Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-11-26

Megjelerulc minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkmt rendkívüli számok is adatnak ki. A lap szellemi cs anyagi részét illető küldemények A SZERKESZTŐ- S KIADÓ HIVATALHOZ intézcntló'k. A Bérmentetleri levelek, csak is.nert kezektől fogadtatnak el. Dr. Laptulajdonos szerkesztő FENYVESSY FERENC Hirdetések a lap számára felvétetnek A KIAD ÓHIV A TÁLBAN ó-collegiumi épület. E lő fizetési díj ak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt IVegyed évre í frt 50 krajczár. Egy uszám ára 15 kr. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krral számífaínak. Bélyegdíj nihidig külön fizetendő. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. Pápa város liatőságánalv, a pápai jótékony nőegylet-, Ismeretterjesztő-, lövész-, korcsolya-, tűzoltó egyleteknél*:, a pápai lcertészetitársnlatnalt és több pápavicLélci egyestiletnelt hivatalos közlönye. A köztisztviselők minősítéséhez. Azon alkalomból, hogy ,,a köztisztviselők minősítéséről" [szólló törvényjavaslat a képviselő házban épen most tárgyaltalik, — nem felesleges talán, — ha ezen kérdés, a törvényhozás teremén kivül is szellőztetik. Ki ne ismerné el, hogy ezen törvényjavaslat egy nem csekély hézagot pótok és álalában üdvös, hasznos alkotás gyanánt tűnik fel,.— ki ne ismerné el azon elvnek szükségei, sŐí mellőzhellen voltál, hogy a közéletben minden hivatalos állás bizonyos szakképzettséghez költessék. — Ki ne ismerné el alaposságát azon feltevésnek, hogy a ki ezt elméleti és gyakorlati uton meg nem szerezte, s ki ezt igazolni nem képes, attól a kötelességek szabatosabb teljesítése sem várható. — De ha ezen alkotás, — mint a közigazgatás mezején mellőzhellen reformok egyik mozzamila elvben, — elméletileg csak helyeselhető is, — önként felmerül azon aggály, — hogy ez, azon reformok nélkül, melyeknek ezt feltétlenül megkellett volna elözniök, közigazgatási szervezetünk és rendszerünk most fennálló keretébe következetesen méltányosan beilleszthelő-e ? és bár ezt a kiküldött bizottság jelenlésében ugy tünteti fel — mint a mely a közigazgatás fejlesztésére már egy magában k é ls é g b e v o nh a 11 a n üdvös hatást fog gyakorolni, csakugyan megfog-e gyakorlatilag felelni ezen nagy horderejű hivatásának?! Ezen aggályok egyikére sem lehet megnyugtató „igennel"

4 válaszolni. A minősítést törvényileg szabályozni jogos, méltányos-, — kövelkezetesjj mind azon állásokra nézve, melyeket az állam saját gondozásának teljes figyelmével ajándékoz meg, azokra nézve, kik választott pályájukon ama czélt képesek feltalálni, melyet egy egész éleire tűztek maguk elé és igy eleget tenni kívánván a törvény követelményének, — midőn az emberi mulandó élet egy legszebb részét a visszahozhallan ííjuság éveit azért áldozzák egy szakmában kiképeztetésüknek, hogy az izzó fáradozás után a férfikorban egy becsületes, hasznos munkakört, tisztességes megélhetést és az életestéjén a munkaképtelen években is egy kiérdemelt gondtalanabb pihenést nyerjenek jutalmul, — ily értelemben ezen alkotás üdvös, jogosult. — Az állam versenyt szab az ész, a szellem, a szaktudomány elé, — mert ezeket saját érdekében kivánja hasznosítani, követeli a vállalkozóktól, hogy bizonyítsák be, miszerint elfoglalni kívánt állásuknak megfelelni képesek, és azután ha ezt bebizonyították, — őket viszonosság szempontjából saját gondozása alá fogadja, — és tőlük szellemi tőkéjüket, vagy mint az indokolásban kifejeztetik, ,.szellemi igazolt censusokat a saját czéljaira mintegy kölcsönül átveszi, ezért biztosítja számukra a tisztességes megélhetést, biztosítja azt egy egész életre, — biztosítja mind azon esélyek ellen, — melyeket nem az íllclök hibáik avagy bűneikidéztek eiö, — az ily kölcsönös szövetség áldást hozó az államra, — a társadalomra és annak egyeseire nézve, — de törvényileg kötelezni egyes honpolgárokat arra, hogy csaknem