Pápai Lapok. 10. évfolyam, 1883
1883-07-22
Megj eleiallc minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre oiüiikiut rendkivüli számok is adatnak ki. Szerkesztőség és kiadó hivatal főiskola u t c z i 21$. s z a m. Bérmentetlen levelek", c.sak i.s.iiert kezektől fogadtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő: Or. FENYVESSY FERENC i^K^^^^^ i^^ ^^^^^^ ^ ÍJ9I^^^^^^ ^91^^ ^^^^^^^^B ^ ^^^^ ^ ^^^ ^^^^^^^ Előfizetési díjak Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Kegyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára 15 kr. Hirdetések 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérbcu 25 krral szállíttatnák. Bél3'egdíj mindig külön fizetendő. Felelős szerkesztő : HORVÁTH LAJOS. ^íl11 Í R ° S hatósá S á nak é s t ö b b pápai s pápavidéki egyesületnek h i v a t a I o 8 k Bz I ö n y e. Felhívás és kérelem. Budapest főváros közönsége elhatározta, hogy az 1848/9—ki szabadságharc/,, mint nemzetünk történetében egyik legdiesőbb korszakalkotó esemény, az ország szivében, a főváros valamely közterén, nemzeti adakozásból létesítendő szobormű által megörökíttessék, — és hogy ezen szobor felállítása az ezredéves ünnep jnegüléséuek egyik kimagasló részletéi képezze. Ezen emlékmű, századok folyamán, nemzedékről nemzedéken át jelzendi nemzetünk szabadságszeretetének, a megtámadott haza védelmének ama örökfényü tényét, melyre a mairyar mindig önérzettel, az idegen tisztelettel fog tekinteni. Lehetnek ezredéves multunkban események, melyeket a dicsőségnek nagyobb fénye s a gyásznak sötétebb árnya környez, de a mely nemzetünk éleiében mélyebbre ható forduló pontot képezne, oly eseményt a magyar királyság megalakulása óla hiába keresünk; mert az egész nemzetet unnak minden rétegében alhatott ama küzdelmek lakaszták akkor és képezik ma ís ama szent forrásokat, melyekből a haladó kor nagy vívmányai, állami létünk feltételei: a népképviselet, felelős kormány, szabad sajtó, a jobbágyság- felszabadítása, közteher viselés, politikai és társadalmi egyenlőség kellek életre; mely nagy eszmék erős alapjára helyezte király és nemzet bölcsessége ezredéves alkotmányunk uj épületét. Nagyon igazolt tehát a hazafias óhajtás, hogy a honalapítás megünneplésének egyik kiváló részét azon műemlék képezze, mely e dicső korszak megörökítésére emeltetik. Csak igy fogjak a honaI:>pitás ezredéves fordulóját íi Tieni7.Pl lB^44^feB4^-^«U^fít<MÓ<M1 .. lil£güíjrj nepelni. és a nemzeti közérzület ilyetén nyilvánulásával hazánk iránti forró szeretetünk fényes tanújelét adni. Nagy események nagy emléket igényelnek. Midőn a főváros a szabadságharezszobor eszméjét egyhangú lelkesedéssel felkarolta, és e ezélra 25.000 frtot megszavazott, át volt hatva azon meggyözódéslőL hogy minden igaz hazafi és honleány méltóan fog sorakozni hozzá teliben és áldozatkészségben. Valamint a szabadságharc/, nagyszerű munkájában és dicsőségében paloták és kunyhók lakói egyiránt resztvettek, ugy bízvást reméljük, hogy annak megörökítésére szolgáló emlékhez is a nemzet minden fia legalább egy homokszemmel járuland. Minden, még a legkisebb adomány is köszöiifllcl fog-adtatik. Minden 10 krnyi és azt meghaladó adomány nyilvánosan nyugtáztalik, és az adományozó neve. legyen az bár