Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-11-14

MEGCSALT HALÁSZ DALA. ej Ii, de széles a Balatonié vize! Nem látok át a somogyi szélire; — Nem látok át, nem láthatom kék egét . . . ffejti, nekem már ez az élet oly setét! Tulsóparti halászlegény voltam én, Aranyhalat, ezüsthalat lógtam én. Arany-, ezüsthal akadt a hálómba, Csalfa kis lyány szivemet behálózta. Túlsó parton csalt meg engem kedvesem, Az innensőn kisírtam a. két szemem; — Belcsirtam Balatontó vizébe, Hejh, azóta oly keseiíí az íze! Nem megyek én vízre többé sohasem. Ugy is bánat-vízre vitt a kedvesem, — Inkább megyek Badacsony oldalára : Bánatomat belefojtom borába, V á m o s i. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irla 1« e 1 á n y i V o r c u e. cO. folytatásj. A bárónő nyugtalanul toppantott lábával és gondolatokba látszott merülni, — arca is, miután a két hölgy nem látta szükségesnek magát festeni, bár ez azon körben, melyhez tartoznak, a bonton-hoz tartozik, -- tehát arca is mélyebb jpirba öltözött, mint rendesen . . Barátnője ezt észrevette és igy félbehagyta elbeszélését, mig végre Mary felébredt gondolataiból és türelmetlenül monda 9 — Folytasd, folytasd — — Te jól tudod — kezdé a grófnő újra, — hogy mi ketten jíagy vonzódást éreztünk e két fiatal honn* iránt, te a szőkét Adorjánt választottad, én a barnát Iíectort, bár azon perci»en, mikor azt tettük, balgaság volt, nemde, mert a két Jiatal ember keresztül utazóban volt s egyik barátnőnket látogatták meg. De te jól fogsz emlékezni, mint kedvezett a sors fejlődő korunk szerelmi fantáziájának, mint maradtak a mi uj ismerőseink, szintén általunk lebilincselve, Genfben, mint költöztek velünk szembe ama udvarszerü *érre, mely minden oldalról elzárva volt és melyre intézetünk ablakai nyiltak, mint ügyekeztek megismerkedni Madame Leontinenel, ki az intézeten kívül gondunkat viselte, — mint kezdtünk levelezni, s mint szolgált az unió szobrának egyik kivájt kerítés köve leveleink tartálya gyanún t. Mindez igen élénk emlékezetedben lehet, nemde — iúszen vonzódásod Adorjánhoz komolynak látszott. A barátnő nem válaszolt, de igen figyelmes szemlélő Isis biccentését vehette volna észre a fejnek. — Ekkor mentünk Bexbc, a tanintézet minden nyarat tftt szokván tölteni. — Ne komorodjál el kedves Marym, ma van csak alkalmam a dolgot kimagyarázni, és téged *«eggyözni , hogy azon perc, mikor te engem Adorjánnál -találtál, korántsem volt árulás tőlem , és hogy ha te akkor rögtön el nem mégysz Bexböl, a nélkül, hogy velem szóltál volna, — én nem szerettem volna Adorjánba, mint ez azután történt, mikor azt hittem, hogy kötelességein öt megvigasztalni. Laura odanyújtotta kezét barátnőjének és lágy hangon monda : — Neheztelsz-e még reám, Marym ? — Az ifjú hölgy viszonzá a kézszorítást és igy szólt: — Mindaddig nehezteltem, mig nem hallottam , hogy mily szerencsétlen vagy, akkor haragom részvétté változott és most szeretlek, mint elébb. Hanem kérlek, mondd meg, hogyan áll a dolog. Laura mélyen sóhajtott és igy kezdé. — Hector és Adorján is követtek Bexba, a mint tudod; ők igen jó barátok voltak, és mi négyen egy szép szövetséget képeztünk. Nemde titkunk nem volt egymás előtt és a fiatal tiszta szerelem teljes boldogságát élveztük. Oh mi szép napok voltak ezek, nemde. Mary megint igenlöleg intett fejével; alig észrevehetöleg, legjobban vehette észre a komorna, ki épen most akarta csokorba fonni a hajat, és e/> rendetlenül sikerült csak. — Hector és Adorján, kik elválhatlan jóbarátok, voltak, együtt laktak, a mint tudod — folytatá a grófnő, — valamivel felébb a mi nyaralónknál, ama gyönyörű helyen, hol pompás vízesésben omol a patak a Rhoneba, és igen igazolt volt, ha mi sétáinkat arra vettük , hisz ez Tolt a legszebb part az egész vidéken. E hely volt az, hová esténte kiszökve nyughelyünkről, ketten elosouíunk, hogy Hector és Adorjánnal cseveghessünk. — Egy napon azonban Irénnél, — ismerted öt, nem de, — a szerencsétlent. — Szerencsétlent? — kérdi meglepetve a barátnő és bámulva nézte, mint törli omló könnyeit barátnője. — Mindjárt megtudsz te mindent, édes Marym — viszonzá a ház úrnője , ~ csak figyelj , bámulj és szörnyűködjél. — Egy napon Irén keblén egy csokrot láttam tűzve, melyet néhány nap elött én adtam Hectornak, és kérdőre vontam Őt, ö azt feleié, hogy nem tartozik nekem számot adni. Te nem voltál otthon, mert épen gyámodat voltát látogatni, ki a közel Rhone — torkolatot Bouveretbe jött megszemlélni. Tőled tehát nem volt módomban tanácsot kérni, hogy pedig türelmesen várjak holnapig azt szerelmein nem engedé. Adorjánhoz fordultam tehát, kivel könnyen találkozhatom, hiszen kertjeink összeszolgáltak. Adorján habozott a felelettel, végtére bevallá mondván, hogy Hector kíméletet már nem érdemel, mert Irén Hektorral szerelmi viszonyban áll, s még — az napra, mikor ez történt — estére légyottot adtak egymásnak Hector szobájában! — mert már Hector nem várt engem, miután én nélküled nem mentem. Eu nem hittem Adorjánnak, mire ő sértett büszkeséggel feleié — jöjjön, győződjék meg róla. — En elfogadtam az ajánlatot, oly ártatlan volt szerelmünk, hogy én nem gondoltain a következményekre, hogy é i egy férfi szobájába megyek, egyedül , — és ezt a véletlen napvilágra hozná