Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-08-02 / 31. szám

:x::x:xv"- é^-foijram.. Pápa, 1914- a»"0-gixS55-fcxLS 2. 31. szárm PAPAI KOZLOW Közérdekű független hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELŐKIZETESI ARAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 8 K. Egyes szám ára 30 fillér. ímptulajdonoÁ és kiadó : P 0 h h A T S K K F IiJ ö Y E 8. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. Kitört a háború! A kocka eldőlt ! Őfelsége a legfőbb hadúr megüzente a fondor szomszéd Szerbia államnak a háborút. Midőn e sorokat irjuk, katonáink már Belgrádot bombázzák. Lehet, midőn e sorok megjelennek, talán már a háború borzalmairól érkezett hirek remegtetik meg a monarchia és szomszédos ország lakosságát s a jogos megtorlásra és megfenyitésre vezetett hadtestek tapossák a Karagyorgyevics Petár országának zsenge kulturáját. A sorsdöntő perc megdöbbentő közelségében éreznünk kell, hogy a háború megindítása a monarchiának nemcsak joga, hanem kötelessége, melyet, emberi számítás szerint, nem követhet más, mint az összes számottevő hatalmak szankciója. Helyeslése. Az emberi jog örök idő óta élő törvényei, az egyes embereknek is elvitathatatlan jogává tette, hogy házát, vagyonát és békéjét a kirabolásra titokban vagy nyíltan készülődő szomszédja ellen megvédelmezze. Hogyne volna meg ez a joga a monarchiának is, melynek háta mögött esztendők óta lappang a veszedelem, a tudatosan és vak elszántsággal tervezett rablópropaganda. Az egyes embernek joga van arra, hogy kiüsse alattomos, fondorkodó szomszédjának a kezéből a tűzcsóvát, amit a háza falába készül dugni: hogyne volna joga és kötelessége egyszer végre ugyanezt megcselekednie a monarchiának a gyújtogató, rossz szomszédjával szemben. A háború vörös szelleme és a végzet fekete fátyla már ott lebeg az ismeretlen harctér fölött. A szerb határon. Amióta a világon csatákat és háborúkat vivnak, annál igazságosabb és jogosultabb mérkőzésre még nem vonultak föl harctérre a fegyveres csapatok. A Balkán legvadabb, Ieggyülölködőbb népfaja, az elbizakodott és elvakított szerb nép, vérig sértett és provokált egy nagyhatalmat, mely a kultúra, a civilizáció, a humanizmus, a nyugodt állami élet föntartásán, a béke ápolásán és a korszerű haladás terén munkálkodott. Évtizedek óta. A szomszédos Szerbia alattomos és ravasz fondorlatokkal hálózta körül a monarchiát. Elképzelhető, hogy mi mindent tett Szerbia a malom alatt, amiről tudomásunk nem lehetett. A szerajevói gonosz és vérlázító merénylet előtt. A trónörököspár meggyilkolásával aztán végre is magára zúdította a megtorló nemezist, mely most Damokles kardja gyanánt lóg a feje fölött . . . TÁRCZA. ^o KIRÁLY-HIMNUSZ. Üdvöz légy Magyarhon vértje, Nemzetünknek szemefénye Nagy, dicső király! Bástyakép e honnak népe Trónod körül áll . . . Magyarjaid atyja, vitéz, igaz őre! Arcodbul a szivünk vigaszt nyer előre, — Hü nemzeted üdve ragyog ki belőle. Halld! százezer hang mint kiált: Oh áldd meg isten, áldd meg, áldd A jó, dicső magyar királyt. Ősidőktől drága ékünk Vezércsillagunk vagy nékünk Nagy, dicső király! Véled összeforrt a szivünk Ezer éve már. Rajongva szeretünk, mint gyermek az atyját, Főd csendbe' viharba' szivünkre lehajtád S ez lesz menedéked — közelgne vihar rád. Szerető néped felkiált: Oh áldd meg isten, áldd meg, áldd A jó, dicső magyar királyt. Szereteted és jóságod, Bölcseséged s igazságod Létünk záloga; Szent jogarad birodalmunk Erős horgonya. Irgalmas a szived, ismerjük e honban, Üdv, béke fakad fel, áldás a nyomodban, Őrangyala népnek Ínségben, nyomorban. Imádó néped felkiált: Oh áldd meg isten, áldd meg, áldd A jó, dicső magyar királyt. Esdve kérünk légy vezérünk! Zászlóddal mindent elérünk, Hogyha béke int . . . Serkents szépre, nagyra minket, Emeld leikeink. S ha hívna a harckürt s vivnánk veszéllyel, Megyünk mi utánad, kardod ha vezérel, Oh vidd diadalra hű néped eszélylyel, Mely ott is egy szivből kiált: Oh áldd meg isten, áldd meg, áldd A jó, dicső magyar királyt. Légy kísérőnk mindörökre, Boldogságunk igaz tükre, S koronádba tedd Drága gyöngyül tündökölő Honszerelmedet. Boldog lesz a nép így, szeretve királya Felhő se vet árnyat jövőnk tavaszára, S napként a dicsőség fényt hint a hazára, Hol minden honfi felkiált: Oh áldd meg isten, áldd meg, áldd A jó, dicső magyar királyt. SZELÉNVI JÓZSEF. Egy pontos hivatalnok. Irta: SALAMON JÓZSEF. — Gottlieb ur! Gottlieb ur! — kiabálta az ajtót dörömbölve Gusszmanné, akinél Gottlieb albérletben lakott. — Gottlieb ur! — szólt be mégegyszer az ajtót még erősebben döngetve, amire Gottlieb ur végre nagynehezen felnyitotta a szemeit és ásítozva szólt ki: — Hallom! Gusszmanné most már megnyugodott, hogy Gottlieb ur fölébredt, hát nyugodtan bement a konyhába és neki állt libát kopasztani. Gottlieb magas termetű, sovány ember volt s állandóan valami régi divatú nadrágot hordott, ami még nyúlánkabbá tette. Minden héten csak egyszer borotválkozott, tehát hosszura nőtt szakálla egészen eltorzította a különben sem szép vonású arcát. Nem hanyagságból borotválkozott ilyen ritkán, hanem zsugoriságból. Mert minden fillért először kéts?er a fogához vert, mielőtt kiadta a kezéből. S mindennek dacára végtelenül szeretett mulatni. Egész éjszakákat képes volt átdorbézolni, de persze nem a saját pénzéből, hanem csak ugy, ha akadt valami jó balek, aki fizetett neki. Nagyon szerette a potyát. Mikor hallotta Gusszmanné távozó ló-