gyermek, örök emlékül a „Nemzet könyvé'* :-be iklattalik. Minden törvényhalóságnak, szab. kir. és rendezeti tanácsú városnak, valamint uiindin 2000 adakozó után az illető hatóságnak, a ..Nemzet könyvé"-nek egy példánya megőrzés végett, ingyen szolgáltülik ki; ezen kiviil egyes példányok az előállítási áron meg is rendelhetők Az utókor hálával fog adózni mindazok irányában, kik, habár csak fillérekkel is, hozzájárultuk ezen az egész nemzet díszére szolgálandó szobor létesítéséhez. Aluliroit bizottmány, a magasztos ügy érdekében, a legőszintébb- hazafiúi bizalommal fordul minden honfihoz és honleányhoz, hogy a drága hazáért táplált érzelmeiknek, eme szent czél felkarolásában, bármely csekély mértékben is, tanújelét adni szíveskedjenek. Valamint cseppekből lesz a tenger, ép ugy a nemzet filléreiből hisszük az 1848/9 évi dicső korszakot oly emlékmű állal megörökíteni, mely ugy ezen kimagasló történelmi eseményhez, mint a nemzet kegyeletéhez méltó legyen. A szobor bizottság. A liázinevelésről. — Károm czikk. — I. A természet östörvénye, hogy szereti a szülő s jóbüu kivánja nevelni gyermekét. S látjuk is, ht>gy~ U-l>i>T4ce^ii5éJ?b~.ojda-adiwsa^ anya gondoz-/.;:, óvja, szoktatja a helyesre, inti, fegyelmezi kicsinyeit úgy, hogy azon rétegekben is, hol az önfentartási küzdelem dermeszti a szülői sziv melegét, ott is csak keresve találnánk anyát, ki szülőttjét egészen a természeti vadság árnyékában hagyná. Honnét van hát, hogy mint a szorgalmasan munkált földet kalász helyett sokszor vetetlen dudva veri fel: úgy a gyermek szivében is gondos nevelésünk virágai helyén a rossz hajlamok kinövései burjánzanak ? . . Mely tényezők hozzák itt létre emberi hozzájárulás nélkül is a dudvát, s melyek nyomják el a kalászt? — kérdi nehéz szívvel a földmives és szülő egyaránt . . . Lehet, hogy a munkástól távol esők, a légköri s idöviszonyokban rejlők, csak esetlegesek ama titkos tényezők a földmivelésben; de nem igy a nevelésben . . . »Mindaz — mondja a francia Riebet — a mi erkölcsi jó az emberben van, nem vele született tulajdon, hanem vívmány -az állati természeten.« Rousseau szerint, viszont: »Minden jó, a mi a Teremtő kezeiből jön ki; az emberek kezei közt pedig minden elfajul (,Emil')«. . . De középen az igazság. A gyermek születésével örökli a. rossz liajlamok csiráit. Innét van, hogy mig gonddal, fáradsággal képezzük a jóbau: a roszszat mester nélkül is meg tudja tanulni. Tökéletes igaz; de azért kevés a megnyugtató benne. . . Kgyike ez is ama kényelmes régi frázisoknak,- melyeknél soha sem árt egyet gondolnunk. Igy, itt is jó utána nézni, ha vájjon azon rosszakat, melyeknek nem kevesbbé vesződünk gyomlálgatásával, mint a jóknak ültetgetésévc-I.— vájjon csakugyan minden mester nélkül lanu'ja-e hát el? Nincs-e mégis benne valamiként részünk:.. S a kérdést ugy fogjuk legjobban megfejteni, ha ott kezdjük és azon folytatjuk a nevelést,, hogy legelőbb is magunkban gyomlálgatunk s ültetgetünk. Mert ha a gyermeki természetet megfigyeljük, ugy fogjuk találni, hogy a kulcs, melylyel annak szívóhoz férhetni s öt a jóban, rosszban tartósan befolyásolhatni, — nem annyira a szó, mint inkább a példa. Nemcsak a.z hát, hogy oktassuk, intsük, feddjük a gyermeket, hanem hogy tegyük