Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-07-23 / 30. szám

ban nyerjen kifejezést a közóhaj, de megtestesülést nyerjen cselekedete inkben az eszme, melynek érdekében szóharcot vivnak a hivatottak és vá lasztortak. De hát igy van e ? Összhangzás ban áll e cselekedetünk e hirdetett igékkel ? Mi magunk szoigálunk-e példával arra nézve, hogy a megjelölt csapáson haladjunk ? Ha tiszta lelkiismerettel e kérdésekre akarunk választ adni, ugy szégyen szemmel be kell vallanunk, hogy nem. S min múlik az, hogy a polgáriasuk elem megerősödve, az iparos j és kereskedő osztály fejlődése nem abban az arányban és mértékben növekszik, mint a hogy a hangzatos jelszavak után hinni szabadna ? A nemtörődömségen, a közönyön. Ez a megölöje, ez a rothasztója minden üdvös dolog magvának és a mag fogamzó képességének. Mint a röpke szó a hirdető aj káról ugy elszáll a gondolat, az eszme magva, a nélkül, hogy termő, fogékony üdvös talajra találna azokban, a kikben a megvető hite szerint esirázni, gyökeret verni és százszorosan ezerszeresen megszaporodni kellene. Városunkban évek hosszú sora óta működik az iparos és kereskedő tanoncziskola, hogy némiképpen pólolja, helyre hozza azokat a mulasz tásokat, a mik az iparos és kereskedő osztály társadalmi és közgazdasági tényezővé való kialakulását megnehezíteni. Azt hinné mindenki, hogy első sorban maga az érdekeltiparos és kereskedő osztály töri ma gát azért, hogy az iskoláztatás előnyeit segédmunkásainak kiképzésére lelkiismeretesen és kötelességszerűen kihasználja, igénybe vegye. Ám nem igy van. Mert a legnagyobb közöny, a nemtörődömség, a nembánomság legszomorúbb példáját éppen az érdekelt iparosok és kereskedők körében találjuk, a kik tanoncaikat nemhogy rászorítanák az isko Iában való járásra, de mindenképpen azon fáradnak, hogy okkal móddal e kötelezettség alól kivonják őket, s e helyet olyan munkákra is alkalmaz zák, a melyek az iparral semmiféle összefüggésben nincsenek. Közre hat ebben az irigység, a hiúság is, mert a legtöbb tanonctartó iparos és kereskedő féltékeny arra a csekély több tudásra, intelligenciára, mely tanoncára az iskolában rátapad, s melyet ő szégyenkezve nélkülözni kénytelen. Nem ttiri, hogy tanoncza többet tanuljon, vagy többet tudjon, mint ő, a mester. Hej, pedig ha az iparos és kereskedő osztály helyzetének javulását komolyan óhajtjuk, komolyan akarjuk, leheletlen nélkülözni a tudásnak, az ismereteknek azon elemeit, a melyeknek híjjá vetette hátra a mag^ ar ipart, a magyar kereskedő osztályt a művelt, haladó népek ver senyében olyan távolra, a honnan előre törni, megfelelő helyre jutni már csak nagy erőfeszítés árán lehet, s mely nélkül nemcsak haladni nem tud, de menthetetlenül elmerül oda, a honnan nincs menekvés : a nemtörődömség ágyalta, mindent elnyelő közöny posványába. A tisztes iparos osztályból elé gületlen, tudatban, minden képesség és jóravaló, hasznos munkásság kifejlesztésére alkalmatlan kontárok se rege fejlődik ki, a szellemi pallérozottság, ismeret bővités nélkül, mely sem az iparnak, sem a társadalomnak erősséget nem képezheti. S mégis annyira fáznak, annyira szükkeblüsködnek iparosaink és kereskedőink attól, hogy a gondjaikba vett, lelkiismeretükre bízott tanoncaikat, az ipar és kereskedés jövendő alkotó elemeit a küzdelemre tudással és szellemi képességekkel fölruházzák, hogy szinte ellenséges indulatnak rosszakaratú önzésnek lehet ezen eljárást minősíteni. Hiábavaló a felügyelő bizottságnak önzetlen fáradozása, a tanítótestületnek keserves munkája, ha minden igyekezet megtörik, fönnakad egyesek önzésén, nemtörődömségén. A panaszos jajszó, mely az ipar és kereskedés sülyedése, hanyatlása miatt elhangzik sok vonatkozásban áll eme szomorú jelenségekkel, melyért az iparos és kereskedő osztály indolens része önmagára vessen és önlelkiismeretének adjon számot. Azok az iparosok és kereskedők, a kik az üres jelszavak visszhangzásában lelik örömüket és merítik ki minden ambíciójukat, tegyenek le erről és e helyet cselekedjenek, példát mutassanak, miképp kell nevelni, megerősíteni az uj nemzedéket a lét harcaira. Válasz a válaszra. — Levél a szerkesztőhöz! — A „Pápai Közlöny" legutóbbi számában Sarudy György tanár ur válaszol azon cikkemre, amelyben