féléleten keresztül gyüjlölt szellemi vagyonukat áldozzák oda ideig óráig minden garanlia nélkül, kötelezni oly hivatalos állásokkal szemben, melyek az időközi választások esélyei alá vetvék, — melyek jövőt nem biztosítanak, melyek e szerint életczélnak sem tekinthetők, — ezt a méltányosság, a következetesség, de magának az igazságnak elvével sem lehet összeegyeztetni, és igy a minősítést szabályozó törvénynek megalkotása, ennek különösen a törvényhatósági tisztviselőkre való alkalmazása, a legszelídebb kifejezéssel, idő előtti. Hogy ezen törvény kitűzött czéljának a k. i. fejlesztésének, — a fennálló rendszer mellett megfelel-é? Erre a nemleges választ maga az éleltapaszlalása fogja megadni,— hiszen miként képzelhető — hogy addig mig a miveltségi pályán oly sok rendezett állások találhatók, önérzetes, öntudatos ember, — olyan, kit nemesebb ambilió vezet, ki a fokozatos elöhaladás reményében hivatalában egy nemes életczélt keres, a ki tehát a theoriának, s a gyakorlatnak, akaraterőnek mind szellemi mind erkölcsi értékét birja, s mint ilyen a közügyeknek egyedül tehet hasznos szolgálatol, — kitegye magát az önképzés fáradalmainak és a vizsgázás izgatottságának egy cyclus bizonytalan haláráig, — jövőjének minden biztosítása nélkül. Ha tehát azoknak száma, — kikre az álmeneti intézkedés szerint ezen törvény alkalmaztatni nem fog — kimerül, — múlhallauul befog állani a közigazgatás kárára egy szomorú szegénység a komoly, az é rlékkel biró vállalkozókban, — ha csak talán a t. kormány egy hidat nem akar ebből ön magának alkotni arra, hogy ezen azután az állami k. i. útjára lépjen át, avagy talán ezen törvény végrehajtása elöli akarja keresztül vinni azon szerves törvényalkotásokat, melyekről — mint megkívántató követelményekről maga a kiküldött b izo 11s á g is jelentésében megemlékezik, de ha ez igy van, miért tartózkodik már most őszintén feltárni ebbeli czélzását, miért tartózkodik legalább álalánosságban czimeire, irányaira nézve felfedezni azon javaslatait, melyekkel ezt következetesen talán összhangha hozni, melyekkel a törvényhozást foglalkoztatni kivánja? — hiszen ezeknek ismerete és a.nélkül, hogy ime a legközelebb elő terjesztett munkaprogrammban azon javaslatokról , — ezek sorában például a nyugdíjak rendezéséről, a szolgálali szabályzatról szólló javaslatokról, — melyeknek már csak kilátásba helyezése is némi megnyugvást kelthetne, — még csak ígéret is tétetnék, — ezek nélkül vetni fel a minősítés kérdését, ezen eljárás — félő — hogy nem a k. i. fejlesztését, — hanem — a közelkedvetlenedés alapján, annak visszaesését eredményezheti. Igaz, hogy az átmeneti intézkedés némileg szeliditi eme tjvaslat következetlenségét — és ez — csakugyan gyakorlati felfogásra vall, mert kétségtelen az, hogy a jól felfogott k. i. mezején, melynek számos részleteire nézve törvényt alkotni sem lehet — a kötelességek kielégítő teljesítése nem annyira és nem teljesen a halmaz törvények merev ismerelében, mint a becsületesség és erély mellett azon józan felfogásban, hirtelen önfeltalálásban és kellő tapintatban találja biztosítékát, melyre az alapot egyedül a hosszabb tapasztalás és gyakorlat adja meg. — Igaz, hogy a törvényjavaslatnak ezen bizonyára elő számítással — és bár nem ismert — de sejtelt czélokból alkotott utóintézkedése több évekre megfogja menteni a közigazgatást a sulyosabb visszaeséstől, — de ennek, — magában a rendszerben, magában a szervezetben, de leginkább magukban közigazgalási törvényeinkben rejlő számos bajait, sebeit orvosolni bizonyára nem fogja. A beteg ilt álalános, radikális orvoslásért sóvárog. A reformokban a természetes és következetes sorrend megtartása nélkül f e 1 v e t e tt i 1 y n e m ü foldoz gátasok csak oly foltok a megviselt ruhán, melyek az eredeli kelménél sem levén jobbak, arra minden érezhetőbb haszon nélkül alkalmaztatnak. Köveleljük meg joggal k. i. tisztviselőinktől, hogy elméleti