előbb magunk, a mire őt oktatni, inteni s a mit tőle feddéssel is megkövetelni szükségesnek tartunk. Vegyük csak észre hát, milyen félszeg — a hogy ma jobbadán szoktuk — csak az oktatástól, intéstől, az iskolázástól várni a nevelést! Az erkölcsi tanítást és intést a kisded meg nem érti, a serdültebb pedig nem követi. S maga az iskola is erkölcsi nevelésében bizony csak sommásan jár el, és azért — nevelhet államférfiét, katonát, tudóst., mindent, de embert egyedül a család. Azt a nevelést, mely nem csak értelmes és müveit, hanem vallásos-erkölcsi érzéstől áthatott, szilárd jellemű embert is készíthet elő a társadalomnak,— ezt a nevelést megadni csak a szülői ház és kivált annak középpontja, — az anya van hivatva, kitől valamint első táplálékát, úgy legelső és legmaradandóbb erkölcsi benyomásait is nyerheti és nyeri a gyermek. Ha erkölcsi nevelést akarunk, első elemeiben a szülői házra kell annak visszaszáílania. Nincsen az anyai ölnél jobb iskolapad, sem a szülői közvetlen hatásnál jobb mester! Ezen a nevelésen nyugoszik Isten legrégibb áldása; ez képes egyedül ma is szolgáltatni tulajdonképi fentartó elemét az államnak, — mely a családdal, mondhatni, a gyermekszobával virágzott s | esett el mindenkor. . . Az első nevelés családi kizárólagosságával azonban föl kell egyszersmind újulnia a szülöiséghez fűződő nagy kötelességek tudalmának; vissza kell családainkba térniök az ősi keresztény erkölcsöknek. A szülöiség mély értelmi fenségét semmi sem állítja szebb fénybe annál, hogy Isten után a szülő életadója s fentartója gyermekének, s természetes ura szivének, szellemének, akaratának mindaddig, mig azt önmagának s a társadalomnak által nem adta. De épen e magasztos álláspont figyelmezteti őt: hogy ,szülni f — ez maga nem érdem, de söt a büntetés müve; a ,nevelés' viszont a megváltásé . . . Figyelmezteti: hogy gyermeke nem csupán levált darab az ő életéből, hanem önálló természet, s Isten hasonlatának méltóságával felruházott lény, kinek valamint rendeltetése, úgy nevelése sem lehet pusztán természeti, hanem az erkölcsi alkotásnak is egy neme, melyben kifejezést kell azon tiszteletnek is nyernie, melylyel a gyermekben Isten képének tartozik. Már mikor elsőben keblére öleli kisdedét, azon nagy gondolattól kell áthatva lennie, hogy noha még ekkor világosság, különválás, megnevezés nélkül — már is egy beláthatlanúl sokféle, nagy és jótékony tett-erő, s a lélek egész élete: a szellem és érzelem, zz itélet és izlés; az akarat, jellem és lelkiismeret; a hit, erkölcs és erény; a tudomány, művészet s kézerő, szóval az emberi méltóság összes öröksége szunnyad annak keblében, melyet vallásiasszerü csudálattal méltó körülvennie, s a gyermekkamarát — mint az ős rómaiak családi örlelkeik penetraliáit — házi szentélynek s a jámbor erkölcsök műhelyének tekintenie. Ámde szentély Isten nélkül, s jámbor erkölcs vallás nélkül lehetetlen. Isten és vallás azért a jó nevelő-ház első és utolsó gondolata. A családban élő fegyelmezett érzület, s nemesült gondolkodás-, beszéd-, cselekvésmód, kölcsönös figyelem, méltányosság, béke és emberbecsülés szelleme alkotólag hatol szivébe s a legszebb társas erények csiráit kelti ott életre. S ez a láthatatlan, számba sem vett befolyása