Pápai Lapok. 4. évfolyam, 1877

1877-09-23

A szerkesztő ós Ii í a dórii v a t a l ajcLits Károly könyvkereskedésében van, ahova az előfizetési és hirdetési díjak intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. I\l|>ili LaiioL Vegyes tartalmú hetilap. 23 VAS. G 18 Tekla, Linus}.= G 17 Tekla}^ 16 Sát. ü.2.tí) . 24 Hétfő Gellért püspök }~ Gellért 1 f 17 ) ^ 25 Kedd Kleofás vértana Farkas }JI 18 }— Előfizetési díjak: Egy évre 6 fr. — Félévre 5 ír. — Negyedévre. 1 fr. 50 kr. Egy szám ára ' 15 kr. Hirdetéseit 6 hasábos pelilsorban 5 kr, xryilttérTben soronkint 2b krral vétetnek fel. Bélyegdij mindig külön fizetendő. Heti naptár. 26 Szerda Ciporján, .Tust, (kath.) Nílus (prot.} 19 (izr.} 27 Csütörtök Kozma, Demjén}- Eleazar}" 20 } 28 Péntek Vencel király j- Vencel}® 21 Pálmák ünn.} £ 29 Szombat Mihály főangy.}^ Mihály } & 22 Gyül. ün. S.}Pápa szeptember 23-án. A Makabeusok korszakát éljük. A tizenkilenczedik század utolsó negyede kivetkőzött modern öltözékéből s az ókori heroismus jelmezében tündököl. Mert a mi a Haemus hős vértől pirosult ormain történik, az legalább is századunknak még hátralevő részére rásüti jellegét. Ama végzetes elv, mely az utóbbi időben megtörhetetlennek látszott uralomra vergődött, hogy t. i. a politikában minden szabad, mely elv a társadalomnak a politikától távolabb álló rátegeiben is kezdett lábra kapniPlevna vérázlatta sáncai között döfést kapott, melynek utóhatása az egyesek és népek sorsát intéző tényezők figyelmét az erkölcsi világrendben időről időre félreismerhetleniil nyilvánuló hatalmak felé is irányozni fogja. Elég soká uralta azon nézet a helyzetet miszerint az erkölcs elavulhatlan tételei mérvadók csak a pórnépre, az úgynevezett canaillere, lehetnek nagyszabású, országos vagy állami actiókra pedig vagy egyáltalában nem, vagy épen csak kivételes esetekben alkalmazhatók. Nem csak „vasutakat nem építettek bibliai mondásokkal" — a mint ez annak idejében a kereskedelmi speculátió egyik szemenszedett alapelvének lett elismerve : hanem épen ellenkezőleg az evangéliumból is kovácsoltak Krupp- és Armstrong-féle ágyukat, miknek érezszava a népeket a népjog eltiprására, az igazság elnyomására, az erőszak ünneplésére és a középkori barbárság megkedvelésére tanította. Hála az emberiség geniusának, mely különösen nemzetünk fölölt őrködött, hogy szive melegére, melyet Andrássy gróf mint nemzete egyik fölulajdonát dicséröleg kiemelt, a jeges éjszaktól kiindult áramlatnak nem engedett befolyást, hogy tántoríthatatlanul megmaradt az e háború kezdetétől fogva elfoglalt álláspontján, hogy az egyetemi ifjúságnak a szorongattatott testvérnépnek kifejezett rokonszenv nyilatkozatától a plevnai napokig megóvta eszményiségét, a nép életrevalóságának és egészséges szervezetének eme legbiztosabb jelét, hogy nem szűnt meg az igazság ügyében hinni még akkor sem mikor ezer bérenctoll keresztet húzott egy milliókat számláló nemzet fölött, melynek befolyását a világtörténelem újkori fejlődésére csak a felületesség -vagy tudatlanság képes kétségbe vonni. Valóban oly részvétet, mint a milyennek a világ a lefolyt napokban szem-^és fültanuja volt, csak nagy nemzet tanúsíthat nagy nemzet irányában. És hogy valóban nagy nemzet az mely iránt a becsületességéről és nyiltszivüségéröl hírneves magyar nép táplál rokonszenvet, erre nézve hivatkozhatunk Németország egyik első rangú tudósára, Ewald Henrikre, ki a göttingai k. akadémiában 1872-ben lártott előadásában feladatának tekintette a keleti történelem és művelődés megítélése alkalmával még a müveit köztudatban is divó előítéletet és téves fogalmakat megcáfolni. Ezen előítéletek között első helyet foglal el azon nézet hogy „a keleti szellem a fejlődés és haladás elöl elzárkózik, s hogy évezredeken keresztül egy helyen állván csak hathatós, kívülről reá törő revolutiók sodorhalják ki megszokott kerékvágásából.

