Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-01-30

laltak el benne ; de mit törődött a grófnő a pókhálókkal, mikor szivében oly nagy fájdalom dúlt. Leült és elgondolkozott. Volt idö reá. ° • Először is jött a bánat, hogy felindulásától annyira elragadtatta magát, hogy Hektornak Ígéretet tön. Mi kimenthetjük ; mert embereket, kik érzelmeik rabjává lőnek, az izgalom annyira elszokott fogni, hogy nem tudják mit cselekednek. De ö nem .talált mentséget s elvolt határozva, hogy ha, a init hallani, fog, csakugyan szerelme ellen lesz, inkább megöli magát s a ,,Feneketlen"-be ugrik, semhogy Hektornak megadná magát. Azután jött a tudat, hogy ö megérdemli mindezt; mert nem cselekedett az írás szerint, miszerint szerető neje legyen urának, — s hogy ha térje elfordult tőle, csak ö az ! oka, mert szivtelensége által jogot adott reá. Mennyit szenvedett szegény grófnő e félóra alatt, el sem lehet képzelni ; de egy jó oldala mégis volt, ha hasznát még veheté, hogy t. í. szerelme férjéhez még jobban tisztult és erősödött. A félóra egy öröklétnek látszott; de végre mégis elmúlt, s egyszerre lépések hallatszottak. A grófnőnek nem kellett mutatnia magát, mégis megismeré, hogy férje, a gróf körülnézett. — • Még nincs itt — monda, leült a karszékre, melyet máskor a grófnő szeretett elfoglalni, és elmerengve nézett a barlang nyilasa előtt lezuhanó mesterséges zuhatag vizárjára. — Tehát mégis várja — gondola magában a fiatal grófnő, s mélyen sóhajtott. E sóhaj arra készteté a grófot, hogy megforduljon, de semmit sem látszott észrevenni. — Bizonyosan valami bagoly; — monda félhangon,— kit beszélgetésem üregében felzavart. Á bagoly megnevezés nem igen volt hizelgő a grófnőre nézve; de hallgatagon fogadá, mert óvatosságra inté. A grófnak nem kellett soká merengnie, mert az újból támadt neszre léptek hallatszottak, s megjelent a légyotthoz nélkülozhetlen második személy: a bárónő. A gróf felugrott s elébe sietett. — Bocsánat kedves barátnőm, — monda, jobbiát a fiatal hölgy felé nyújtva, — hogy önt e légyottra kértem, de ön átfogja látni, hogy már most a dolog a grófnövel nem mehet tovább, s nekünk tisztába kell jönnünk. A bárónő igenlöleg biccentett fejével s válaszolni akart Ekkor suhogás hallatszott, melyet a grófnő ruhája okozott, mikor előbbre hajolt, hogy jobban hallhassa a párbeszédet. A bárónő igen meglátszott ijedni, a gróf megnyugtatta. — Legyen nyugodt — monda, — csak baglyok. — Már attól féltem, hogy valaki hallgatódzik - monda aggodalomteljesen a fiatal hölgy - de a baglyoktól nem félek. Tehát beszéljen, gr óf, és hadd lássuk, mit tehetünk. A grófnő furcsának találta, ezen biztatást; s igen sajátságos kezdetnek vette egy szerelmi vallomásra nézve; de a kezdet nem teszi ki, a végeredménytől függ az ítélet. A várakozásra adta magát és e részben türelme nem lett hosszú próbára téve. A gróf a karszéket átengedte Mary bárónőnek, ö maga pedig a barlang egyik előugró szirttbkára ült és mélyen sóhajtva keresett szavak után, melyek láthatóan benne küzdő érzelmeket legalkalmasabban kifejezzék. Mary látta, hogy legjobb ha ö kezdi. — Igaza van, — monda, gondolatait a gróf végszavaihoz fűzve, — igaza van, gróf, a helyzet tarthatatlan, itt váftozásnak kell bekövetkezni. Megint szünet támadt. Ugy látszik Mary sem találtáéi a helyes szavakat. A grófnő gyönyörködött a kínon, melylyel a két légyottos szenvedni látszott, s a kezdés nehézségét a habozásnak tulajdonította, mely mind a kettőt a bűnös vallomás megkezdése előtt elfogta. Végre a gróf kifakadt. — Egy szóval, bárónő, — monda, mintha egy nagy beszéd végére ért volna,— egy szóval ez a komédia nem tarthat tovább. — Komédia? — kérdé meglepetve a báróné — mit nevez ön komédiának? — A mit nőm velem egy idö óta ííz. Mary megütközve látszott lenni. — Ezt ön komédiának nevezi, gróf? — viszonzá, fejét rázva, — én ugy találom, hogy éz igen komoly cselekmény ; komoly de egyúttal örvendetes, mert én Laura cselekedeteiben semmi mást sem ismerek fel, mint a komoly szándékot, beismerni régi hibáját és mindent jóvátenni. Én azt hittem, hogy ön boldogságtól túláradozva érzi magát ésön nekem komédiáról beszél, ön nekem panaszkodik. Lehet-e férj boldogabb, kedves gróf, mintha egy nő ellesi minden gondolatát, s csak olyat tesz, miről tudja, hogy férjének örömöt okoz. — Igen, ha való volna — sóhajtá a gróf. A bárónő igen látszott neheztelni. Legalább hangja azt mutatta. — Ha való volna ? ! — monda indulatosan,— de mi jogosítja fel önt, gróf, arra, hogy e fölött kétkedjék. -- Mi más, mint a józan ész, — viszonzá levert hangon a gróf — ön tudja, bárónő, hogy mennyire szerettem, j mennyire szeretem én még most is a grófnőt, s mennyire ügyekszem azon hibát, melyet gondnokaink i ajta elkövettek s melyet máskép már egyházi és családi törvényeink szerint nem lehet helyrehozni, -- kiengeszteljem azon egyetlent mód által, mely rendelkezésemre állt. ()n fogja tudni, — hiszen a világ száján van a rni boldogtalan viszonyunk — hogy mily sokáig utasította ö vissza legbuzgóbb törekvéseimet a legnagyobb keményszivüséggel, elkeseredettséggel és ridegséggel, mi csak nö szivében honolhat. És hogy tett engem tönkre. Most egyszerre milyen változás l CFolytatjuk). HA LELSZ. Ha lelsz egy szerető' kebelre, Melynek rajong érted szerelme, S szived vele boldog lehetne: Szeress! Szeress! Ha az csalárd, kiben tc hittél, S búsongva állsz reményeidnél