Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886

1886-04-18

AXegj ele tili« Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bermentetlen levt lek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak -vissza. A lapnak szánt közlemények a l a p SZ ER K. h ivat a l á b a (Ó - k o llé (j i u m é p ti let) küldendők. Előfizetési d.xjal£i. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíjmindig külön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (r ef. fő iskola nyomd áj a) küldendők. Pápa város hatóságának ésiöbb pápaf, s papavidéki egyesületnek hivatalosközi ö n y e. Megyei hitelszövetkezet. Mély elismeréssel adózunk gróf Károlyi Sándornak, ki e napokban Pestmegye üléstermében, a soraink czimeül választott eszmét életre hozta. Kern földhitelről, nem bankalapításról beszélt a nemes gróf, de a gazda mindennapi szükségletéről. Arról, hogy ha a gazda megszorul, ne legyen kénytelen már előre eladni termését; ne legyen kémjeién sok utánjárás dacára is méregdrága kölcsönt felvenni. Arról, hogy legyen módjában a megszorult gazdának vetőmagot változtatni, adót fizethetni, állat-állományát szaporitani stb. És hogy erre a megyéknek ki kell terjeszteni figyelmüket, ebben tökéletesen igaza van Károlyi Sándor grófnak. Mi is e szempontból írjuk e sorokat. Lapunk már akkor, mikor még a „gazdakör", honnét minden nemes eszme első sorban szokott kiindulni, hallgatott, — már akkor foglalkozott a kisebb birtokosok hitelszövetkezetével. Első volt az összes vidéki lapok között, mely a Raffeisen-féle hitelszövetkezetek mintáját ajánlotta követésre, s igy most kétszeresen örülünk, hogy most már az eszmének testté válásáról írhatunk. Ki tagadhatná, hogy a föld minden terményének értéke csökken, hogy igy jövedelmünk folyton apad, s bár az európai pénzpiacz olcsón adja most a pénzt, mégsem kap abból a kisbirtokos. Ezen segíteni, tette meg indítványát Károlyi Sándor gróf. Azok a hitelszövetkezetek, mikről a nemes indítványozó beszélt s mikről mi már évekkel ezelőtt is irtunk, rövid idő alatt áttudják alakítani az egész falunak szellemét, maguk körébe vonják a község józanabb, értelmesebb embereit, takarékossági' a, s a kölcsönpénzek helyes felhasználására oktatják őket; korlátokat szabnak az uzsorának. A hitelszövetkezetbe belépő tagtól nagyon természetesen első sorban is takarékosság kívántatik, mert csak ily ember érdemes a hitelre. Ennek igazolásául a tag minden héten csekély összeget tartozik a szövetkezet takarékpénztárába betenni. E betett összegek kikölcsönözhetők. A kölcsön visszafizetéseért szavatol a szövetkezet minden tagja. S egy tag sem tarthat igényt több hitelre, mint a mennyire érdemes. Ezt pedig ugy lehet ellenőrizni, hogy a tagok minden vasárnap összejönnének, megbírálnák és ehhez képest szavaznák meg a kölcsönt. A szövetkezet elnökéül azt választanák meg, kiben a község bizalma összepontosít! a papot, jegyzőt, bírót, vagy valamelyik derék földbirtokost, A számadások hogy helyesen és pontosan vezettessenek, azzal a megye egy szakhivatalnoka volua megbízandó. A hitelszövetkezetek jellege ideiglenes segélynyújtás lenne, vagyis az, hogy a jövő bevételi forrásig netalán szükséges pénzt a szövetkezeti tag lehető legolcsóbb kamat mellett mielőbb megkaphassa. Az ily hitelszövetkezetek — jól monda Károlyi gróf— mindazon községeket, melyekben létesítve lettek, biztosan megmentik az uzsorától, mely rendszerint kis összeggel