4

'* Nem került nagy fáradságába a hires német tanárnak e téveszméket alapos történelmi adatok nyomán szétoszlatni (1. a magyar tudományos akadémia értekezéseit a nyelv és széptudományok köréből VI. köt. 4. sz. 14.} A török nemzet még akkor is volna érdemes legmelegebb részvétünkre - öröm és gyász napjaiban — ha az orosz kolossus nem hagyott volna hátra anyaföldünkön is— véres nyomokat. Hát még igy! Dr. K. M. Pápa 1877. szeptember hő 23-án. A. „Bajos megélni a mai világban !'

f Ezen felkiáltással találkozunk, bár merre menjünk. Mi nem tar tozunk azok közé, kik szeretik a szól ugy venni a mint adva van; nem azok közé, kik nem iparkodunk a hangzatos szókat, csattanós frázisokat kellő értékükre leszállítani, de mind ezek dacára, kénytelenek vagyunk mi is elismerni, hogy: 'bajos megélni a mai világban. Miért bajos tehát megélni? Azt mondják azért: mert a hitelviszonyok rosz lábon állnak, a föld nem lerem, ezek következtében az ipar pang, a kereskedés tengődik; az adó nagy s a termelő osztálynak nem adja vissza az állam azt, mit tőle adóban elvesz stb. stb. Ezek mind szép szavak, s nem is akarjuk kétségbe vonni, hogy nem igazak, de nézetünk szerint a baj kulforrását nem ott kell keresnünk hol a fenntiek által megjelelve volna, hanem sokkal mélyebben. A mai valóban aggasztó anyagi helyzetnek okait mi a mai élet nyilvánosságában, s a modern n e m z e t g a z d á s z a t i elvekben látjuk. A technika roppant elöhaladása, a gőz és villany használatba vétele által, az ember elölt végtelen tárháza nyílt meg az élvezeteknek, s a fényűzés magas fokra hágott. Mind ezt közvetlen közelünkben látjuk, mert hiszen napjainkban jelszó: a nyilvánosság, jelszó fitogtatni hogy menyit költünk. A gazdagok kiknek alig van egyébb teendőjük, mint jövedelmük elköltése, sietnek a tudomány által nyújtott, legtöbb esetben drágán megfizetett élvezetekel, maguknak megszerezni; a csekélyebb vagyonuak, kiknek vagy ész, vagy kézi munka által kell tökéjük kamatját szaporítani, — a vagyontalanok kik csak is eszük vagy kézi munkájuk után élnek,, lálva a vagyonos életmódját, látva azok csábító élvezetét, szintén vágyat érez magában szintén oly életmódot folytatni — azon élvezetek birtokába jutni. De az élvezetekért adott bér életmódját megdrágítja, háztartásának költségeit felemeli és nem csak a megtakarításra szánt összeg költetik el, de sokszor az élet fenntartásához szükséges kiadások is alább szállítatnak csak hogy az élvezet és fényűzésnek elég tétessék. Hozhatnánk fel elegendő példát szavaink igazolására, de azt hisszük, hogy minden gondolkozó ember beismeri azok igazságát. A „Pápai Lapok" tárcája. Egy éj a stájer Árkádiában. Irta: Schwarcz Sámuel. Ha az ember egy órányi valódi örömet akar élvezni, menjen ki a vaspálya udvarába, üljön le valamely félreeső helyre, figyelje meg az utazásból visszatérő vagy az útnak induló utasokat. Ily észleletek közt töltve egy órát, jobb véleményt fog táplálni az emberek iránt, mint otthon a kisváros mindennapi unalmas utcáiban. Az ily tanulmánynak, igaz, néha jól megfizetjük az árát. Midőn ugy néha kiülünk a perionba, a szilaj gó'zmént megérkezni és elindulni látjuk, figyelemmel kisérjük ismerőseinket mint lépnek be oly örömsngárzó arccal a kocsiba, szemügyre vesszük a nagy távolból érkező idegeneket, kik az „öt percet" csak arra használják fel, hogy kilépjenek a kocsi lépcsőjére és kezüket zsebbe dugva, oly blasirt, sajátságos arckifejezéssel nagyokat ásítozva, ránk szegezzék tekintetöket, ekkor mintegy varázsütésre egy ellenállhatlau hatalmas erő, egy néma vágy vesz erőt rajtunk, fejünk tüzelni kezd, üterünk kitér a rendes lüktetés útjából, nem érezzük többé jól magunkat környezetünkben és hazasietünk, beledobjuk gúnyánkat útitáskánkba^ visszafutunk a pályaudvarba, de nem tanulmányaink folytatására, nem, visszamegyünk, hogy talán eg3

