Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-04-03 / 14. szám

A felméréshez szükséges anyagok lerakására a városi major helyisége lett kijelölve. A városi gazda utasítva lett továbbá, hogy a külső határban müködö mérnöki osztály részére na­ponkint 1—1 fedeles kocsit bocsásson rendelkezésre és pedig május hó 1-töl augusztus hó végéig. A belsőségben müködö osztályok részére esetröl-esetre a város kocsija álljon készletben. A város felmérésénél előforduló összes ügyek elintézésével és a szük­séges intézkedések megtételével Lam­perth Lajos városi tanácsos lett meg­bízva. Végül megbízza a városi ügyészt, hogy a városi gazda által felfogadott 52 napszámossal kössön egy munkás­szerződést, melyben világosan kikö­tendő, hogy a munka napkeltétől nap­nyugatig tart és a munkások minden tekintetben az osztályvezető mérnökök nek vannak alávetve azzal, hogy az osztályvezető mérnök jogosult az ellen­szegülő munkást azonnal elbocsátani. A helybeli felmérési felügyelőség a beltelkek nagyobb méretű felmérésével és térképezésével Gaál Ferenc, Vidos Simon és Boódor Sándor mérnökök mint osztályvezetők, Medgyessv László, Krisch Andor, Vince Ernő, Bogisich Rezső, Horky István és Ökrös Gyula mérnöksegédek, a kültelkek felmérésé­vel és térképezésével pedig Vései Jó­zsef főmérnök és Kovács József mint osztályvezetők, Bodor János és Achácz Arnold mérnöksegédek lettek megbízva, kik a helyszíni működésüket május bó első napjaiban meg fogják kezdeni. Ezen intézkedéseket a városi ta­nács a helybeli felmérési felügyelőség által kiküldött osztályvezető mérnökök előzetes tárgyalása alapján tétetet meg Városunk haladására és fejlődésére oly fontos kérdésnek tartjuk ezen külső és belsőségek felmérését, ugyszinte váro­sunk térképezését, hogy bizonyos te­kintetben nagyon is szükségét láttuk annak, hogy lakosságunk figyelmét ezen fontos intézkedésekre felhívjuk 1 és kellőleg tájékoztassuk. Népies állattenyésztésünkért. A földmivelésügyi minister a mi­nap nála tisztelgő gazdasági felügye­lőknek sürgős feladatává tette, hogy vegyék munkába az elhanyagolt köz­ségi és közbirtokossági legelők jó­karba helyezését, illetve a hol egy­1 általán vagy pedig elegendő legelő nincs, támogassák az érdekelt gaz dákat a megszerzésében. Ez intézke­dés sokkal közvetlenebbül érinti a vidéki, de főleg a falusi lakosság ér­dekét, semhogy ne kellene vele be­hatóbban foglalkoznunk. Mint az ország legtöbb vidékén, ugy vármegyénkben is valóságos szé­gyenét alkotják a közlegelők a me zei gazdálkodásnak. Alig van az or­szágban közlegelő, mely a javításnak, gondozásnak, egyszóval okos gazda­sági kezelésnek még csak a színét is látta volna. Igaz, hogy a legrosz­szabb legelő is többet ér, mintha egy­általán nincs; de nagyban és egész­ban a meglevő közlegedők sem tud­nak illően megfelelni fontos hivatá­suknak. Pedig a mi viszonyaink között az állattenyésztés, de főleg a kisgaz­dák és birtoktalan falusi lakosok ál­lattenyésztése a közlegelőt nem nél­külözheti. Ám vitatkozzanak rajta az elméleti tudósok, hogy kell e a jó állattenyésztéshez legelő vagy sem, annyi bizonyos, hogy a mi népünk közlegelő nélkül kellő mennyiségű marhát tartani, egészséges és további tenyésztésre alkalmas állatokat fel­nevelni nem tud. Az az intézkedés tehát, melynek közlegelőink jókarba hozatala és a hiányzó legelő területek pótlása lesz az eredménye, praktikusan veszi munkába nemcsak állattenyésztésünk fejlesztését, hanem a falusi élet gaz­; dasági erősödésének, tehát sociália békéjének biztosítását is. A mai álla­potot, amelynek közepette a közle­gelők rosszasága vagy hiánya a sze­gényebb elemekre nézve lehetetlenné teszi az állattartást, kihat népünknek nemcsak anyagi állapotára, de táp lálkozásra, tehát testi és lelki egyen­súlyára is. A magyar törvényhozás már 1907­ben megalkotta az állattenyésztés ál­lami támogatásáról szóló törvényt, ezek az ablakok. Pistike tűnődve kérdezte: — Nem szólított valaki ... talán az anyám . . . talán valaki más? Annus pajzánul kacagott, mint egy kis erdei kobold. — Nem hallottam. Ki szólított volna, ha nem a néni? Talán tudod, hogy ilyenkor kint vall az erdőn. — Ne légy kiállhatatlan, Annus! — futott össze a Pistike szemöldöke, mint