a családi élet példájának mélyebben és tartósabban fog hatni a gyermek erkölcsi képzésére minden oktatásnál, intésnél s fegyelmezésnél. A szó enyésző hang, mely ha mozdít is, mint a szél a futóhomokon, maradandó nyomokat nem igen hagy; a példa, viszont, vonz, magával ragad, s kivált a gyermekeknél mindent eszközölhet; mert TA H C Zl ELÉGIA. Egy hullámzó tenger ez a földi élet, Tiiuő, jövő álmok, a sok szép remények. S mind; n boldogságunk Abban áll; hogy néha boldog álmot látunk. Látom, ifjúságom, messze marad tőlem. Gyermekjátékaim összetörve régen. S a kiért küzdöttem, Az a barna kis lány, kaczajt üt felettem. A sok hamis ábránd, az a szép jövendő" Mind, mind, oly kietlen, oly rideg, oly meddő, Szinte félek tőle Ha szivemnek újra kivirul reménye. Hisz a legszebb, álom, melyért jövendőmet Áldozatul adám, zúzta szét szivemet; S a mély iszonyú seb; Mit a csalódás vág, soha, be nem heged. Az emlék egyedül, a mi még hu. hozzám, Eltemetett multam hervadó sirhalmátr; A sok tündr álom: Sárguló falevél a szfíradó ágon. $ tart ez egypár napig, a léi zúgó zaja Ezt is eltemeti, hervadás fuvalma, Szivünk hangja — elhal; Lelkünk tova lebben bánatos sóhajjal. Egy'hullámzó tenger 'ez a földi élet, TünŐ» jóvő\ álmok, a sok szép 'remények. S ott a más világon Azon gondolkozom* lesz e boldogságom*l • fégh István. /k PÁRBAJ, — Elbeszélés — Tegnap délután a »korona« kávéházban egy csésze mokka mel ett bodor füstöket eregettem kellemes illatú szivaromból, midőn nem csekély meglepetésemre Dezső barátom — ki tudtommal nagyon ritkán szokott kávéházba járni —Jép be a kávéház ajtaján cs a mellett megállva, több izben körülnézett, mig megpillantván engem, határozott lépésekkel felem tartott. Az általam elfoglalt asztal mellett izgatottan ledobta kalapját és felöltőjét s minden előzetes köszöntés nélkül, barátomon soha észre nem vett heves indulattal, megragadván kezeimet/eleinte kitörő szenvedélylyel, de később hangját mérsékelve, csendesebben igy szólt: »Ep most jövök de nem. Hallod kedvesem, mi történt rajtam. Szörnyűség, hogy nekem ilyesmit kellett elkövetnem. Néhány nappal ezelőtt dolgozva ülök asztalom "mellett, midőn gondolkodásomból, lázasan ajtóm felé siető* lépések által, felriasztattam. De alig hogy székemről felemelkedtem, ajtóm már be volt rúgva és mögötte Victor jelent meg boszszusan forgatva szemeit és a dühtől elfojtott hangon ily éktelen szavakat hallatott, mint: boszszu, .... vér, ; .'. . megbecstélenitve, .... meggyalázva .... az átkozott stb. és gyengeségtől tántorogva egy székbe rogyott. Én, azt hivén, hogy Victor rosszul van, vizzel siettem feléje. Midőn ö arcáról lekapja kezeit és én vérben forgó szemeit láttam, félteni kezdettem barátom lelki egészségét és félni esetleges őrületétől, midőn ö hangját nem mérsékelhetvén, kitört.