Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875
1875-04-10
RÉMES AZ jHlénies az, mit által szenvedek, ^P^A kín ölyve tépi lelkemet. \ Hull szivemről a remény virága, j Mint a Iáról ősszel a levél, S nem szakad meg a szív puszta már a Lombtalan fa — ámde még is él. # Mit kerestem nem találtam azt: A mosolygó, a vidám tavaszt. Vártam én is e tavaszt, lehetői Tört szivekben uj virág fakad .... S jött a tél, mety életet fagyaszt, öl . . . — Összetépve a virágokat. Lombtalan fa vagy te életem, S lesz-e újra lombod? kérdezem. Rád süvölt a tépő bánatoknak*** S veszteségek zord hideg szele. S lombjaiddal — melyek porba hulltak — -Még sc dönt a sír ölébe le. * Hittem azt, hogy éj után derül Szebb jövőm, ha küzdök emberül. Küzdtem is, — de harcom nem hozá fel — Mely leszállt, a tündöklő napot! Mind hiába küzdök végzetemmel, A remény — hogy győzök — elhagyott. Hőn szerettem azt a nőt, kiért Sors csapása számtalanszor ért. Oltárlánggal értté gyúlt szivemben Boldogító tiszta érzelem! Es jutalmul — mennyi gúny van ebben! — Uj sebet vág vérző szivemen. # Hont az isten is csak egyet ád . . . . Hőn szerettem a magyar hazát. Vívtam értté, hogy legyen jövőben Na-gyT-dicsőf-önálló-és—saabad-, S látnom kellé napját lemenőben És szivem meg akkor sem szakadt. Voltak egykor hű barátaim . . . S most? nevetnek lelkem kínjain. Marva hagytak el, de mit se bánom E pióca faj hogy elhagyott .... Az maradt meg, a ki hű barátom, S önt szivemre gyógyirt, balzsamot. * Sorsom éje bármi zord, hideg, Csillagok még itt is fénylenek. Vad vihar zúg? . . . Zúgjon! — a viharban Szétoszolnak majd a fellegek, S tiszta égről — hogyha éj idő van — Fényt lövellnek csillagezredek. Fájó lelkem ezzel bíztatom: Enyhül egykor tépő bánatom. Szenvedek — ha isten ugy akarja Próbakő ez, melyre lelkemet 0 helyezte s rajta égi karja Tart fedezve, hát nem rettegek. Nyugtatólag hat reám e hit S több panaszra ajkam nem nyílik. Van barátom, a ki nein hagyott el, A ki sorsom éjjelén ragyog. Istenem van, a ki hűn vezérel Elhagyatva tőle sem vagyok. Van hitem, hogy egy magasb erő Majd telemből hoz tavaszt elő'; E hit éltet, s a remény virága Mely lehullott — újra kel, fakad , . . Oh ne hagyj el hit szelíd világa! Tiszta fényed az, mi áldva hat. S c y t h a. Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zoltay. — Tehát határozatod megváltozhatlan ? — Igen. — Nem gondolkodtál azon szavaim felett, melyeket tegnap intéztem hozzád ? — Oh igen ! majdnem az egész éjet álmatlanul töltém, s nem csekély küzdelmembe került ama kifejezett határozatom. — Kedves gyermekem, te nem részesíted szavaimat oly megfontolásban, a milyet azok megérdemelnek : te nem vetted figyelmeztetésem, intésemet oly komolyan, mint a mily komolyan azok hozzád intézve valának ; nem gondoltad meg, hogy azok két életre birandnak bofolyással, hogy azoknak elhamarkodott bírálata két élet boldogtalanságának alapkövét rakja le. — En sem aludhattam nyugodtan az elm últ é jen ; nem egyszer oda borultam magasztos jegyesemnek lábaihoz, forrón imádkozva hozzá, te miattad ; kértem öt, hogy világosítsa meg gyönge elmédet, kértem öt, hogy mutassa meg neked, melyik az igazi út, melyik azon ut, mely a boldogság révpartjához vezet. — Imám, mint tapasztalom, nem ló'n meghallgatva ; te megmaradtál ama bűnös elfogultságban, melyet néhány nap óta, az istentelen, bűnben fetrengő külvilág előnyére szivedben táplálsz, te . . . — Oh nagyságos asszonyom ! anyám ! az ég szerelmére kérem, ne illessen tovább is ily meg nem érdemlett szemrehányás — feddésben ! Ha ön szivembe látna, nem volná jelenleg hozzám ily kegyetlen, nem feddettem magamat csöndes, elvonult körünkben, hol mindenki meghálálhatlan ragaszkodást tanúsít irántam ; emlékezhet vissza, hogy a szünidőkben mindenkor könyes szemekkel távoztam a megelégedésnek e helyéről s mindenkor örömmel tértem ismét vissza. Ön tudja, hogy most, midőn e zárdát elhagyom, nem
