Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-11-14

kivált ooi ártatlanságomban, Adorjánhoz való barátságomban, nem is gondoltam, hogy ezt roszra is lehetne magyarázni. — S te elmentél este Adorján szobájába, hogy Hectort meglessed ? — kérdi hévvel Mary — Igen — — Oh, kezdek mindent érteni, én balga — sopánkodott a hallgató, — mily keményen bűnhődtem én, hugv bizalmatlan lettem hozzád ! — Es mennyire bűnhődtem én. hogy nem vártam mi" te jösz, kedves Marym — jegyzé meg a grófnő, — de haladj tovább. Ebte eljött Adorján értem ; biztositlak e fiatal ember erényes volt. Mellék gondolat nem támadt keblében — eljött értem, és szobájába, vezetett, mely Heetorétól csak egy üvegajtó által volt elválasztva, Hector még nern volt otthon, és igy észrevétlen bújhattam a függönyök mögé, — És Adorján ? — kérdi hevesen a barátnő '? — Adorján? — viszonzá Laura—oh, a nemes ember; a mint elhelyzett a szobában, eltávozott, kijelentvén, hogy ha látja, hogy Irén belépett flcktorhoz, eljövend értem és hazakisérend. A mint Adorján elhagyott, én levetem cipőimet, ama nevemmel himzett vörös bársony esteli cipőimet melyeket te is jól ismersz, nemde ? — levetem, hogy hallkabban ólálkodhassam. Hosszan kellett várnom; képzelheted, mint dobogott szivem ; féltékenység és a bánat, hogy itt egyedül vagyok, váltakoztak egymással, de még jobban dobogott, a mint az ajtó nyilik a szomszéd szobában és gyertya gynjtatik. Hektor volt - egyedül. Órára nézett, s igy szólt félhangosan — még korán van, — azután benyitott Adorján szobájába. — Ez nincs itthon — monda szintén magához beszélve, és már visszaakart vonulni, mikor egyszer megáll az ajtóban s igy szól — Jobb lesz Irénnel Adorján szobájába jönni, itt kevésbé fog kihallatszani, ha a kis madár zajt csinál. — Infam — kiáltá a hallgató. — Képzelheted , kedves Marym, mily érzetek fogtak el; féltékenységem megvetéssé és utálattá fajult, szerettein volna ezer mértföldnyire lenni, de nem lehetett, nemcsak, hogy bevoltam zárva, de Hektor a gyertyát is fogta és belépett Adorján szobájába. Egyenesen a pamlag felé tartott és ott álltak cipóim. — Istenem, cipőid, — kiáltá fel a bárónő, ki visszatartott lélekzettel figyelt az élénk és izgatott elbeszélésre. — Igen, cipőim — sóhajtott a grófnő — és ez volt szerencsétlenségem ; bármily iszonyatos merényletet is kellett volna átélnem, reám nézve jobb lett volna, mint a hogy igy történt, de igy legalább, — ha egyéb nem, a szerencsétlen Irén nem bukott el. — Tovább, tovább, — bizíatá barátnője. — Hektor tehát megpillantá cipőimet. 0 jól ismeré ; hányszor kacérkodám a holdvilágnál a szerinte oly szép lábaimmal. Meglátni, megragadni és felkiáltani: Hah áruló! — ez egy pillanat müve veit. Mary hangosan felkacagott. — Még Ü nevezé Adorjánt árulónak ? — moudá — ez nem rosz. — Igen, — hah, áruló ! — kiáltá és ezzel kiakart szaladni, egyszerre megint megállt az ajtónál, — ohó, monda hangosan, a hol a cipők vannak, ott van tulajdonosnője is, Lauia nem hagyja el cipőit. S néhány perc és ö meglátott, megtahíla a függönyök mögött. — Ah megfogtam önt, — kiáltá ö frivol nevetéssel, ugy-e Adorján jobban inyére lett volna, de most velem kell beérnie. — Ezzel megakart ölelni ; de e percben kinyílt az 5 szobájának ajtaja és belépett rajta Irén. Ez megakadályozni rögtön, a védtelenen elkövetendő merényletét, — hála az égnek, — és ö ott hagyott, bezárta Adorján szobápít, pár szót mondott Irénnek, öt is becsukta és elment. — Es a cipők — kérdé Mary. — Azokat elvivé magával. -— — A szemtelen ! — mormogá a bárónő. Laura mélyen sóhajtott, azután igy folytatá* — Irén csendes maradt, ekkor jöttél te, én nem tudtam, hogy neked is kulcsod van Adorján szobájához. — A grófnő ezt erösebb hangnyornattal mondhatá, mert barátnője mélyen elpirult és elfedé arcát kezével. — A véletlen megóvott engemet is, ki talán oktalanul, gondatlanul buktam volna, mert először használtam a kulcsot, melyet Adorjántól félig meddig kierőszakoltam, — mormogá a fiatal hölgy, és sóhnjtva, tevé hozzá:— óh én nagyon szerettem Adorjánt! — Tehát mikor az ajtó megnyilt, — folytatá a fiatat házinö — azt hívéin, Adorján ; mikor téged megláttalak, félretoltalak és harisnyáimban rohantam a szabadba ; a kapuig szerencsésen értem; ott megfogott az ifjak kertésze és csak ugy szabadulhattam tőle, hogy nagy kendőm, melybe burkolva voltam, kezében maradt. Hazaérve, alig voltam ágyban, forrólázba estem, mely négy hétig tartott. — Es Hektor ? — kérdé sürgetően a bárónő. — Ah a gyalázatos, — viszonzá haraggal az elbeszélő — miután rajtam nem toltlieté boszuját, a szerencsétlen Irénen tölte. Felköltó nevelönönket és kérte, hogy kövesse, mert nevelőintézete gyalázatát akarja vele közölni,— ugy meséitek nekem később, — de a cipőkről mit sem szólt, csak vezette Madame Leontinet Adorján szobájába; mikor látta, hogy az üres, és én kirepültem, a maga szobáját nyi totta ki és a remegő Irént adta át a nélkül, hogy rólau* egy szót is cmlitett volna. A báróné boszusan ugrott fel. — 8 ez embert még sem érte utol az isten boszúálló karja; — kérdé indulatosan, — a szegény Irén, s mi történt vele? — A szerencsétlen ! — sóhajtá Laura, — más nap elli ellett hagynia az intézetet, és szülői azon kolostorba zárták, hol mint mondjak, féltébolyban ténferg, — De mi célja lehetett Hektornak vele, hogy cl nem árult — tudakolá tovább Mary. — Igen egyszerű; — hatalmába akarta keríteni szivem, hogy kegyelmétől függjön mig abba eljutok, vagy migmeg nem gyaláz. A cipők még mindig nála vannak, és sí nagykendö is, mit kertészem átadott, és a. kertészt is szolgálatába fogadta, hogy' bár mikor ellenem tanúskodliassék. (Folytatjuk).