s gyakorlati képzettséggel bírjanak, de azután mentsük fel őket az erélynek szárnyát szegő erkölcsi nyomástól,— adjunk nekik biztos existenliát, leremlsünk oly rendszert, mely őket kellőleg támogassa, melynek hibái ne sújtsák, ne ellensúlyozzák az egyéni teltakaratot, erélyt, törekvést, ne essenek rovására az egyéni reputátiónak, és igy lelkesilőleg nem pedig bénitólag hassansk azokra, — kik ha különben képesítettek is, jó közigazgatást teremteni nem fognak soha. „DALAI W'-lől SZERETLEK . . TELE VAN. . . Szereilek, szeretlek, Tele van, tele van Hiába, hiába, A folyónak medre, Te vagy az én szivem Ha kiöfit, az egész Egyetlen virága. Vidék el van veszve. Te vagy az én szivem Tele van a- szivem, Egyetlen virága, Ha kicsap belőle, Szeretlek, szeretlek — Szerelem lesz az én S hiába. . . hiába. . . Lelkem temetője. ELMÚL T. . . SZÁLL A NAP. . . Elmúlt már az ősz is, Száll a nap, száll a nap' Megjött már a tél is, Rezzen a fa lombja, Nyiló rózsabokrot Fűszálat az éjnek Lát a szemem mégis Őrangyala bontja. . . Nyiló rőzsabokrot Szép virággal telve: Az a rózsabokor Te vagy lelkem-lelke. Száll a nap, kél a hold Nyugalom a tájon, Csak az én szememel Kerüli az álom. TEMETŐBE. . . . Temetőbe járok, Szép virágos hantok, Meglátszik a jó sziv Gondozása rajtok. Félve kérdem: hogyha Eltemetnek engem, Lesz-e ki síromra Csak egy köny et ejtsen. . . f Uévay Sándor. A SZENT BERNARD HEGYI KOLOSTOR ALAPÍTÁSA. E kolostor fennállása óta a századok nagyobb száma tűnt már te, hogysem eredetének idejét határozottan megjelölni lehetne. Egy eddigi általános vélemény szerint e hires intézmény a tizedik században keletkezett, s tiszteletre méltó alapitója egy 923-ban, Arnccy mellett Menthonban született szent férfin volt; vannak azonban olyan források is, melyek az alapítás korát jóval előbbre teszik. Kétségfelen, hogy a felebaráti szeretet a keresztyénséggel együtt született, s hogy üdvös hatásának hasznos gyümölcsei csakhamar meg is teremtek. E zsenge korban kellett tehát az uj tanítványok egyik kegyes, és jószívű tagjának azon gondolatra jönni, hogy egy szent épületet, melyben az örök isten végtelen jóságát a legméltóbb módon, azaz: felebarátaink iránt folyton tanúsított jócselekcdetekben lehessen dicsőíteni, oly helyen emeljen, a hol annak fölépítése nagy áldozatokat igényelvén, az alapító érdemeit annál inkább fokozza. Ez a hely mint egy magasabb ihlet által jelöltetett ki az ájtatos keresztyénnek. Ott, hol az előtt a vak istenségek, és a jövő nélküli vallás papjai éltek, az igazság istenének szolgái ís fen tarthatták magokat; azt, mit egykor a pogányság cselekedett, a keresztyének annál inkább megtehették. A Pennin hegynek örökös hóval borított ormán a hamis istenek temploma állott, a keresztyén valláshoz megtért hívőnek tehát kötelessége volt ez elvadult vidéket a keresztyének istenének szentelt oltár felállításával megtisztítani. Különben cz akkor általános szokás volt. Az első egyházak vagy a pogány templomok'romjain építtettek föl, vagy a pogány templomok alakíttattak át keresztyén egyházakká. De mint az Annecy tudós és tiszteletre méltó püspök mély bölcsesc'ggcl mondja: egy jó eszme, s annak megvalósítása között igen nagy távolság van, és ha egy eszme megvalósításának munkája már megkezdetett, annak emléke fenmaradt az Aostc tartományban daczára, hogy a szaraczének azt időlegesen elfoglalták. A hely megválasztásánál különösen két előny lebegett a kolostor valóságos alapilójának szemei előtt. Először: mert az ősidők áltaf szentesített szokásnak megfelelőn ott lehetséges volt az áldozatot magas helyeken ajánlani föl az istenségnek. Azon korban ugyan is azt hitték; hogy ez kedves dolog az örök ur előtt. Másodszor: mert a mérsékelt légkörön rendkívül túlemelkedő magassággal szorosan összefüggő nélkülözések és szenvedéseknél fogva, e hely kitűnő alkalmat nyújtott arra, hogy az isten szolgái, és azon hivők, kik ott megtelepedni