kezdődik, hogy később nagyobbal és végül pedig az egész vagyonnak elvesztésével végződjék. Mondjuk-e, hogy a legmelegebb rokonszenvvel kisérjük ez ügy fejlődését, és szívből kívánjuk, hogy e nemes, szép eszme minél előbb egész hazánkban jó talajra találjon? Kossuth szónoklata. Az 1847. évi pozsonyi országgyűlést november 7-én nyitotta meg V-ik , Ferdinánd királyunk magyar szavakkal a főrendek és követek frenetikus éljenzése között. — A királyi propositiókrá a követek táblája loyalis válaszfeliratot dolgozott ki, melyben egy részről a nemzetnek a királyi Felség és a Felséges uralkodóház iránti tántorithatlan ragaszkodása és hűsége, továbbá az uralkodó részéről a nemzet iránt tanúsított atyai jósága és szeretetemiatti mély hálája, tündöklő szépségű szerkezetben voltak kifejezve, — mig más részről elősorolva voltak azon óhajok, melyeknek a törvényhozás utján leendő megvalósítását, s a sérelmeknek megorvoslását kérelmezik. — Azon válaszfeliratnak a trónhoz jutását a főrendiház ellenezvén, a követek táblája határozatot hozott, hogy a sérelmeket fogja tárgyalni. Az ország sérelmei közé soroltatott a »partium« kérdése, vagyis az erdélyrészi megyéknek az anyaországhoz elrendelt visszacsatolásának elmulasztása. Meg volt határozva a nap, melyen a részek visszacsatolásának ügye a kerületi ülésben tárgyaltatni fog. Azon napon kellemes langyos idő volt, s a pozsonyi Au-ban sétát tevén, Náray Károlylyal és Vukovics Seböbel együtt mentem az országházba. A kerületi ülés megkezdetett. Az emelvényen, mely az elnök, a királyi tábla, és káptalani követék számára volt elkülönözve, — megjelentek diszmagyarben a kerületi elnökök ketten és a kerületi jegyző. A királyi tábla tagjai számára szolgáló helyek üresen voltak, de az elnöktől balra a káptalani követek és az apátok helyet foglaltak, s közöttük állva egy halovány kopasz-fej, sas orral, sas tekintettel, hosszú szép szőke szakállal s bajuszszal zöld áttilában; — ez gróf Batthiány Lajos volt. Az idegenek karzata, a nők karzata, és a hallgatóság számára szolgáló nagy karzat zsúfolásig telve. A karzatokon a főrendi ház nevezetességei láthatók voltak, mig Besze János erős hangján humorát szikráztatta jobbra, balra. Midőn a kerületi elnök kijelentette, hogy a részek visszacsatolása körüli sérelmi ügy van napirenden : oly néma és ünnepélyes csend lön, hogy egy zsebkendő leesése meghallatszott volna. Kossuth Lajos pattant fel székéről. Kis franczia gallér köpenyének jobb szárnyát jobb hóna alatt áthajtotta balkezéhez úgy, hogy jobb karja egészen szabadon maradt, és szokása szerint jobb kezébe fogta a czeruzát. Arcza halovány volt és komoly a hidegségig. E szavakat »Tekintetes Rendek!« nagyon halk hangon mondotta el, de tudva levő dolog, hogy hangjának oly ércze volt, miszerint még halkan mondott szavai is teljesen meghallatszottak a különben nagy teremnek minden részében. És elmondotta indítványát, tulajdonképen beszédének egyik remekét, melyre készült is, tehát a beszéd nemcsak érveit és okoskodásait tartalmazta, hanem az ékesszólásnak minden szépségével, és elragadó hatásával birt. Mi itt e beszéd előadásáról, Kossuth szónoklatáról kívánunk emlékezni. A beszéd szövege általában ismére ates gyorsirói feljegyzések szerint, és e szavakkal kezdődik: »A tények meztelensége: a leghóditóbb ékesen szólás. Valamint a jó tét Istennél többet nyom, mint a puszta imádság legszebb phrázisa, valamint a kiontott vér