r harmadiknak alkalmat szolgáltathassunk rajtunk tenni meg az említett észleleteket. Mi türés-tagadás, én is azok közé tartozom, kik gyakran ki-kiállnak a perionba és sóvárgva néznek a tova robogó vonat után, — mely repülve visz el a beláthatlan messzeségbe. Legalább is egyszer egy évben, engem is hatalmába kerít e kimondhatlan erősen nógató vágy és ekkor hasztalan minden ellentállás, nincs maradásom, nincs türelmem a rendes kerékvágásban; ekkor lerázva a mindennapi, egyhangú élet porát, el vágyom kifelé, messze e szép föld valamely távol eső részére, hol más emberek közt, zavartalanabbul, szabadabban élvezhetem a tiszta, üdilő levegőt, hol kibontakozva a gépies egyformaság, néha lélekölő köréből, hátat fordítva a buta tömegnek, tisztább, nemesebb, üdvösebb s szabadabb gondolkozásnak és elmélkedésnek engedi át magát az ember és önkénytelenül kiregadtatva a világfájdalom maró, égető üszkeiből, más emberek közt levén, más eszméknek, józanabb gondolkozásnak engedi át magát az ember és a tért bensejében ugy hogy, azon jótevő meggyőződésre jut, hogy az emberek még sem olyanok, mint a minőknek ő a bezárt négy fal közt tartotta. E

ffy régi kedves barátom meghívására, az idén a stájer bérceket választani, cllenállhatlan utazási vágyam tárgyává; a magas bérceket, hol tisztább a lég, mert — a költő szerint „Der Hauch der Grüfte steigtnicht hinauf in's Heid der Lüfte." Ami itt bennünket környez, nem az a világ, mely rendesen szemeink előtt áll sürgés-forgásával meg nem szűnő perpatvarával. Itt az ember felette áli ennek, szabad mint a A mai swáirmnitiioz efirv félívnyi mellé Ivlot van, csatolva* sas, mely „a légkör megmérhetlen magányában függ és a világot a felhőkhöz köti." Ide nem hozzák fel még a szél szárnyai sem az emberi fájdalom és öröm elvesző hangját. Fenn a változó élet szétfoszló tompa moraja felett, a magasztos regiójában, a természet kivételével mindentől elhagyva, az ember „tisztában és közvetlen a természet oltáráról veszi magához az élet adagját, itt újra visszanyeri a reményteli ifjúság vidámságát." Itt az utazó nincs kitéve az elemek szeszélyeinek, mint. a hajós a tengeren vagy mint az utas a vaspályán, ki itt nem tekintetik egyébbnek emberi csomagnál, melyet „libériás" tisztek „tarifáinak," „eontroliroznak," és „expediálnak" és tagjainkat csak akkor érezzük, ha lábunk a földet|érinti; szabad, csak a gyalogutazó lehet. Izmainak ereje és rugékonyságával még a hegyhasadékokat is átugorja, megmássza a legmeredekebb sziklákat, számtalanszor fenyegetheti a veszély, ha ugy egy tekintettel lefelé szédülés fogná el — és épen ez : a veszély" eme tudata az erő és ügyesség kellemes tudatával összekötve, megkettőzteti a vándorban a tántoríthatlan biztosság érzetét. Ilyen, ehhez hasonló érzet futotta át egész bensőnket midőn alig észrevéve előttünk állt a vén Rai sötét, mogoru szikláival; tekintete valódi varázst gyakorol az emberre és mintegy ösztönszerűleg a vágy oly neme fog el bennünket, mely szüntelen feléje vonz. Alig néhány órai gyalogolás után a Rax, magaslatára értünk — épen alkonyodni kezdett. A magasztos ily