magokat elhatározták, a legridegebb, s leghatásosabb önsanyargatás által az egek urát kiengesztelvén, a léleküdvességet magoknak biztosítsák. A keresztyén intézmények ősalapítóinak valóban ily eszméi voltak; az elhelyezkedés megválasztása reájok nézve nem volt közömbös dolog. Ezt bizonyítja Clairvaut régi apátjainak egyike, midőn igy nyilatkozik: „a mi szent és boloog elődeink időleges lakhelyek ül előszeretettel a nedves és mély völgyeket választották azért, hogy a szerzetesek ott gyakran betegeskedvén, s a halált szünet nélkül magok előtt látván, az úrtól mindig rettegve éljenek." — Láttuk, hogy a sz. Bcrnárd hegyi kolostor alapitója, ha nem választott is nedves, és alacsony helyet, azért nem kevésbé tette ki nagyon is szigorú rendszabályainak követőit a minden perezben beállható halál eséseinek; miért is szivöket oly tisztán kellett megőrizniük, hogy az isten előtt megjelenni mindig készen legyenek. Arra nézve, hogy a szaraczének betörése előtt, vagy azoknak elíízetése után hosszú időn át, miként gyakoroltatott a vendég és felebaráti szeretet az örökös hóval és jéggel boritolt hegyen, semmi részletes fölvilágosilás sem adható; még azon körülmények sem állapíthatók meg határozottan, melyek a szaraczének elüldöztetése után az ájtatos alapítvány uj berendezésére, illetőleg betelepítésére befolyással voltak. Csak azt tudjuk egész bizonyossággal; hogy ez intézmény bizonyos Bemard nevü egyén müve, ki Simpler szerint: kegyes, és szent életű ember volt. Előadjuk az Alpesek e hősének történetét, elválasztva attól azon csodás meséket, melyekbe a régletünt kor kevéssé fölvilágosodott lelkesedése azt beburkolta. Ma, már nincs szűkségünk csodákra, hogy egy keresztyén cselekedet érdemét előtüntessük; az egyedüli csoda azon hitvallás, mely egy ily szerzet alapításának eszméjét sugalja, s a mely ugyanazon időben erőt is ad : abból kicsiráztatni mind azon jót, melyet az burkában rejt. Szavójában, az Annecy tó keleti partján, egy kies fekvésű, már vég idő óta szőlőültetvényekkel ékesitett területen emelkedik Menthon városka, melynek lakosai száma ma alig üti meg a hétszázat, s melyet egy ugyan oly nevü kastély ural. E néven neveztetett azon család is, mely a kastélyt birta, és birja jelenleg is, s a mely Szávója legjelesebb, s legelőkelőbb családjainak egj'ike, mint ezt a tartományban fenmaradt népmonda tanúsítja: „Menthon ante Christum erat Menthon." E kastélyban báró de Menthon Richard, és de Duingt Berniole szüléktől 925 június 15-én született egy fiu, ki nagybátyja, a nagyhírű lovag de Beaufort Bemard neve után Bernardnak kereszteltetett. E család a du Genevois, és Berniole de Duingt herczegektől nyerte eredetét. Annak ifjúsága, kit az isíeii ily kinteljes, de dicső apostolkodásra jelölt ki, a kedélyvilág azon csendjében folyt le, mely a lelket az erkölcsök gyakorlására, a jó, és szent dolgokról való elmélkedésre hajlandóvá teszi. Bemard egy Germaín nevű bölcs tanító vezetése alatt, ki őt Parisba, a inár akkor hires iskolákra kisérte, csak is a tanulásban találta örömét, s nem érzett másra hivatást, mint az istennek szolgálni; noha jól tudta, hogy ezzel ellenkezőleg családja őt a világi életnek szándékozott megtartani. Atyja a de Miolans családdal már meg is egyezett a házasságra nézve, mely rövid idő alatt megkötendő volt, a nélkül, hogy fiának beleegyezését birta volna. Az ifjú Bernárd, miután lelke intelmeit ismételve meghallgatta, s végelmélkedéseit megtette, inkább megijedve örök üdvességéuek koczkáztatásától, mint sem njegigézve a de Miolans Margit, vagy a világ bármely asszonyának bájai által, a házassági ünnepély elrendezése alatt; titokban elhagyta a szülői házat. Aosteba ment, hol Pierre főesperest fölkeresvén, annak vezetésére bízta, magát; tanulás s e buzgó főpap eljárásának megfigyelése áltaj csakhamar elsajátította az istenitisztelet» megtartásához kívánt ismereteket, s azon tudományt, melyét mint 49