Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-02-06

ierj, ~ de nem kell-e-gyanakodnom, hogy ez merö boszúból történik, hogy majdan jobban megszégyenithessen, — Mary bárónő indulatosan ugrott fel. — Oh ti kislelküek — kiáltá feí — azt hiszitek, hogy a nök is olyanok, mini a férfiak, hogy legszentebb érzelmeikből gúnyt, tréfát birriak űzni ? Azt hiszi ön egy oly nemes lelkű nö, mint Laura, egy percig is bírna tettetésböl úgy cselekedni, a hogy ö cselekedett. Oh, akkor én Laurát Jobban ismerem, első perctől tudtam, hogy a közeledés az ébredő rokonszenv tanújele — ; és örvendettem, miszerint önök azon boldogságra ébrednek, melyet mindketten oly igen megérdemelnek. A gróf komolyan meg volt indulva. — — Tehát való volna — kiáltá társnője kezét hévvel •megragadva, — tehát nekem szabad örvendenem ezen vonzalom tanúskodásainak j tehát nem szabad teljesen odaadnom magam azon még eddig soha sem érzett gyönyörnek, hogy nöm az én szerelmem és boldogságom is

's? — A mennyire én Laurát ismerem, igen — adá Mary válaszul,— és jellemét tekintve, el is hiheti, hogy a szerelem tartós leend. — — De hogyan történhetett, — kezdé a gróf gondolkozó hangon — hogy csak most — Soha se töprenkedjék azon, — vágott a fiatal hölgy szavába, — bizza e kérdés megoldását arra, ki a szivekbe és vesékbe lát, mint az írás mondja, — és ragadja meg az alkalmat. — — Megyek, lábaihoz vetem magam,— kiáltá a gróf és indult. De a bárónő megfogta kezét. — Megálljon •— monda és feltünöleg emelt hangon hozzá fűzé, — nem kétkedem a gróhiö szerelme valódiságában és komolyságában, hanem — Hanem ? — kérdé a gróf és megállt. — — Viszonyuk oly sajátságos, oly különös, — folytatá Mary, — hogy a grófnőn áll azon pillanatot előidézni, mikor kívánja, hogy ön lábaihoz omoljon. On tanácsomért jött ide, bízott bennem, kedves gróf, ha tehát tanácsomat követni akarja — , várjon ezen biztatásig, mikor a grófnő minden korlátot lebontani, a teljes bizalmat helyreállítani kívánja ; de ha e perc elérkezett, omoljon lábaihoz, vagy a mi még jobb, fűzze karjait dereka körül és legyen gondja, hogy a grófnő meg ne bánja, hogy szerelme ön iránt felébredt. Ezzel a bárónő odanyújtotta kezét a grófnak és elsietett. A gróf eg3

T percig utána nézett, azután pedig egyet sóhajtva lassan követte. A lépések elhangzottak, s a grófnő még nem mozdult arcát kezeibe temette és forró könnyek peregtek alá! — «vi'ly alaptalan gyanú, mily aljas gyanakodás miatt jött ide hallgatózni, s helyette mindkettőjük nemes gondolkozásáról Jkellett meggyőződnie, és e mellett a hallgatódzók rendszerínti büntetése gyanánt saját bűneit kellett ostorozva látnia, — s jaj, nem mondhatott ellent. Mikor férje komédiának nevezte el érzelmeit, a felindulás pírja lepte arcát. E pirt jelenlegi szerelme küldte oda. Egy ideig komolyan , neheztelt férjére; de mikor-azután tovább beszéltek, bekellett ismernie, hogy férjének volt joga e gyanakodásra és hogy cselekményei nem voltak bizalomra méltóak. S annyira kellett elpirulnia, mikor Mary tói védelmét hallotta, mily nemesnek tűnt elébe e nő, kit Ő utóbbi időben annyira aljasnak tartott, — és mily hálával kellett lennie iránta, mikor ez nőiességét védelmezte. Szégyenpír volt ekkor arcán, hogy egy percig is tettethette az emberi élet legszentebb érzelmeit, — s felfogadd, hogy ezentúl ápolni fogja e szerelmet, hogy a legkisebb gyanú se érhessen hozzá. De mi lesz most? — remegett a gondolatnál—a. gyönyörtől, mikor férje sietett lábaihoz omolni. Beismerte, hogy ha nem is méltányos Mary tanácsa, a multat tekintve a várakozás indokolt; és rajta áll, férjét meggyőzni arról, hogy szerelme örök és igaz. — Hosszú habozásra nem volt idő. Most Hector föllépése előtt a bizalomnak köztük helyre állitva kellett lennie. De a lépéstől megint az riasztotta vissza, hogy mindjárt első napon egy vallomással kellett íérjéi fölkeresnie, mely szerinte szégyent hoz múltjára, és még azt is sejteíheté, hogy csupa félelemből tettetett most törvényes védőjének szerelmet. Remegett a jövőtől. — És kitudja, meddig merengett volna, ha nem hallja egyszerre nevét szóllitva a távolban — Megismeré, Hector volt. Rettegett vele találkozni; mert az igazat nem akará megmondani, mielőtt férjével tisztába nem jött s ha hazudik, Hector — az igéret. teljesítését unszolhatá, Elhagyá gyorsan rejtekét. A mint a kerti lak előtt elhaladt, látta, mint lépett be abba Hector, valószínűleg öt ott keresendő. Egy gondolat villant meg agyában, mely által Hectort jó soká magától távol tarthatá. A kertilaknak csak egy kijárása volt, s a kulcsot, minthogy itt szokott hálni, ö kezeié. A kulcs kívülről volt az ajtóban. — Becsapá tehát az ajtót, rázárva, kivette a kulcsot és elsietett. Tudta, hogy Hector lármázhat estig, erre nem jön senki. A mint azonban a vadászlak felöl lekanyarult, igen nagy zavarba jött, mert férjével találkozott. Nem Hector miatt, mert neki nem kellett tudnia, hogy Hector a lakban van, hanem mert azt hitte, hogy arcáról lelehet olvasni, miszerint ö mindent tud, hogy tőle függ minden. A gróf soha sem tetszett neki oly szeretetre méltónak, mint ma. A mint elébe lépett, lesütötte szemeit. Elhihetjük, hogy mindkettőnek dobogott a szive, mint két szerelmesnek, kik közt komoly kimagyarázásra kerül a dolog. A társaság-szabta jó reggelt kívánságok hamar véget értek ; az idő .szépsége is constatáltatott; arra is jutott már válasz, hogy merre vezetett a séta; s még mindig nem akadt alkalom a végzetteljes társalgás megkezdésére. Pedig a gróf nemcsak igen nyájas volt, hanem igen jól állt neki azon izgaloinszütte reszketés, mely a hangjában árulóként szerepelt, s talán lefolyt volna az egész találkozás minden jelentős mozzanat nélkül, ha a szerelem lelkes pártfogója — a véletlen — nem nyújtott volna segédkezet. A gróf karját nyujtá a grófnőnek, hogy a kastélyba vezesse; — de igen ügyetlenkedve, mert a reggeli ruha uszályán tiport, s — jaj — a finom mounsselin a lovagló csizmák cirógatásainak nem volt eléggé erős, és igen rémleles módon szakadt ketté. A grófnő fájdalmas pillantást