Pápai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1918.

1918-02-17 / 7. szám

PAPAI KOZLOM Közérdekű füg-g-etlen hetilap. EI Megjelenik minden VASÁR-nap. Előfizetési árak : Egész évre 16 K, félévre 8 K, negyedévre 4 K. Egyes szám ára 32 fillér. Laptulajdonos és kiadó : l'OLLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyilt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Annin könyv- és papirkereskedésében. Közelből és távolból. (Jegyzetek a hétről.) Ismét tüntetés volt Pápán. De most nem a harc, hanem a béke, nem a gyűlölet, hanem a szeretet jegyében tüntettek. Nem is volt rombolás, mert nem azok az elemek álltak a demonstráció élén, kik a magukról megfeledkezett, dilettáns rikkancsoknak felcsapott úri nők által árusított hecclapocska izgató cikkeinek hatása alatt állanak, hanem a főiskola hazafias szellemben nevelt ifjúságának szine-java. Ezek a derék ifjak távol tudták maguktól tartani a rombolásban kedvüket találó elemeket. Az ő vezetésük alatt a tüntetés impozánsan és méltóságosan folyt . le, méltóan a főiskola régi jó hírnevéhez és méltóan művelt lelkületü ifjakhoz. Szép rendben vonultak végig a város főbb utcáin lampionokkal, zászlók alatt, zenekisérettel, énekszóval. A város falai gyönyörűen vissz hangozták a Hymnus és Szózat fenséges akkordjait. Jellemző, hogy közben-közben a béke örömére csatadalokat is énekeltek. Dalköltészetünk szegénységére mutat, hogy a költőket és zeneszerzőket a béke nem ihlette meg, csupán az öldöklést tudták dicsőíteni, a béke magasztalására nem találtak hangokat. A békekötés után meg kell ennek változni. Az egész világ pedagógusainak kell az érintkezést egymással keresni, egymással összefogni, valami nemzetközi kapcsot létesíteni. Az iskolákban a termékenyítő munkát, szeretetet és békét dicsőítő dalokra kell az ifjúságot tanítani, nem harci dalokra. A tüntetésen túlboldogok voltak az orosz foglyok, kik közül némelyek a nyilt utca során táncoltak. Túláradó örömükben szerettek volna a magyarokkal ölelkezni, de a magyar, bár mélyen tud érezni, nem viszi érzelmeit a piacra, az utcán nem szokott ölelkezni, csókolózni, legföljebb szép lánnyal, ha nem látják. * * * Az installáció utáni bemutató látogatáson a főispán megígérte, hogy Pápa város közönségének érdekeit különös gonddal fogja istápolni. Mi akkor kifejeztük reményünket, hogy városunk nem lesz tovább a vármegye mostoha gyermeke, hanem Veszprémmel hasonló bánásmódban részesül. Sajnos, reményeinkből eddig mi sem valósult meg. A főispán megemlékezik ugyan szegényeinkről, de a többi központi hatóság következetesen megfeledkezik rólunk, csak akkor emlékeznek Pápára, mikor rekvirálni kell. Elvégre a feledékenység közös emberi fogyatékosság. Vannak azonban dolgok, melyeket sohasem szoktunk elfelejteni. Ha egy vadregényes magas hegyvidéken egy szerény kis dombocska nem ötlik szemünkbe, nem csoda, de a legmagasabb hegy nem kerülheti ki figyelmünket. Pápa nem Piripócs, hanem a vármegye legnagyobb városa, a Dunántúl egyik legkiválóbb kultur-gócpontja, tehát lehetetlen róla megfeledkezni, ha nem akarnak róla megfeledkezni. És mégis megfeledkeztek rólunk. Legutóbb Veszprém, mely 17 ezer lakost számlál, 21 iiurdó petroleumot kapott, Pápa pedig, melynek 22000 lakosa van, csak hét hordót. Pedig Veszprém éppen úgy dicsekedhetik villanyvilágításával, mint Pápa. Veszprémnek hatósági támogatással 12 waggon szenet szállítottak. Mennyit adtak Pápa város közönségének? Igaz, minden szentnek maga felé hajlik a keze. De az alispán nem szent, keze nem is hajlik maga-, hanem Veszprém felé. Miért szereti Veszprémet annyira és Pápát egy cseppet sem? Talán mert Pápa város vezető emberei közül egyik-másik nem rokonszenves neki ? Higyje el, hogy Pápa város közönsége sem rajong értük és jobb szeretné, ha Veszprémet boldogítanák hivatali működésükkel, mint Pápát. De a szenet és petroleumot nem nekik, hanem Pápa város közönsége szegényebb sorsú részének adnák. Juttassanak tehát ebből a nagy, meleget és világosságot árasztó szeretetükből egy kicsit Pápa városának is. * * * Rekvirálnak. Jó. Belenyugszunk, mert belátjuk, hogy a kormány kénytelen vele. Lemondunk napi élelmünk egy részéről, hogy a szűkölködőknek is jusson. De igazságot kérünk! Más időkben a tél közepén a buza ára rendesen magasabb volt, mint aratás után. Mostan a hivatalos árszabás következtében fordítva van. Mi következik ebből? A szegény tisztviselő, tanár, tanító, a háborúnak a hadisegélyes asszony mellett legnyomorultabb páriája, aratás után kamatos kölcsönpénzen 49 K 50 filléren megvette a buza métermázsáját. Fizetett a fuvarosnak a haza szállításért. Neki e szerint a buza métermázsája minden költséget beleszámítva legalább 51—52 K-ba kerül. Most ő kénytelen a buza métermázsáját a H. T.-nek 43 koronán oda adni, az odaszállításért a fuvarosnak ismét fizetni, szóval minden métermázsánál körülbelül 10 koronát veszíteni. Ausztriában az állam a közélelmezésre évenkiht 300 millió koronát ráfizet, nálunk a H. T. horribilis összegeket nyer. Muszáj e nyereséget okvetlenül a szegény ember bőréből lenyúzni? * * * A polgármester megfelelő mennyiségű bőrt szerzett a központtól a város közönsége és nem pusztán a főbb tisztviselők számára. Aztán magához rendelte a város összes cipészeit és megkérdezte őket, hajlandók-e méltányos áron lábbelit készíteni a bőrközponttól kapott bőrből, ha ő szerez nekik katona- és hadifogoly cipész-segédeket? A cipészek elfogadták a polgármester ajánlatát és most a szegények ingyen, a középsoruak 60, a jómódúak pedig 90 koronáért kaphatnak egy pár jó cipőt. Ugy-e bár, ez szép dolog? De ne tessék neki túlságosan örülni, mert még nem húzta fel az ingyen, illetőleg 60, illetőleg 90 koronás cipőt, mert ez a szép, ez az örvendetes, ez a dicséretes dolog Miskolczon történt, nem Pápán. De kérdem szeretettel, miért nem történhetik meg Pápán is, ami Miskolczon megtörtént? Miért nem tudja a mi polgármesterünk nyélbe ütni, amit miskolczi kollégája olyan elegánsan megcsinált? * * * Egy szegény szobafestő leesett az állványról, eltörte a lábát és talán más baja is esett. Telefonáltak a mentőkért. A mentők villámsebesen megjelentek és vitték a beteget a legközelebbi kórházba, ott azonban nem volt hely. A mentők szomorodott szívvel tovább házaltak egyik kórházból a másikba. Mindenütt ki volt téve a tábla: Megtelt. Addig házaltak a buzgó mentők, mig egy kórházban mégis felvették a szegény beteget, aki