én az ő árelemezési cikkére reflektáltam. — Ugy látszik érzékenyen érintette a válaszom azon része, amelyben szándékos ferdítéseit szakszerüleg megcáfoltam. Amint látom még mindig állandó összeköttetésben van a rosszindulatú informátorokkal, mert ismét oly szédületes valótlanságokat állit, hogy egyszerűen nevetségessé teszi magát szakértők előtt. — Előző válaszomban már megírtam, hogy halvány fogalma sínes sem lesz. Az újságokban egy rövid kis hír. Ha nem álmos a riporter, esetleg hosszabb és hazugabb. — Valamelyik boulevard-lap hozza talán a fényképedet is, híresség le szel, gratulálok hozzá ! En meg legföljebb bosszankodni fogok : Ejnye, az ördög vigye, kár azért a bolondos kislányért — és elfelejtlek. A torkom összeszorult, valami égette, marta, de folytatni kellett, verni, paskolni kegyetlen szóáradattal, amig összetörve, vergődve könyörgött : — Hagyj, halgass el, az istenre kérlek, hisz én ebbe bele őrülök ! Csókokkal borítottam el az arcát, a szemét, az édes gyerek-szemét és egyszerre megkapott valami ujjongó optimizmus, mosolyogva, lelkesen beszéltem neki, mintha csupa uj igazságot mondanék. — Nézd, Lia. Te nem akarsz élni, azt mondod. Nem igaz: nem tudsz élni. Igazság szerint nem is érdemled meg az életet, mert nem tudod megbecsülni. Gondold meg, kicsi gyerek, hiszen te művelt kisleány vagy, ta nultál mindenféle okos könyvekből, gondold meg, hogy minden emberpalántában, aki felnő és szeret, ,sok sok uj embernek az élete szunnyad. És hány ezer ember születik a világon ebben a pillanatban I Akik születnek, uj meg uj milliók életrekeltésének a lehetőségét hozzák magukkal az életbe, mégsem él ennyi ember, csak a százmilliomod része, még annyi sem. Milyen megbecsülhetetlen, elképzelhetetlenül nagy szerencse, hogy éppen mi élünk ! Az élet a legnagyobb kinc^, amit a világ, a teremtés adhat nekünk, nincs ennél nagyobb. Csak élni, élni, ha keserű szenvedésekkel, ha nyomorultul is. de élni. amig be nem telik a testünk lelkünk vele, csak ugy, mint az éhes ember az étellel. Ha egyszer igazán elég az életből ... az más. De ki mondja, hogy neked elég? Hisz még el se kezdted. Az arcod rózsás, a szemed csillogó, a tested üde és te gyönyörű vagy. Más lánynak egész életre szóló boldogságot adna ennyi szépség. Ugy-e, okos leszel. Nem követsz el semmi csacsiságot. A kezemet nyújtottam : — Megígéred ? Nehezen, kinosan felsóhajtott. Már nyújtotta a kezét, de hirtelen visszarántotta. — Nem ! Hagyj el, rajtam már nem segit semmi. — Gyerek. Csacsi gyerek. Add ide a kezed szépen. A szavadat add, hogy okos leszel. Sírt. A kezét tördelte. — Istenem, Istenem, nem birom tovább. Unom az életet! — Csúf komédia. Rögtön add ide a kezed .. . add .. . add . . . Elkapta a kezem, felzokogott, átölelt, ol>an hevesen, ahogy még soha. A vállamra hajtotta a fejét és csöndesen, hangtalanul sírt tovább. Azután megtörülte az arcát és kü Ionosén csillogott a szeme, ahogy mondta: — Csak magáért teszem. Sajnállak itthagyni — téged. Beesteledett. Mintha egyik szürke fátyol a másik után ereszkednék le : szinte szemlátomást sötétedett. Fölkeltem. Megint azt a dermesztő hidegséget éreztem közöttünk, most már erősebben. Most, hogy élni fog — elvesztettem Liát. — Menjünk . .. Vagy még ne ! Előbb csókolj meg — utoljára. Mégis el kell válnunk. Ezt én nem birom ki tovább, hiszen egy halott árnyéka van közöttünk, akit még mindig szeretsz! Amig rá gondolsz, nem tudok melletted lenni. Ha elfelejtetted, hívjál. És emlékezz az ígéretedre : okos leszel ! S Jobb, ha addig nem látjuk egymást. — Jobb, — mondta ő is. Még valamit akart mondani, de hamar lehajtotta a fejét. Mindig igy tett, mindig elhallgatott, sohasem volt hozzám őszinte. Lekísértem a kert végéig. Megkérdeztem újra : — Ugy-e, te is ugy gondolod : jobb, ha elmegyek, talán örökre. Elmenjek ? Alig hogy intett a fejével. A meleg, puha kis karjával átfonta a nyakam és megcsókolt. Azután elváltunk. Az útról visszanéztem. Ahogy találkozott a tekintetünk, halkan felsikoltott, öntudatlan mozdulattal kinyújtotta felém a kezét és görcsösen, fuldokolva felsírt. Mégis elmentem. De ez a sírás most is keserűvé teszi az ételem, az italom; valami megmarkolja a szivemet, ha ez a sírás eszembe jut. Csakhogy ritkán jut eszembe.