Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-03-06

akaratának tolmácsolására. E végből fölment egy emelkedett helyre, ott végzett ima után görbe pálcájával az égen gondolatban bizonyos határokat megjelölt, s az ezek közt észrevett jelenségekből jósolt. A jós-jel-leginkább a madarak repülése és éneke volt. Kedvező jelenség volt a sas, valamint "a holló is, ha az augurtól balra tünt fel; a bagoly mindig vészt jósló volt. A menydörgés is szerencsét jelentett, kivévén a gyűlések napjait: ekkor bármi gyenge dörgés hallatszott is, a gyűlés azonnal feloszlott. Különben az augnr ezen egyszerű nyilatkozatával ,,alio die" — más napon — bármikor feloszlathatá a gyűlést. Az augurokéval rokon, de kevésbé fontos volt a haruspex-ek hivatala. Ezek szokatlan természeti tüneményekből s az áldozati állatok belrészeiböl jósoltak. Az augurok s haruspex-ck, főkép a felvilágosodás terjedtével a magasabb körökben — működésükkel a senatus részéről igen hatályosan használtattak'fel a közvélemény vezetésére. Végül említésre méltó a íctialok Imsz tagból álló testülete. Ennek hivatása volt őrködni a felett, hogy hadüzenet s békekötés alkalmával az ősi szertartások el ne hanyagoltassanak, s hogy a szerződések a szomszéd államukkal híven megtartassanak. Bármi tekintélyes volt a papok s c vallási testületek tekintélye, másrészről a római szabadságszeretőt nem szűnt meg éreztetni velük, miszerint ök a közügynek nem urai, csak szolgái, nem parancsolni vannak hivatva, hanem csak megkeresés esetében tanács-osztogatásra. — A törvény nyel szemben maga a pontifex maximus sem foglalhatott el semmi kivételes állást, s mint bármelyik polgár, az utolsó államhivatalnoknak is engedelmességgel tartozott. A vallásnézetek miatt mélyen meggyökeredzett babonával a közéletben is minden lépten-nyomon talállozunk. Az igézésben, büvölésben szinte általános volt a hit: „a rosz szemek" bántó hatásától nem hitte magát eléggé óvhatni a római. Nagyon féltették a vetéseket is a rosz akaratú varázslás hatalmától; kire ily bűnnek gyanúja nehezült, az mint a közjóiét • ellensége halállal büntettetett. Számtalan tárgy, mindennapi eset szolgált jóslat alapjául, A hit komolyságával következtettek kedvező vagy" kedvezőtlen eseményre, a tüz pattogásából, tüsszenés, lábcsuszamlás és a só-kidüléséböl az asztalon. Jósló jelenség volt nem kevésbé a hirtelen levertség, váratlan találkozás emberrel vagy állattal s a t. A naptárban (fasti) az év számos napjai szénnel áthúzva baljóslatú napoknak tartattak. Ezeken a praetor nem mondhatott Ítéletet, nem lehetett gyűlést tartani, s államügyb.'n kezdeményezni. Tiltva volt Jupiternek s Janusnak még nevét is említni. A calendák, idusok s nonákon fa calenda minden hónak első, -- az idus lő, illetőleg IOÍK,— a nona az idusosokat megelőző 9-dik napja; valamint az ezekre következő napokon házasság nem köttetett; — sőt május, teljesen íosz jelentőségűnek tartatott erre nézve. Ellenben igen kedvelt idény volt az egybekelésre június hava. Vessünk egy tekintetet az alkotmányra is, mi mindig a nép jellemének s hajlamának kifolyása; — s itt közelebb félreérthctlen hirdetője volt a római szabadságszeretet s polgá r busz ke s égn e k. A nép kezdetben következőleg volt osztályozva: tíz ház tett egy nemzetséget, tiz nemzetség egy curiat, tiz curia egy népközséget, s ilyen volt három (ramnes , tities, luceres). Így az összes nép 30 curiára volt osztva. Servius Tullius király alatt egy más felosztás is tétetett, — a centuriák — melynél nevezetesen a vagyoni állás vétetett alapul. Hat osztály, s három ős népközség megkettőzése képezett 1U3 centuriát. A nép először curiák szerint tartotta gyűléseit, majd azonban a centuriak gyűlése nyert túlsúlyt. A királyság választó volt, korlátolt hatalommal. Mellette, mintegy államtanácsot képezve állott a senatus — az öregek testülete — melyhez minden nemzetségből egyet a király nevezett ki. ÍS igy a senatorok száma 300 volt. (Folytatjuk). SZIVEM. ÜÍágvan ringó bölcső Voltál te kis szivem, lienned szunyadoztak Ábránd és szerelem. | Nagyra nőttek ezek, #S pajkos ifjak lettek, Téged te kis bölcső Majd szétrepesztettek! Voltál madárfészek Eletemnek fáján, Remények fészkeltek Legszebb lombú ágán. E víg madaraknak Kinőtt nagyra szárnyuk, A kicsi fészekbe Kern lehet már számuk! Voltál csergő patak Virágos part között, Lelkem e patakban Oly gyakran fürödött, Édesen hajolt rá, A fodros habokra, Szerelmem: e nyíló Szép vadrózsa bokra! Most meg szentegyház vagy, Szerelem oltárod, Azt a kis barna lányt Jniádkozni várod. 0 az, ki az oltárt Megőrzi, megóvja, Jlünül ezt tán nekünk Senki fel nem rójja?! De ve cseri. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta De lányi Ferenc. (21. folytatás és vége). Laura egyszerre felsikoltott. A kerti lak magaslata szélén álltak, honnan a síkságot a Duna felé átlehetett tekinteni. A holdfény megvilágította az egész sikot ezüst vizszalagaival és tavaival; s a síkon a tavak felé két alak sötétítette be az ezüst szalagok egy-egy vizét. És az árnyék, melyet c két alak vetett, mindig tovább haladt, ép ugy, mintha két árnyék űzné egymást. Semmi kétség sem lehetett, hogy a két árnyék a két lovastól eredt, kiknek egyike a másikat űzte. Ha vélekedés is lehetett, csak az volt, hogy ezek Irén és Hektor. Habozásra nem volt idő, lóra kaptak tehát a gróf és Adorján — Viktor gróf átengedte lovát — s a legrövidebb irányban utánuk száguldottak.