rémitöbben kiált, mint az átoknak szóvillámai: úgy a megszakgatott törvénynek felmutatott rongyai hangosabban kiáltanak, mint mindan panasz. Én tényeket sorolandók elő ; híven, igazán, leplezetlenül. Kivetem indítványomban a remény utolsó horgonyát a mérséklet kötelén; de azon kijelentéssel, hogy ha még ez sem használ, kész vagyok minden törvényes eszközt felhasználni, sem mint hogy tűrjem, hogy a magyar törvény, és törvényhozás gúny tárgyává tétessék — —« Már e bevezetés mutatja, hogy a beszéd a legremekebb beszédek módján volt kidolgozva, mint a Ciceróé; és a szavak megválasztása, a mondatok lapidáris rövidsége elárulja, hogy azok Kossuth szónoki erejére és hatalmára számítva voltak összeállítva. Az első mondatot szintén halk, de érczes hangon mondotta el és utána, valamit a következő mondatok után pauzát tartott; de minden mondatnál emelte a hangot, miközben hangja a szónoki hév melegét mindinkább és inkább vette fel, mig aztán az izomnak egy-egy rángása és szemeinek fellobó tüze azon óriási szenvedélyre mutatott, mely a szónok bensejét egészen uralta. Kossuth nemcsak mint szellem volt óriás, de mint szónoki tehetség is az általunk ismert minden más szónok és deklamátor felett oly anynyira magasan és külön áll, hogy hozzá szónoki tehetségben nem helyezhetünk közel senkit. — TARCZA. NAGY PÉNTEKEN. Halálra megy az Istenember — A szent — nagy eszmék bajnoka! Ki ugy szerette véreit, mint Sziv nem szerette még soha; Ki a kereszten is — mit Isten Haragjában megátkozott — Az öt gúnyolt bűnös tömegre Bocsánatért imádkozott. Szétjárt a földön, és mindenütt Jól tett — a merre utja vitt, Elűzte a bút és letörlé A gyászolóknak könyüit, Meggyógyította a beteget Vígasztala a szenvedőt, S jutalmul a hálátlan tömeg Kereszthalálra vitte Ot. Vallást hozott alá a földre, Égből hozá s igy isteni! E vallás lelke a szeretet S ezért tud idveziteni. Istent is ugy ismerteté meg Mint jó atyát — ki áld, szeret . . . S az lön a hála, hogy keresztre Szidalmak közt feszíttetett. Ő hirdeté bátran, merészeri: »Az ember istenkép s szabad!« E tanra lelkesül s lerázza A szolgalánczot az, ki rab. Ő hirdeté: »Isten hívott el Szabadságra!« s a vak tömeg Bőszülve dörgi vak dühében E hősre a »Feszitsd meg«-et. Gyász lelki éj borult sötéten A szellemek világára, — Ugy jött az éjt oszlatni, mint a Világnak világossága, De hosszú éjben elgyengültek A fénytől elszokott szemek .... Ezért olták ki ezt a fénylő Ezt a tündöklő szellemet. Azóta Istenül imádják üt századok és ezredek, Mert benne egyesülve volt az Mi szent, mi isteni lehet, S én benne — mig e gyászünnepen Égő könyümet hullatom — A szeretet nagy mesterét s a Szabadság hősét siratom. Zólyom felé. — Karcz. — Irta: Lasz Samu. A késő őszi nap hasadó hajnalán vágtatott neki dübörgő vonatom a Mátrának. Hogy végig hajtva a regényes hegysor szakadékain, a rengeteg bükkösön és tölgyesen: lássam, mint készülődik ez a bájos vidék a téli nagy álomra, mikor a tűlevelű fa fésűs lombja is megremeg a nagy hüvösségben és szomszédjainak sárguló levele zörögve hull a rothadó avarra. Végig néztem a hegyes völgyes környéken; a rétség elaszott fűszálán megcsillant az a vízcsepp, mit a sürü köd felejtett rajta. Legott azt hajtotta feltüzelt képzeletem, hogy az elárvult özvegyek könnye ült oda. Azután nyomban, a messze délkeletről, páros ivü szivárvány köszöntött a szomorú harctérre, késő október kora reggelén. A természet incselkedését