r szemléletére minden ereimben a félelmet, a rémület borzadályainak egy nemét éreztem. A völgyhen lévő falucska harangjainak estimára intő s a légben elvesző zugásai, miközben a nap végsugarai a bércek tetőin elhaltak, s az első estcsillagok feltűntek a végtelen égboltozaton, észrevétlenül mély álomszerű gondolkozásba ejtettek ugy, hogy észre sem vevém mikor leszállt az éj. A hazatérő munkások egyhangú éneke és ezzel egyidőben a közeli bucsusoknak. Ave Máriája, a fák susogása, e sajátságos vegyüléke a szellem és a természet hangjának még mélyebb, még messzehatóbb elmélkedésekbe űzte lelkemet és ugy éreztem magam, mintha lelkem a falfü módjára gyökeret verne a magaslat sziklaromok porába A tele hold tisztán és nyugodtan tűnt föl a láthatáron s méla világával költői színezetet és fényt árasztott az egész vidékre. Egyszerre ugy rémlett, mintha nyögést hallanék. A fák közt lengő szél viszhangja lehetett-e? A nap utolsó zaja volt-e, mielőtt az éj karjaiba vetette magát? A falucska moraja, az ájtatosok imája, vagy valamely jajveszéklésnek viszhangja. volt-e? Nem; mély fájdalmak kifakadásához hasonlított. A hold növekvő fényénél, a torony-órának a kétes homályban elvesző viszhangja között egy eltűnt nemzedék árnyait véltem látni, ügy szerettem volna megállítani ez árnyakat, hogy beszéljek nekik, hajh, arról a mi korunkban történik! Ha Árpád. Nagy Lajos, Hunyady Mátyás, Rákóczy, Széchenyi, Deák szellemei vagytok, tudjátok meg, hogy azon nép kinek ti éltetek, kinek nevetek dicsőséget és fényt szerzett, azon nép elenyészik, eszméitek, melyek benneteket és a népet lelkesítettek mint száraz levél keringenek, bolyongnak a világforgás örvényeiben Vigasztalódjatok dicsőült szellemek .' . . . Ama két nép, mely majdnem egy más megsemmisítéséig küzdött a harcmezőn, ama népek, melyek egymást annyira gyűlölték, ama népek, melyek egymást ugy üldözték mintha ki akarnák magukat pusztítani a földszínéről, azon népek, melyek szenvedélyeiktől elvakítva nem tudták, hogy szükségük van egymásra — a baráti kezet nyújtják egymásnak. A kölcsönös viszálykodásoknak, a szikrázó gyűlöletnek vége. A betegnek, a végvonaglások közt vélt, vén oroszlány szövetkezik az ifjúval, hogy ez utóbbi által felbuzdítva hallgatásra bírja a folyton dörmögő és gyáva társait rettegésbe hozó medvét— farka legyintésével A nép valóban olyan mint a természet. A rosz a dolgok határaiban, a részben van, de eltűnik az összeségben, amindenségben. Igy esik aztán, hogy némelyik században valamely nép elvakultnak, áz életre képtelennek tűnik föl, de mihelyt a század eszménye az előítéleteket lerázta magáról, vigasztaló rózsapírjával jótékony felhőnek tűnik fel, mely fölfrissíti a levegőt s új életet önt a földbe. Igy van ez a mindenségben is. A méreg, a villám, a dögvész, háború vagy más katastropha nem zavarják meg a mindenség fenséget, az életet és az erre való képességet, mely épen ugy bugyog ki a természet kebléből, mint a csendes forrás, a vízesés — a Cosmos örök világosságából. A vipera megcsípi az embert, de nem képes megcsípni az emberiséget. A halál lekaszálja az egyként, de nem a fajt... E hegyek közepette az ember nagyon megérti a my

r

ticismust, mely némelyek lelkén elhatalmasodik: megvetését e mulandó világnak, hol minden elvész, elfogul és elpusztul, a halál nyugalma után való sóvárgást, a nemes türelmetlenséget a végtelen bírásáért egy

r másik kevésbé bizonytalan és tartósabb világban. Még az is, kiben századunk eszméi élnek, ki hisz a mindenség, Örökkévalóságban, ki a halált nem megsemmisülésnek, hanem megújulásnak tekinti, mélabús elmélkedésekbe merül, ugy rémlik, mintha a végitélet harsonáit hallaná megzendülni a sarkaikból kiforgatott világok felett. Mialatt igy gondolkozék és egy

T pár szót rebegek egy csillag futott ide s tova az égkörben, futásában mindegyre növekedett, nagyszerű szikrákat hányva, végre egy

r hagy fényes tűz golyóvá lón — és szétoszjott. Egy meteor. Mily szép, mily

r fönséges volt és mégis . . . . „Balga, a ki álmodoz, ábrándoz, fürkész és a magasabb, fenségesebb után törekedik, mikor még alegfényesebb dolgok is szappanbuborékokként szétoszolnak!" E kiáltásokkal vert fel álmaimból barátom hangja és csupán azért,— hogy egy új álom karjaiba vethessem fáradt tagjaimat.