két sötétlő felhő az égen ; de nem haragudott a kimondott névért: a sötét felhőből meleg nap sugárzott alá. — Magam sem tudom, hogy van, ha itt járok a kertben, néha tökéletesen, tisztán hallom a nevemet. Va­laki kiáltoz utánam. Ha megfordulok, a hátam mögött hangzik a kiáltás. Tisztán hallom. Néha azt gondolom, hogy vala­melyik ősöm szelleme kóborol itt, az kiáltoz rám . . . — Miért nem felelsz, te kis csacsi ? Én már régen szóba álltam volna vele. Megkértem volna, hogy árulja el a jöven­dőt. Mert a szellemek mindent tudnak. Vagy, hogy mutassa meg, hol van kincs elásva a földben. Annus kacagott, ugy kacagott, hogy tömzsi, asszonyformás teste reszketett bele. A szőke imposztor még egyébre is fel tudta volna használni a visszatérő lovagot, hogy teszem fel, rohanjon lóhalálában a város­végi sárga házba, oda, ahol trombitálnak s egy bizonyos sarkantyús urnák súgjon va­lamit a tűiébe, amitől az ne lásson, ne halljon, hanem vegye nyakába a világot s ne álljon meg a város másik végéig, a cí­meres vén kastélyig. Ilyen dolgokra valók a szellemek, nem holmi szomorú kiáltozásra. Pistike egészen kiemelkedett a Murilló képből. Összofonta hátul a kezét s gondol­kodva lépegetelt a lombok alatt. Aztán újra a kastélyt nézte, mely rácsos ablakaival egyforma hidegen, szigorúan bámult alá. — Sotfszor ugy érzem, hogy valahol lent vagyok a mélyben s ez a rengeteg kőhalmaz rajtam nyugszik rémületes terhé­vel. Az egész családban nem nyom senkit ez a kastély, csak engem, aki pedig a nagy fényből semmit sem láttam. Valaha az őseimé volt, tudod ugy-e ? — Tudom. Hallottam elégszer. Mint igen-igen nagy furcsaságról beszélnek róla az emberek ! — kacagott Annus anélkül, hogy meggondolatlan beszédével sérteni akart volna. — Mint igen-igen nagy furcsaságról ugy-e? — s valami megvillant a csodás szempárban, olyan, mint a szétzilált felhők villámlobbanása, olyan, mint a harag, a megbocsátás, a kiengesztelődés, ha különös­képpen egybefoly. — Igazuk van, Annus. Nem haragszom az emberek megalázó véle­ményeért. Ugyancsak furcsának tartom ma­gam is, hogy az unoka kegyelemkenyéren tengesse életét, s kegyelem-lakáson szorong­jon egy büszke, ősi várban, amelynek egyet­len téglája sem az övé. Sokszor magam is annyit kacagok ezen a furcsaságon, hogy majd meglébolyulok. Annus vidáman kacagott erre is. Hiába van abban valami nevetséges, ha a kis- és nawy-kőporubai Balajthynak unokája, ősei nek büszke várkastélya alatt, nyomorúságról panaszkodik. Lám, ő maga is ismeri a sze­génységet, ő is csak a legnagyobb asszonyi furfanggal kerít magára egy-egy ruhafélét, két három ócskából teremtve ujat; de neki ! legalább nincsenek ősei; az apja Cseh i országból vándorolt be, alázatosan köszön mindenkinek, s hangos pattogással senki előtt sem mer beszélni, mintha félne, hogy észreveszik s kiutasítják. Hanem azért egyebet mondott Pistiké­nek, hogy megvigasztalja. Mert ha néha irigykedett is rá a nagy ősök miatt, de alapjában véve szánta és szerette. — Az emberek ostobák és gonoszok. Jobban esik a lelkűknek, ha valakit meg­dobbhatnak sárral. Azt hiszik, hogy ezzel a sárfolttal már hasonló lesz hozzájuk. Az^ is bosszantja őket, hogy az ezredes csak hozzátok látogat el. Nem szabad komolyan venni őket. Távolban szekérzörgés támadt. Jól le­hetett hallani, hogy a sebes vágtatásban miként vetődik ide-oda a kerék. — Ez a Takács . . . fogadjunk ! — mondja Annus dévajon, s fogadásra nyújtja a kezét. —• Nem Takács. Mit keresne Takács a városban, amikor annyi a dolga, s még vizsgára is készül! — ellenkezik Pistike sebesen, "félig tikkadtan, mintha gyanúsítás ellen kellett volna védekeznie. Annuska már ott kúszott a fán, mint egy fürge mókus. Karcsú, zömök bokája messze kicsillogott a szoknyafodrokból ; de kivillogott egyéb is fehéren, vakítón, vér­bizseregtetően, ahol a szoknyája maga­sabbra türődött. Ezt kellett volna látni Murillónak, hogy ujabb csodaművel gazda­gítsa a világot. — Nem ő. Igazán nem ő. Csalódtam! — mondotta aztán, hogy a magasból ki­tekintett az útra. De már kúszott is vissza hirtelen. Pistike lekuporodott a falócára, mint egy fázós madárfiók. Valami belső láztól i reszketett. Annus melléje telepedett, s át

Next

/
Oldalképek
Tartalom