olvastam benne. Mert az a köny beleszikadt, beleszáradt a szűzi fátyol lenge szálába réges-régen; azóta édes nyugalom fészkelődött a szivbe, talán virágot is hajtott, nyugalom ült erre a tájra. Mögöttem maradt a gödöllői királyi kastély, vonatom keresztülrobogott a hatvani kuszált vashálozaton, s egyenesen odafordultam a Mátra tövének. Nem láttam a messzebb fekvő Gyöngyöst, a Mátra ölének gyöngyét, jó Vachotunk születési helyét, de a tájkép nagyszerűsége, bája, kárpótolt érte. A déli hegysorból üti föl fejét a Kövesút, Nagy hegy, meg a Strázsa! Beh furcsa is a természet ; ez a kis hegy, csak ötszáznegyvenhat láb magas, — s mégis ez került székül, ezt állította oda — strázsállak! De talán alaptalan is az én aggódásom, ezt a regényes hegysort nem üti el onnan senki, semmi! Heves-ben, a hasznost és a patai völgyek között emelkednek ki a pásztói szakgatott hegyek; meg is oivastam az ormaik számát, tizet vagy tizenkettőt találtam. Talán kocsim zökkenése duplázta meg az egyik-másik számot, de a kéklő Mátra regényességét nem kapta el előlem semmi; sötét kékje élesen beletüzött az égbolt szürkeségébe és a tarjagos nehéz felhőkbe. A mint végig mértem futó szempillantással a tájat, lelkemhez szólt a hegyszakadék zúgó erdeje, az erdő sűrűjének kis patakja, az a természetes bájosság, mely önkénytelenül dalra nyitja a kis iskolás gyermek száját: »Ott hol a Mátra ölén Epedön szól gyakran a pásztori sip, Késő éjjeleken Ömledezve, folydogál egy kis patak. . ,« Kis pataknak partja mellett Hársfa lombok ingának Ott fehérlik egyszerű lak Oda vágyik képzeletem. . . . Ott haliam e szót: édes kedves gyermekem!... Beh jól is esik a szemnek a pihenő. Mert az a dombvidék, mely kietlen kopárságával oda csatlakozik a Mátrához és felhúzódik az Ipoiyjg meg a Rimáig: igazán megdöbbenti az embert! Nagyokat talált suhintani a fejsze, sokat sírt a riszáló fürész, azok a szép szálas erdők sorra dűltek gyökerestül. A jó palóezok — mert hát Mikszáth emberei lakják ezt a vidéket: a palóczfóldet Czereden, Hidegkuton, Almágyon, apókánah nevezték el ezt a sivár homoktengert. Az én olvasóim túl a Dunán : a pokolra keresztelnék. Csak vissza-visszavágyódunk a Mátrához. Én is hü maradtam hozzá, mig azt a mély völgyet, nem értem mely Pétervásárnál kezdődik és elnyúlik Nagy-Tereiméig, s beleolvad a tarjáni völgybe. Salgó-Tarján 1 Csak négy évvel ezelőtt jártam itt, s gyújtottam a László-tárnában mécsest, már is uj hatalmas kétemeletes házzal gyarapodott a pályaház szomszédsága. Évezredekkel ezelőtt vetette meg a természet Tarján jövőjét, de mi csak az ötvenes évek végével kezdtük igazán meríteni hasznát. A hatvanas évek elején került ide a gőzgép. Megépült a vasút, a »losonezi«. A másikon, a keskenyebb vágányon meg hegyen völgyön szalad a kis gőzös, s viszi a » kutyákat*, hogy odafann Szőrösön kerüljön bele a fekete gyémánt: a kőszén, s a nagyobb gőzös meg vigye tovább messzemessze földre! A szörösi puszta szomszédságában áll Pécskő meredek bazalt sziklája, a Nagy-Salgó váromladékaival. Közel van az éghez — olvasom Petőfi soraiban — és benne mégis a pokol honolt. Than ecsete tett tanúságot a bazaltsziklák szépségéről, mikor ezt a tájékot megörökitette a Kubinyink könyvében. Amott a Karancs hegycsoportja, előttünk Medves kőszéngyarmata. A mély völgyben pöfögnek egyre a magas kémények; versenyt »pipalnak a hegygerinccel. I A kohókban lobog a láng. Heve finomítja a va16