Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-05-10

a. A szerelem inkább a szép, — mig a barátság inkább a jó s igaz hatásán nyugszik, A szerelem tavaszvirág, — örökzöld a hü barátság;— amaz csak tavaszszal él és virul, — ennek nem árt sem nyár, se tél. A borsziilte barátság rendesen csak addig tart, mig a bor hatása. Nem barátom az, akinek kárát, a magam előnyére tudom felhasználni. Vámosi. A CSERMELY MESÉJE. Holdas estén elmerengve állok Eltűnt csermely árva partjain, Bús sóhajtás hozzám fel — íel lebben Esti szellő lenge szárnyain. Hűtlenség e sóhaj forrása, Ily panaszt hord lanyha esti szél ; Mert az érnek csörgedő kristálya Ot elhagyva, más virányon él. Dúsabb lombra, dalamosb mezőre Lelt a csermely, — más irányra tért s Gyermek — ífju útját oda hagyva, Elfeledte már a régi tért. Am de, nem lett boldog uj medrében, Mert mocsárba vitte végzete, S elterülve süppedő talajban, Tespedésre vált az élete. Vissza vágyik most a régi helyre, Ah: de többé vissza nem akad: S ott bünhödi majd a vétkeit le, Mig a forrás vize el apad. — Zoltay. Kegyetlen csel. Orosz udvari történet SaoIicr-iYInsocli Lipót lovagtól. Németből; Ifj. Marlonfalvay Elek. (Folytatás). A császárnő mozdulatot tön az ablak felé. — Mindnyájan mélyen meghajoltak és siettek tcljesiteni Oroszország korlátlan úrnőjének parancsait. Kis idő múlva a gárdának — mely a palotában őrszolgálatot teljesite — egy küldöttsége kívánt tőle kihallgatást. Katalin elhalványult; büszkén és röviden megparancsolá mégis, hogy bebocsátassek. A küldöttség belépett. Két tiszt, két altiszt és két közvitéz állt meg feszesen a czárnö előtt. A császárnő lassan az arcoknak elé lépett, sorban vizsgálgatva a megjelentek arcait, — azután öltöző asztalkájára támaszkodván egyik karjával s tönyedén ránehezkedett. — Ki választott titeket ? — Ezredünk. mára. — S mi célból ? — Mi igazságot jöttünk kívánni társaink szá» — Ti kegyelmet kértek! — Igazságot! — Lrazsáorot fogok nekik szolgáltatni! kiált a O O O r cárnő dühtől veresen. — És ti! — A legelső zavargásnál megtizedeltetem ezredeteket — Ha mered ! kiált a katonák szónoka, egy ifjú tiszt. — Meglássuk, mit merhetek. Adieu ! Katalin hátat fordita nekik, és az ablakhoz ment. — Távozzatok ! A testörök nem mozdultak. — Nem megyünk! add ki embereinket! kiáltozák összevissza. — Add ki őket! — kiált az ifjú tiszt, a császárnő karját gyöngédtelenül megérintve. — Daschkow hercegnő visszalöké öt. Ugyanazon pillanatban megszóllalának a Tobolsk ezred dobjai, s Mellin asszony fehér toll forgója intett fel az utcáról. — — Nem adom ki őket, — viszonza Katalin fagyosan. — Szigorú büntetés fogja a merénylőket sújtani. És most ti következtek. — Ki lázzadóért kér — lázzadó az maga is. — Gyorsan az ifjú tiszthez lépett, s kivoná hüvelyéből kardját. — Foglyom vagy ! Ti pedig — szólt fenségei a többihez — adjátok meg magatokat, kezemben vagytok. — Fe gyver zörej hallatszék ismét. — Mellin aszszony jelent meg az ajtóban, katonái minden kijáratot megszálltak. Némán fejüket meghajtva engedek magukat elfogatni a testőrség küldöttei és elvezettettek. Majd ismét mindenünnen dobok s a lövészek lármája hallatszék ; Orlow, Weymarn nyomban követék Mellin asszonyt; a nép fel s alá kóborolt, céltalanul, kíváncsi inkább mint izgatott, a testőrök meghajoltak, s Pánin által kegyelmet kértek a vétkeseknek. A lázzadás véget ért. — Példát akarok adni, — szavamat adtam — monda Katalin. Felhajtá csipkés ingujját s megg