékeztessen rám, forró anyai szeretetemre." Akkor tizennégy éves valók, megesküdtem, hogy szent ereklyém marad, de most, mikor 'édes otthonunkban az óhezökhobatottsággal nek kenyér s a szencsétleneknek vigasz kell, tedd kérlek pénzzé, s az összeget sietve add át a segélyzőbizottságnak. Ezzel az arczképét kivette s az értékes foglal ványt reszkető kézzel s könyes szemekkel átnj'ujtotta. Az ifjú néma csodálattal sokáig nézte a szép lelkes teremtést, mig végre megszólalt: — Marad-e még más ékszered ? — Miért? ugy-e kevesled ezt? oh én is! — Nem azért, de ha ez minden kincsed, gyan válhatsz meg tőle? — Megmarad ez! sóhajtá bensőséggel Elvira, mialatt az arczképét ajkához nyomta, a mi nekem becsesebb s drágább a világ minden ékkövénél! Iván megragadta Elvira mindkét kezét, meghosszasan — nézett a könyben uszó ábrándos szemekbe, s aztán felkiáltott: — Szeretnék előtted leborulni, te az Isten remeke vagy! Elkábulva, megbűvölve rohant ki, egyenesen a segélyző bizottsághoz, hol Elvira nevére ötszáz forint tot letett, s arról a nyugtát az igéző lánykának elküldte. Elvira Iván távozásakor felsóhajtott: Hála latén! csakhogy elment, tekintete ugy égetett, s mikor nem szfclt, iig}' éreztem, mintha lelke beszélne lelkemhez. | Midőn az öts. á/. forintról szóló nyugtát megkapta, nagyon elcsodálkozott, hogy ö oly gazdag volt. Sokáig nem látták egymást; Elvira sokat gondolt Ivánra, Iván pedig! folytonosan Elvirára. Gyakran elővette a drága ékszert, melyet magánál tartott, elmerengett rajta s nem egyszer érinté ajkával. Hát abban semmi új, vagy különösen meglepő nincá, hogy két ifjú szívben hirtelen s egyszerre támad a szerelem, főleg ha rendkívüli viszony kelli fel az egymás iránti érdeklődést, de hogy folytonos ábrándozás vagy felizgatott képzelődés napról-napra élessze s fokozza a szerelmet, a nélkül, bog}' találkoznának, beszélnének egymással, vagy csak lát„ák is egymást, igazán meseszerűen hangzik. Pedig Iván és Elvira közt ilyen volt a helyzet, lelkileg fölkeresték egymást, érzelmeikről vallomásokat tettek s félig lehunyt szemekkel álmadoztak olj

r regényről, melyet magasztos szivek érthetnek csak. E szellemvilágban sokszor találkoztak s delejes mámorukban megérezték, hogy e pillanatban együtt és egymással száll lelkök az ég felé. Igy támadt s így fejlődött egy eszményi szerelem, mely két ifjú szivet annyiszor oly költői hangulatba ringatott, Naszódy utazásából hazaérkezett s leányát, Elvirát, kinek nevelése már be volt végezve, kivette az intézetből s Bécsbe akarta vinni, hogy nővére gondjaira bizza. Elvira e hírre szerencsétlennek érezte magát, de hallgatott. Beszélgetés közben rátértek a nagy tűzvészre, mi föoka volt Naszódy hazajövetelének. — Igaz, kezdé hirtelen, olvastam a lapokban, hogy ötszáz forintot adományoztál. Hol vetted a pénzt? — Én . . . én? . . hát Iván segített, hebegte Elvira s lángvörös lett. — Nagyon bőkezű voltál, de kimenti a czél. Ivánnal pedig azonnal rendezem a dolgot. — Nem oly sietős. — Söt ellenkezőleg. Ide is kéretem Ivánt azonnal. Elvira minden izében reszketett, midőn atyja Ivánért küldött. Meg is gj^ónta töredelmesen, hogy miként jutott az ötszáz forinthoz. Naszódy hangos nevetésbe tört ki. — Édes gyermekem, ékszered hetven forint volt, én vettem. Na de neked ezreket ért, tán azért becsülték mások is oly magasra. Mikor Iván megérkezett, Naszódy ölelés közt monda; — Hallom öcsém, szerencsés üzleteket csinálsz, — Hogy-hogy?_ — Hetven forintos ékszert ötszáz forintért adtál el. — Oh bátyám, az nem hetven forintot, de milliót ért. Ha látta volna, mily meghatottsággal búcsúzott el tőle Elvira s mégis egész készséggel áldozta fel a szerencsétlenek részére; ha látta volna a könyűt szemeiben, a jószívűséget vonásain s homlokán a mennyei ihlettséget; ha hallotta volna dallamos hangjának rezgését, bizonyára milliókra becsülné az ékszert, mely leányának angyali szivét árulta el. Naszódy gyöngéden megölelte leánj'áfc. — És én, folytatá Iván, ki mindezt láttam és hallottam, azóta csak egy óhajt táplálok keblemben, ha érdemessé tehetném magamat Elvira kezére. — Válaszolj Elvira, szólt Naszódy. — Imádott anyám, rebegte színében elváltozva Elvira, a medaillon átadásakor azt mondta, hozzon neked boldogságot. — Mivel pedig, szólt enyelegve Naszódy, Iván eljárása nagyon összefügg a medailonnal, te nem fogsz Bécsben menni nővéremhez, hanem inkább itt maradsz Ivánnál. — Elvira lángoló arczát atyja mellére rejtette, Iván pedig két kezével megragadta Naszódy kezét s megindulással monda: — Hála, ezer hála! — És ón leányom részére az ékszert kétezer forinttal visszaváltom. — Mely összeget, ajánlkozott Iván, azonnal elviszem a „Jó sziv" bizottsághoz, az árviz által sújtottak segélyezésére.