« „,Eh mit, ha megsértett és lelkemet feldúlta, ám hadd lakoljon a gonosz.'" „Csillapulj kedves barátom — kértein —légy nyugodt és halljam, miben lehetek segítségedre. De ö szavaimat nem hallhatta, mert csak folytatta az előbbi módon, hogy e gyalázatot a becsület rabló vérével fogja lemosni, hogy őt tisztázni akarja; őt az angyalt, lelkének üdvét, jövő boldogságát; öt, kinek keble napnál is tisztább; és hogy magán sem hagyja száradni e szenyfoltokat. Midőn végre mintegy feleszmélt és hallván ismételten hozzá intézett csillapító kérelmemet, rendesebben, de még mindig kitörő szenvedélylyel felém fordulva folytatja: „,Igen ö, a jámborság és szerénységnek mintaképe, ö szúrta szivembe a féltékenység lassan mérgező fullánkját és tette tönkre nyugalmamat; földúlta lelkem szentélyét és annak képét, kiét .ezen szentély oltára fölé, szivembe kiolthatlan vonásokkal bevésem, ocsmány rágalommal és hazug becstelenségekkel szenyezte be. — Azt, kit e világon mindenek fölött szeretek, kit istenítve imádok, ö alávaló szavaival hűtlenséggel, szószegéssel vádolja. Es a poronty, a helyett, hogy őszintén bevallaná e gazságának okát, — |azt, hogy irigyli tőlem öt, hogy fáj neki, mert én birom, midőn méltó haraggal fedni kezdem, gyáván a barátság köpenyébe burkolódzik és azzal mentegeti magát, hogy a barátság feljogosítja öt tetteimnek ellenőrzésére; s midőn látja, hogy meggondolatlanul egyj ledér, könnyelmű, kacér hölgy csábitgatásainak ellenállni nem tudok, engem kiábrándítani baráti kötelességének tartja. Söt, hogy ezen becstelen munkáját teljesen bevégezze, még tovább megy. Mert midőn látja, hogy! szivem választottját kész vagyok minden rendelkezésemre álló eszközzel, bárki ellen, akármily, módon is megvédeni; s midőn szentségtörő kezekkel szivem legmélyebb rejtekeit is feláskálta, és lelkemet* pokoli kiuok izzó műhelyévé tette, engem sem rest megsérteni és rabló módjára becsületemtől is megakar fosztani és époly könyelmüséggel, söt megátalkodottsággal vádol. Ez azonban több volt, mint mennyit egy ember elbír. A szégyénpirja ' futotta el arcomat, hogy ilyesmit egy baráttól kell hallanom, kiolthatatlan harag töltötte be keblemet és a düh elfojtotta hangomat; midőn pedig akadozott hangon szólni akartam, mást nem mondhattam, mint: »véres elégtétel.« És még e perezben is, midőn elölted vagyok, esküszöm, hogy addig nyugodni nem fogok, mig a hitványt hideg vasam át- nem járja, mig aljas lelkét a ^ fekete pokol minden gonoszt elnyelő torkába nem küldtem. Most pedig, miután mindezeket tudod, ismervén a te józanságodat és mérsékelt gondolkozásodat, rád bizom ez ügyben annak eldöntését, vájjon helyesen cselekedtem-e vagy nem, midőn Eleket kihívtam és reménylem, hogy eljárásomat rosszalni nem fogod.'" »Őszintén megvallom — szólt Dezső, izgatottan az asztalon dörömbölve — nagyon fatális helyzetben voltam. Kedvesem, — kezdem végre hosszabb hallgatás után — kedvesem, te ismered nézetemet a párbajról, ezen az orgyilkosság után a legaljasabb emberirtó módról, tudod mennyire határozott ellenzője vagyok minden, különösen barátok közötti herce-hurczának. Egy szavam volna csak és ezt esdekelve intézem hozzád: mindketten ba-* rátim vagytok. Te is, Elek is; mindkettőtök, javát szivemen hordom, és ha bármelyik közületek kárt vallana, Isten látja lelkemet — egyaránt fájna az nekem. Kérlek ne verekedjél meg Elekkel." j„Mit, Hát te is azt akarod, hogy a szégyenbélyegét örökre magamon hordjam, hogy miattam egy ártatlan leány becsülete- csorbát szenvedjen?!"' •> j,Nem kedvesem, nem ez az én czélom, hanem az, hogy barátim közül senkit se legyek kénytelen nélkülözni, hogy" .-^^aa^ariwiiPgJgiiiWatt^'^-'-' 1 oi.
